A kását persze nem eszik ennyire forrón. Választási kampány van, s mint ilyen esetben mindig, ezúttal is indokolt a természetes választói szkepszis. A pártok ígérnek, vállalnak, de, hogy ezekből az ígéretekből és vállalásokból mennyi valósul meg később, arra nem létezik garancia. Hogy mást ne mondjak például, a Fidesz 2010-es választási programjában egyetlen huncut, megveszekedett szó sem esett arról, hogy az úgynevezett látvány-csapatsportágak utánpótlásnevelő munkáját az új kormánytöbbség a társasági adóbevételekről lemondva kívánja majd finanszírozni. Holott: az eszköz rendelkezésre állt, a tao-támogatásokat ugyanis kulturális területen már 2008 óta alkalmazta az akkori kormányzat.
És mégis, a Fidesz hivatalos választási programja megállt ott, hogy kiemelte, miszerint „a legszegényebb sorban élők között figyelmet kell szentelni a tehetségek felkutatásának és fejlesztésének”, valamint az államnak szerepet kell vállalnia „a testnevelési óráktól a szabadidős sportok, a tömegsport támogatásán át egészen a gazdasági ösztönzők kialakításáig”.
Más kérdés, hogy ugyanígy fölösleges volt komolyan venni azt, amit 2010-ben a Fidesz ígért ezen a területen, hiszen éppen csak az nem valósult meg, amit programjukban kiemeltek. A sport nem lett a társadalmi mobilitás katalizátora – sőt, de pláne –, a gazdasági ösztönzők pedig lényegében teljességgel kikoptak a magyar sportéletből. Ami maradt, azt az állam lényegében lélegeztetőgépen tartja. Ide kívánkozó, friss, színes-szagos hír, hogy a miniszterelnök által alapított felcsúti futballakadémia épp a napokban nyújtotta be igényét 15,2 milliárd forintnyi tao-támogatásra. Ez az elmúlt bő másfél évtized legmagasabb összege.
De ha már rossz viccek, elmélkedhetünk azon is, milyen következtetést von le Szöllősi abból, mekkora terjedelemben foglalkozik a Tisza programja a sporttal. Mint írja, „egyenesen dermesztő”, hogy a legnagyobb ellenzéki pártnak „mindössze ennyi és ilyen színvonalú mondanivalója van a sportról.” Nos, a citált programcsomag három oldalban sorolja Magyar Péter pártjának sportügyi elképzeléseit, a teljes dokumentumban pedig 58 alkalommal fordul elő a sport, mint szóalak használata.
Cinikusan megjegyezhetném, ha valami tényleg rossz viccnek, az az ennyire evidensen rosszindulatú és hazug kettős mérce. Szöllősi megjegyzi például, miszerint „üzenetértéke volt, hogy a megszólalók között nem volt ott a Tisza sportszakértője”, a korábbi MOB-elnök Kulcsár Krisztián. Nos, a Fidesz 2010-es programjában pedig még csak külön sportfejezet sem szerepelt, az ezzel foglalkozó néhány bejegyzés a „jövő építése” című alfejezetben is csupán mellérendelő módon, a gyermekek, ifjúság és sportügyek részeként került említésre. Nem tudom, sokatmondó információ-e, de kétségkívül tény, hogy a fejezet szerzője Soltész Miklós volt, akit bizonyosan rengeteg jelzővel és titulussal lehet illetni, de a sportszakértő ezek között nincsen ott.
A lényeg persze nem a program, nem a szó, hanem a cselekedet. Szöllősié például azt üzeni, beindult a taopánik, a sportból – és nem a sportért – élők fenyegetése azzal, hogy kormányváltás esetén vége a jó világnak. Ehhez elég volt csupán annyi, hogy egy ellenzéki párt meglebegtesse: átlátható módon, a költségvetés részeként szándékozik elkölteni a sportra szánt adófizetői pénzeket, s becsukná az olyan kiskapukat, amelynek révén a közös kasszából olyan helyekre áramlik a forrás, ahol nem megfelelően hasznosul, vagy uram bocsá’ illetéktelen zsebekbe vándorol. (Bővebb információkért érdemes megkeresni Lázár Jánost, aki a Tenisz Szövetség elnökeként ütötte bottal mintegy tízmilliárd forint nyomát néhány évvel ezelőtt; s ez is csupán a jéghegy csúcsa.)
Azt már szinte csak mellékesen, a kifejezetten vájt fülűek kedvéért jegyzem meg, hogy a Nemzeti Sport tulajdonosa az állam, fölötte pedig a tulajdonosi jogokat a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap, vagyis a közmédiát is irányító MTVA gyakorolja. Mindebből az következik – azaz: következne –, hogy törvényi kötelezettség írja elő a lap számára „az elfogulatlan és kiegyensúlyozott tájékoztatást”. Hogy a hivatkozott főszerkesztői jegyzet mennyiben felel meg ezen jogszabályi előírásnak, azt mindenki eldöntheti ízlése szerint.
Én csak annyit tennék föl kérdésként:
És pláne: mekkora a valószínűsége annak, hogy a főszerkesztői jegyzet tartalmával ellentétes előjelű publicisztika jelenjen meg, mintegy válaszként ugyanezeken a hasábokon?
Ha a válaszunk ezekre a kérdésekre a nem, akkor körbeértünk. Ez tényleg egy rossz vicc. Ideje volna változtatni rajta.
The post Kele János: Tényleg viccnek is rossz first appeared on 24.hu.