Úgy sejtem, követte a meccseket a férfi vízilabda Európa-bajnokságon. Hogy kell elképzelni meccsnézés közben: húszas pulzussal szemléli az eseményeket, vagy együtt lendül a keze a lövésre készülő játékossal?
A szerbek ellen nagyjából 170 volt a pulzusom, a spanyolok ellen viszont maximum 95, ami azért érdekes, mert azzal, hogy egy góllal kikaptunk a házigazdától, le kellett győznünk a spanyolokat, hogy a négy közé juthassunk (a beszélgetésre még az elődöntő előtt került sor – a szerk.). Magyarországon mindig udvariasan meg kedvesen fogadjuk a vízilabdában az ellenfeleket, a nézők nem fütyülnek a himnuszuk alatt, kulturált, de csöndesebb a szurkolás, és nem árad az ellenszenv a másik csapat felé. Hát a szerbeknél, a Balkánon nem így van, és Belgrádban mindig nagyon felfokozott hangulatú egy szerb-magyar összecsapás.
Úgyhogy kijutott mindenből a fiúknak, ezt én is átéltem anno, hogy áhítattal hallgattam a Himnuszt, miközben a nézők köpködtek és aprópénzzel dobáltak minket.
A szerbek ellen nemcsak az ellenfél minősége miatt volt magas a pulzusom, hanem azért is, mert tényleg csaltak, sajnos, a támadóidővel játszottak, és megállítgatták, amikor a szerbek támadtak. Rendszeresen rányomtak az órára, 15, 14, 13 helyett az volt, hogy 15-15-15, majd 14-14, és a 18 másodperces támadóidő nagyon sokszor 21–22 másodpercesre nyúlt (később el is tiltották az illetőt, aki az időt mérte a meccsen – a szerk.). Ez pedig idegessé tett, mert azt sosem szívleltem, ha igazságtalanság történik. A spanyolok ellen azért voltam nyugodtabb, mert azt éreztem, hogy ez a meccs meglesz. Varga Zsoltot, olimpiai bajnok társamat, barátomat ismerve tudtam, ahogy ő igazi gladiátorként beleáll a harcos téthelyzetekbe, és ahogy ezt átadja a fiúknak, ott előbb-utóbb kijön, hogy melyik csapat játszik igazán nagy szívvel. Ki is jött, még ha nem is könnyen, hiszen végül ötméteresekkel nyertünk.
Adrián Zoltán / 24.hu
Hirtelen egyetlen olyan meccs sem ugrik be a válogatott pályafutásából, amikor büntetőpárbajra került sor, de árulja el, ezeket a végletekig felfokozott helyzeteket hogyan élte meg játékosként? Kásás Tamás nyilatkozta, hogy bent a medencében olyan sok dologra kell figyelni, annyira dolgozik az adrenalin, hogy egyszerűen nincs idő izgulni.
Sokszor mondják, hogy könnyebb döntetlen állásnál bent lenni a vízben a világ legjobb pólósai ellen, mint a nézőtérről követni a meccset. Nekem a 2013-as világbajnokság volt ilyen élmény. A londoni olimpia után több társammal egyetemben elköszöntem a válogatottól, majd a következő évben az újonnan kinevezett szövetségi kapitány, drága Benedek Tibi vezetésével a csapat vb-döntőt játszhatott. Több magyar játékossal együtt épp Máltán voltunk, ahol a nyári bajnokságban szerepeltünk, és a döntőre összegyűltünk egy lakásban, ahol annyira szurkoltam, hogy lila fejjel őrjöngtem egy-egy kapufa vagy kétes ítélet után, és majdnem szétvertem egy asztalt. Mondta is a feleségem, hogy soha többet nem néz velem vízilabdameccset.
Mennyivel jobb vagy egyszerűbb, ha az ember ott van azon a döntőn, és akár közvetlen befolyása is lehet a végeredményre.
A vízben sokkal könnyebb. Mindenki azt mondta rólam, hogy a tét, a nehéz pillanatok embere vagyok. Szeretem a kihívást, és számomra idegen az a mentalitás, amikor nagyon vezet egy csapat, és valaki még belerúg a földön fekvőbe, és a meccs végén még lő három gólt, hogy megmutassa, milyen jó. Az én világom egy olimpiai mérkőzés vagy egy vb-elődöntő volt, ahol az ember tisztában volt vele: itt nincs hátra, nincs oldalra, csak előre van, és most mutasd meg, hogy mit tanultál, mit tudsz.
És volt olyan, hogy ebből a fókuszált állapotból ki tudták zökkenteni a vízben valami durvasággal, vagy olyan történéssel, ami váratlan, szokatlan volt? Vagy ezzel is inkább csak felspannolták?
Hirtelen az athéni döntő ugrik be, amikor 3-0-ra vezettek a szerbek, és azt láttam, hogy a miniszterelnökük, Boris Tadic a lelátón pacsizik, mintha azt üzenné, hogy ez már meglesz nekik.
Én meg azt mondtam magamban, hogy tényleg ekkora lúzernek gondolsz minket, hogy már ünnepelsz? Akkor megmutatom neked, a népednek, az egész világnak, hogy még nem dőlt el semmi.
Nem az volt bennem, hogy akkor most én fordítom meg a meccs addigi menetét, de előtört a győzni akarás, és úgy alakult, hogy három gólt lőttem zsinórban. A tét, a felfokozott hangulat mindig is inspirál, plusz figyelemre, plusz büszkeségre, plusz alázatra, plusz energiák mozgósítására serkent engem. Nagyon tudtam fáradtan, izomlázzal, szinte lila fejjel még beletenni, még hajtani, még átmászni az ellenfél mellett a támadó pozícióban, még elkapni a kezét és megszorítani, hogy ne tudjon megmozdulni.
Sosem fordult elő olyan, hogy elvesztette volna a fejét a medencében?
De, volt ilyen. Az első durva jelenetem 1999-ben volt, amikor az eltiltott Benedek Tibi nélkül szerepeltünk az olimpia főpróbájának számító Eb-n és a világkupán, és bár a szintén balkezes Kiss Csaba is kerettag volt, a játékidő jelentős részében én voltam a vízben. Az olaszok elleni firenzei Eb-meccsen összeverekedtem az olimpiai bajnok Carlo Silipóval, ment az adok-kapok, könyökösök, ütések, majd kaptam egy nagyon nagyot tőle, és úgy megtépte a sapkámat, hogy szét is szakadt. Erre a bíró engem kiállított, őt meg nem. Na, ott felment a pumpa, és előbb megmutattam a szakadt sapkát a bírónak, majd dühből ki is dobtam, egészen közel repült a sporihoz, aki ezen megsértődött, és cserével kiállított. Végül megnyertük a meccset, de a végjátékból kimaradtam, emiatt nagyon rosszul éreztem, magam, és akkor beláttam, hogy bármennyire is jogos volt a sérelmem, hiszen letépték a fél fejemet, ez akkora hiba volt a részemről, amit máskor nem szabad elkövetni. Úgyhogy volt két-három ilyen eset fiatalként – idősebb koromban meg picivel több, mert a rutinnal együtt az igazságérzetem is nagyobb lett. Furán vette ki magát, amikor egy körülbelül 15 évvel fiatalabb játékvezető arrogánsan vagy flegmán kezelt. Azt nehezen tűrtem, mert én mindenkinek igyekszem megadni a tiszteletet.
Adrián Zoltán / 24.hu
Ha már szóba került az athéni döntő: az első negyedben ön, az utolsóban viszont Kásás dobta az ötméterest. Előre meg volt beszélve, hogy váltogatják, vagy azért alakult így, mert a meccs elején ön, a végén meg Kásás volt flow-ban?
Több ezer emberrel ismerkedtem meg az elmúlt 30 évben, amióta nagykorú vagyok, nagyon fontos, nagyon komoly, nagyon értékes emberekkel is, de, amit tapasztaltunk ebben a csapatban, nemcsak kohézióban, de elsősorban érzelmi intelligenciában, az iszonyatosan erős volt. Ennek része volt például a büntető kezelése is, emlékezhetünk azokra a videókra más sportágakból, amikor a csapattársak lökdösődnek vagy veszekednek amiatt, hogy ki vállalja el a lövést. Nálunk ez fordítva volt, egyszerűen felhatalmazást adtunk a másiknak, hogy figyelj, ez a tied, csináld meg.
Azért, mert abban a pillanatban ő tűnt magabiztosabbnak?
Részben igen, másrészt azért, mert mindig megvolt az a 2–3 játékos, akik nyugodtan odaúszhattak az ötöshöz, de ha az illető fájlalta a kezét vagy fáradtnak érezte magát, akkor jelezte, hogy dobd inkább te. De olyan sose volt, hogy valaki rászólt a másikra, hogy hagyd, mert ezt most én akarom lőni. Ez egy gyönyörű része volt a csapaton belüli kohéziónak, és életem egyik legnagyobb elismerése is egy ilyen sztorihoz köthető.
Elmeséli?
2003-ban a vb-döntő előtti este Barcelonában a vízilabdázás két legnagyobb alakja, Benedek Tibor és Kásás Tamás bekopogott a szobámba, hogy arra gondoltak, hogyha lesz holnap büntető a döntőben, akkor én lőjem, mert azt látták, hogy nagyon magabiztos vagyok mostanában.
Konkrétan lezsibbadtam, amikor kinyitottam az ajtót nekik, mert esténként nem szoktunk átmenni egymáshoz, dumálni és kártyázni persze igen, de ilyen horderejű dolgok általában nem kerültek szóba a meccs előtti este.
Az olaszok elleni döntőben aztán a hosszabbításban kaptunk egy büntetőt 10-9-es vezetésnél, 13 másodperccel a vége előtt, és azzal, hogy belőttem, el is dőlt, hogy miénk az arany. Amivel teljessé vált a kollekciónk, hiszen Eb-t, olimpiát és világkupát nyertünk korábban, de a vb-diadal még hiányzott.
2:04-nél látható a mindent eldöntő ötméteres:
Kemény Dénes elődjéről, Horkai György szövetségi kapitányról azt mondta, hogy el akarta tüntetni a korábbi sörözős, cigizős magyar attitűdöt, és az idősebb játékosok, akik máshoz voltak szokva, nagyon megszenvedték ezt az időszakot. Nem volt ebből feszültség az önhöz hasonlóan akkoriban berobbanó fiatalok és a nagy öregek között, akik esetleg féltették a helyüket?
1992-ig, a barcelonai olimpiáig bezárólag ez a közeg létezett, hogy az öregek odaszóltak: ne hajtsál már, fiam, és a hússzor két hosszból tizenhétszer kettő lett, főleg, ha az edző nem figyelt oda. Én magamnak is azt mondtam, és a gyerekeknek is ezt mantrázom a gödöllői csapatnál, hogyha az edző húsz hosszt ír elő, az inkább huszonegy legyen, ha igazán jó akarsz lenni. Egy edző vagy egy tanár nem tud egy 20–30 fős közösségben mindenkinek ötöst érő tudást adni, sokkal inkább hármast vagy négyest, de, ha válogatott akarsz lenni, vagy azt szeretnéd, hogy fölvegyenek a legjobb egyetemre, akkor hozzá kell tenni a magadét, hogy elérd a célodat. Horkai György egy maximalista, nagyon kemény munkával tarkított időszakot hozott el, ahol óriási szintváltozás volt a munka mennyiségében és minőségében – igaz, ezt sokan megsínylették lelkileg –, ez pedig a közeget is átalakította, és amire belenőttem a vízilabdába, már ez az új mentalitás fogadott. Nekünk, fiataloknak a tehetség, magasság, szorgalom mellett az volt az egyik előnyünk, hogy mi már korábban megkaptuk ezt a terhelést, míg a 60-as évek végén, 70-es évek elején született játékosok csak felnőttként szembesültek ezzel.
Vízilabdában az 1975–77-es korosztály adta az aranygeneráció magját, ahogy jégkorongban is ehhez az évjárathoz tartozott a szapporói feljutást kiharcoló válogatott kulcsembereinek többsége. Tudva, hogy infrastruktúra terén a mostanihoz képest mekkora volt az elmaradás, az akkori edzők csináltak valamit nagyon jól, vagy ez a korosztály volt annyira extra tudásban, hozzáállásban, hogy párhuzamosan íródhatott két sikersztori?
És ne felejtsük el, hogy bár mindhárom csoportmeccsét elvesztette, de a fociválogatott is ott volt az 1996-os olimpián. Sőt, a férfi és női kéziválogatott is nagyon erős volt akkoriban.
Sydney-ben a női kézisek azon a napon döntőztek a dánokkal, amikor önök az oroszokat verve lettek aranyérmesek.
Így van. És aztán év végén megnyerték az Eb-t, 2003-ban pedig vb-döntőt vívhattak. Hogy örülnénk ma egy Eb-aranynak vagy egy vb-ezüstnek! A kérdésre visszatérve: egyrészt volt egy társadalmi háttere ennek, hiszen mi voltunk a Ratkó-unokák, akkoriban sokkal több gyerek született, vagyis nagyobb volt a merítési lehetőség. Illetve, mi még beleharaptunk a kommunizmusba, és ott azért a sport kiemelt kiugrási lehetőségek számított, utazhattunk például külföldre már a rendszerváltás előtt, persze Kassával kezdtük, de eljutottunk később Nyugat-Európába is. Mi még ízelítőt kaptunk egy szigorúbb, poroszosabb világból, futottam az idén januárinál nagyobb hóban vászoncipőben, gondoljunk bele, mekkora patáliát csapna ma a szülő, ha megtudná, hogy a gyereke egy vékony sportcipőben futott télen odakint? A másik ok, hogy a 25 és 50 év közöttieknél nagyon erős edzői gárda volt akkoriban, a nevelőedzőm, Godova Gábor 26 volt, amikor elkezdtük a közös munkát. És erre az edzői garnitúrára arányaiban kevesebb játékos jutott, ami paradox módon az elitet segítette, hiszen, ha egy angolórán csak hatan vagy nyolcan ülnek, akkor egy-egy gyerekre több idő jut és könnyebben fejlődik. Az is számított, hogy nekünk nem kellett hétkor kimászni a medencéből, mert jött a következő csapat, hanem sokszor tovább maradhattunk gyakorolni. Igaz, hogy nem voltak olyan lehetőségeink, mint manapság, és előfordult, hogy a margitszigeti kiúszóban, egy szűk vízi folyósón melegítettünk, de a győzni akarás valahogy nagyon benne volt ennek a korosztálynak a génjeiben.
Adrián Zoltán / 24.hu
Adott volt egy korosztály, tele tehetséges játékosokkal, akik hírből sem ismerték a vereséget, és az utánpótlás-válogatottal 66 meccsből hatvanötöt megnyertek, egyszer pedig döntetlent játszottak. Azt a válogatottat a nemrég elhunyt Kemény Ferenc irányította, hogyan emlékszik vissza a vele töltött időszakra?
Fecsó bácsi sok időt töltött velünk, de csak 14 éves korunk után, addig elsősorban a kluboknál dolgoztunk, ott sajátítottuk el a legfontosabb alapokat, a már említett Godova Gábor mellett az a Babarczi Roland foglalkozott velünk, aki sajnos szintén nincs már köztünk. Mindenkinek nagyon sokat köszönhetünk, így Fecsó bácsinak is, akiről a legnagyobb szeretet hangján tudok csak beszélni.
Amikor kiderült a szomorú hír, azt nyilatkoztam, hogy ő volt a mi vízilabdás nagypapánk. A nagypapa, aki hozza a csokit, aki megtanít sakkozni, aki mond két olyan vicceset, amit esetleg a szülők máshogy fogalmaznának meg. Nem akart minket megtanítani lóbálni vagy centerezni, hanem összefogott minket, és a humorával, a bölcsességeivel, a pedagógiai érzékével adott nagyon sokat.
A mai modern sportelemzéseket látva szinte értelmezhetetlen, amilyen kevés dologból mi építkeztünk. Persze megvolt az alaptaktika, de sokkal inkább az ember számított és a képességek. Az egymás iránti szeretetből és a győzelem iránti maximális vágyból vele együtt olyan szépet hoztunk össze, amivel rendre bearanyoztuk a nyarainkat. A legtöbb időt nyáron töltöttük vele, akkor a felkészülés és az épp aktuális világverseny miatt nyolc hetet voltunk együtt, és ehhez jött még egy hét telente.
D. Tóth Kriszta Elviszlek magammal című műsorában mesélte, hogy hiába a rengeteg nagy siker, emlékszik a kudarcokra, az elveszített negyed- vagy elődöntőkre is. Szokott azon merengeni, bosszankodni, hogy miért nincs több aranya az Eb-kről vagy vébékről?
Nem annyira régen, de rájöttem arra, hogy amikor az emberek szeretete megtalál a hétköznapokban, és azt hallom, hogy hú, de jók voltatok, hú, de nagy csapat volt, meg úristen, ez utánozhatatlan, felülmúlhatatlan, megismételhetetlen, akkor hullámokban jönnek elő a pozitív emlékek.
De ha egyedül vagyok, ha nincs külső befolyás, nem ajnároz, nem ölelget senki, akkor nekem szinte többször jutnak eszembe a kudarcok, mint a sikerek.
Olyankor bevillan, hogy a szerb Filip Filipovic hatszoros Európa-bajnok, én meg kétszeres vagyok, pedig olyan csapatunk volt, hogy négy-öt-hat Eb-t is nyerhettünk volna. Úgyhogy nagyon is előjönnek ezek az emlékek, a három elveszített vb-döntő a felnőttcsapattal, vagy épp az, amelyiket még juniorként buktunk el. És csomó olyan meccs, amikor az athéni döntőben nyújtott teljesítmény 85–90 százalékával, vagy a pekingi finálé mentális higgadtságának 90 százalékával mi nyertünk volna, és akkor máris négy, öt vagy akár nyolc aranyéremmel több szerepelne a nevem mellett. Az a típus vagyok, aki szinte többször gondol arra, hogy hányszor játszott gyengébben annál, amit elvártam magamtól. És ez nem egyenlő azzal, amit a közönség vagy a haverok elvártak. Ez olyan, mint amikor egy operaénekes egy évadban több ezer hang közül csak kettőt ront el, de az is zavarja. Természetesen összességében elégedett vagyok a pályafutásommal, de közben kellően önkritikus is.
De nem épp ettől lesz valaki a maga szakterületen a nagyon jó helyett világklasszis? Benedek Tibor legendás monológja akár tökéletes mottója is lehetne ennek az aranygenerációnak, amikor azt fejtegette, hogy lehet, nem ő volt a legerősebb, nem ő úszott a legjobban, de a végén mindig ő akarta a legjobban.
És volt olyan, hogy mi voltunk a legerősebbek, ráadásul még a legjobban is akartuk, mégsem mi nyertünk. 1997 és 2008 között 25 világversenyen 24 érmet szereztünk, ami nagyjából azt jelentette, hogyha bal lábbal keltünk fel, akkor is bent voltunk a legjobb négyben. És ezt nem a nyuszi vagy a Jézuska hozta, hanem minden nap hajtottunk, minden nap beletettük a szívünket. Minden nap visszaúsztam a másik helyett, minden nap megbocsátottam, hogy nem vette észre, hogy passzolhatna, mert egyedül állok, és nem kezdtem el veszekedni vele. Ahogy egy kapcsolatban meg kell ismételni a szépséget, a jót, ugyanúgy a sportban is át kell venni újra és újra a bemelegítéstől kezdve minden alapdolgot magas szinten. Azt mondják, a sztároknak milyen könnyű, nekik már magánrepülőjük van, de Ronaldo vagy Djokovic ezredszer is jobban, alaposabban csinálja meg a bemelegítést annál, aki amatőr szinten focizik, vagy naponta fut – vagy épp annál, aki kritizálja, miközben arról álmodozik, hogy milyen jó lenne, ha neki is lenne magánrepülője. Ezek a klasszisok mindig mindenben maximumot akarnak nyújtani, és a legrosszabbjuk sokkal jobb, mint a mi legjobbunk. Ilyen szempontból ez az érzés bennünk is megvolt, hogy a mi legrosszabbunk az a magyar első osztályú vízilabda szintjén, de főleg amatőr szinten azért valahogy elképzelhetetlenül magas elvárás lett volna. Még véletlenül sem szeretném, ha ez nagyképűségnek tűnne, mert minden másban tátott szájjal figyelek másokat a világban. Valamiben viszont ez a generáció olyan kivételes volt, hogy mások nézték elismerően vagy épp csodálattal ezt a fajta elszántságot és győzni akarást.
Szigetváry Zsolt / MTI Kiss Gergely a Millennium Masters – Orosz Masters Válogatott mérkőzésén, a Duna Arénában 2019. augusztus 30-án. A 2000-es sydney-i olimpia magyar-orosz döntőjét „játszották újra”, az olimpián a magyar csapat 13-6-ra győzött, a mesterek összecsapásán Magyarország 13-8-ra nyert Oroszország ellen.
Az ellenfelek hogyan viszonyultak ahhoz, hogy ezt a magyar csapatot hosszú éveken át nem nagyon lehetett lelökdösni a dobogóról?
A szerb színekben világ- és Európa-bajnok, majd az Eb-t Montenegróval is megnyerő Boris Zlokovic megkérdezte, hogy mi a francért mentünk neki az első olimpiai siker után Athénnak, Pekingnek és pláne Londonnak? Merthogy, ha az ő nyakába akasztották volna az olimpiai aranyat Sydney-ben, onnantól élete végéig feltett lábbal kávézott és sörözött volna a Kotori-öbölben, és biztos, hogy egyetlen úszó- vagy konditermi edzést sem csinált volna meg. Azt feleltem neki, hogy ilyenek vagyunk, és elkezdtem sorolni, mik vittek előre minket: a csapatjáték, az alkotás öröme, a bajtársias együttműködés felemelő érzése, a magyar zászló, a magyar himnusz, a dobogó, az érzés, hogy gólpasszt adok, hogy visszaérek a társam helyére, hogy elkapom az ellenfelet, és nem hagyom, hogy belője. Hogy teszem a dolgom, együtt örülünk, és a végén megölelem a társam. És az is bennem volt, hogyha jól megy a játék, miért hagyjam elveszni az éveket abból a kevésből, ami egy élsportolónak megadatik a pályafutása alatt.
A sok emlékezetes sztori közül talán az maradt meg nekem a legjobban erről a sokszor emlegetett csapategységről, amikor a két vereséget is hozó sydney-i csoportkör után a csapat elment kiengedni a gőzt, és hazafelé küldtek egy sms-t a kapitánynak, hogy ne aggódjon, már úton vannak. És úgy írták alá: A CSAPATOD.
Olyan megbeszéléseink voltak, hogy úgy éreztem magam, mint valami filmben. Szinte spirituális élmény volt, mintha összeérnének a zsigereink. Ültünk egy helyben 30 percet, és szabályosan leizzadtam, bizseregtem és remegtem. Mondtam, hogy este 11 óra van, most kéne lefeküdni aludni, de fél egyig pörögtem, hogy mikor lesz már a meccs, játszani akarok, küzdeni akarok, harcolni akarok.
„Egy energiaroham volt rajtam a döntő napján, mintha adrenalin-injekciót kaptam volna” – ezt mondta a korábban már említett 2004-es olimpiai döntőről. Hogy néz ki egy energiaroham?
Ennek az volt az előzménye, hogy nagyjából 2003-ra kialakult a csapatok között egy erősorrend, és ebből a magyar és a szerb válogatott kiemelkedett. Athénban egy csoportba kerültünk, és ellenük kezdtünk, úgy nyertünk 6-4-re, hogy az utolsó negyedet 3-0-ra húztuk be. Egyből egy kevésgólos, fárasztó, nagyon stresszes meccsel indítottunk, és tudtuk, ha nem szúrjuk el az életünket, akkor a döntőben visszakapjuk majd őket. Így is lett, előttünk az oroszok és a görögök harcoltak a bronzért, a döntős csapatokat pedig beterelték a call roomba, hogy ott várjunk a sorunkra. Leült a két csapat a teremben kis székekre, és akkor még nem volt divat a fülhallgatóval lazulás, mindenki tördelte a kezét, kicsit mozgott, meg fújtatott. Időnként odaszóltunk egymáshoz, megveregettük egymást, gyerünk, néztük az ellenfelet, de szörnyű érzés volt összezárva lenni, és nem 5, hanem szerintem 30 percig voltunk ott.
Mint az oroszlánok a ketrecben?
Körülbelül, igen.
Húsz oroszlán meg tigris egy kis helyen, és akkor ne faljátok fel egymást. Épphogy nem kezdtünk el verekedni.
Az adrenalin- és tesztoszteronszint az egekben volt, aztán jött a kivonulás, himnuszok, sok szerb volt a lelátón, de jóval többen voltak a magyarok. Erre 0-3-mal kezdtük a meccset, majd jött az egyenlítés a góljaimmal, de a harmadik szerb találat előtti egy óra az valami elképesztő játék volt az ember idegeivel meg érzéseivel.
Felnőtt pályafutása során kétszer szerepelhetett hazai rendezésű Világkupán, a 2001-es Eb-n bronz-, a 2006-os világkupán ezüstérmes lett a válogatott. Mekkora hiányérzetet okoz, hogy itthon nem sikerült nagy világversenyt nyerni? Kemény Dénes mellett több játékos is mondta, hogy a hatalmas szurkolói és médiaérdeklődés miatt ilyenkor a szokásosnál is nagyobb volt a nyomás a csapaton.
Mondok egy példát erre, még ha kicsit sántít. is. Amikor a nagymamánál megeszel két tányér levest, majd hat szelet rántott húst dupla adag krumplival, aztán elkezdi kihozni a sütiket, és már az ötödik krémest tömöd befelé, szinte a szemeden folyik ki a cukor, akkor az jó érzés? Már nem annyira. De a szeretet erős? Igen. Ugyanez volt nálunk is, iszonyú erős volt a szeretet, amit kaptunk, egy-egy negatív hangra több száz, több ezer, több tízezer pozitív visszajelzés jutott.
Az a feszültséget keltő tudat volt bennünk, hogy annyira szeretnek minket, hogy ezt meg kell hálálni. Ezt hívják túláradó szeretetnek, amikor még a vesztes meccs után is megtapsolnak, éljeneznek.
Vagy, amikor megkérdezik, hogy lehet-e egy utolsó fotót csinálni, és persze igent mondasz, aztán ott ragadsz további ötven-hatvan közös képre, mert abban a pillanatban te az vagy, akit végre elérhetnek – miközben már a pihenőidőd ketyeg, vagy programod lenne a csapattal. Nekem azért nagy kudarc ez a két torna, mert annyiszor voltunk jók, miért pont itthon nem jött össze? Persze, megvannak a válaszok. 2006-ra kevésbé, mert ott még a bírók is besegítettek, hogy hosszabbításra mentsük a szerbek elleni meccset, mégis kikaptunk egy brusztos, nyögvenyelős döntőben.
A 2001-es Eb-ről Kemény Dénes azt mondta, hogy jószerivel meg sem tudták ünnepelni Sydney-t, mert egyből bele kellett vágni a klubidénybe, majd jött a hazai torna, és mindenki elvárta, hogy a csapat menetből megnyerje ezt is.
Több összetevője volt a pesti bronznak, az egyik valóban az, hogy közel volt az olimpiához, de elsősorban nem is az aranyérem miatti eufória volt a zavaró tényező, hanem az, hogy júniusban kezdődött az Eb, ezért a szokásosnál jóval rövidebb volt a felkészülésünk. Holott mindig az volt az erősségünk, hogy jól beleálltunk a munkába, nagyon sok konditerem, nagyon sok úszás, nagyon sok lábtempós edzés, nagyon sok egyéni gyakorlás, és ez minél hosszabban ment, annál jobbak voltunk. Ez volt az egyik ok, a másik pedig az, amit előbb is említettem, hogy folyamatosan azt éreztük: meg kell felelni a szurkolók elvárásának, ez pedig beindította az agyalást. A sportban nem kell, hogy valami húsz vagy harminc százalékot elvigyen a fókuszból, elég, ha csak három–öt százalékot ront a koncentráción, hiszen itt állandóan döntéseket kell hozni. Úgyhogy ez egy érdekes szituáció volt, és zavar, hogy nem tudtuk megoldani, ebben az esetben is magunkban kerestük a hibát, de az is igaz, hogy akkor még nem voltak olyan szakemberek, akik segítettek volna ezt kezelni.
Mindhárom olimpiai címnek megvolt a maga története, és nyilván óriási katarzis, amikor az ember az első aranyát szerzi meg. De volt különbség érzésre aközött, amikor még egyszeres, és amikortól már kétszeres olimpiai bajnoknak mondhatta magát?
Az első és a második arany között az volt a különbség, hogy ez az időszak nem arról szólt, hogy volt négy jó évünk. Hanem arról, hogy visszajöttünk 2001–2002 kudarcai után, mert az ezüstérem, a harmadik és az ötödik hely nekünk nagy kudarcok voltak. Két év aranynélküliség után a 2003-as Eb-bronzot követően 13 hónap alatt megnyertük a világligát, a vb-t, aztán megint világligát és az olimpiát, amivel megkoronáztuk ezt az időszakot. Ha az amerikai sportokban használt kifejezéssel szeretnék élni, akkor az athéni diadallal már épült a dinasztiánk, aztán 2005 és 2008 között három és fél évig semmit nem nyertünk, majd Pekingben megcsináltuk a történelmi triplázást. Ez volt a nagy mentés, mint, amikor Bruce Willis az utolsó pillanatban hatástalanítja a bombát, és megmenti vele a világot.
Illyés Tibor / MTI A Pekingben aranyérmes pólócsapat, Kiss Gergely jobbról a második a felső sorban.
Három lányából a két nagyobbik, Viktória és Patrícia is vízilabdázik. Felesége mondta a nekünk adott interjúban, hogy ön időnként nem viseli jól, ha a lányok nem kérnek a sportággal kapcsolatos meglátásaiból.
Biztos borzasztóan rossz a hozzáállásom ebből a szempontból, mert, ha a saját és a pólós aranycsapat szakmai szemüvegén keresztül nézem a dolgokat, akkor nem várható el, hogy bárki is megértse ezt a gondolkodásmódot. Mivel soha nem voltak olyan helyzetekben, amit én elvártam magamtól. És ez nem bántás, ez tény. Ha leadok magamból, akkor viszont olyan valaki beszél, aki olyan koordináta rendszerben mozog, amit más tud ugyan értelmezni, de akkor meg idővel azt érzem, hogy ez nem én vagyok.
Vittem ugyan a lányokat máshova, de végül azt választották, hogy ők is pólózni fognak, és akkor itt ez a skizofrén helyzet, hogy az apjuk legyek, ne a vízilabdás Kiss Gergő. De hát negyven éve a vízilabdás Kiss Gergő vagyok, aki mindig is maximalista volt!
Az a része abszolút megy, hogy ne olyan legyek, mint az a szülő, akit egy Bozsik-tornán láttam: pont az ellenkezőjét kiabálta be annak, amit az edző mondott a 7 éves kissrácnak, és látszólag a saját, meg nem valósult álmait próbálta a gyereken behajtani. Én nem várok el tőlük semmilyen eredményességet, azt várom el, és ezt Gödöllőn is mindig elmondom a gyerekeknek, hogyha valóban erős a belső motivációjuk a jövőjüket illetően, akkor hozzák ki magukból az adott napi legjobbjukat, amikor lejönnek az uszodába. Ha valaki mindig kicsit jobb akar lenni, akkor lehet belőle akár országos nyolcadik is, de ugyanígy akár bajnok is, kijuthat egy ifi vb-re vagy egy felnőtt világversenyre. Összesen ennyi az elvárásom a lányokkal szemben, és ennek nagyon jól megfelelnek, fantasztikusan ügyesen dolgoznak az életben.
A gödöllői csapatot, a MATE-GEAC-ot már többször említettük, ezen kívül ott a Nagy Sportágválasztóval kapcsolatos munkája és motivációs előadásokat is tart. Van sorrend, vagy mindegyik szerelemprojekt, és egyformán fontos?
Életem során volt egy jó pár klubváltásom profi vízilabdásként, és egy-egy döntés előtt mindig igyekeztem mérlegelni a rám váró dolgokat, és ha végül aláírtam, az azért volt, mert tisztáztam magamban, hogy ebbe bele tudom adni a száz százalékot. És az mindegy, hogy lila, zöld, vagy piros-kék volt a klub színe, emlékszem, hogy, amikor kétévnyi montenegrói légióskodás után átmentem a Vasasba, az ellenséges angyalföldi szurkolók, akik Honvéd-játékosként folyton anyáztak, néhány meccs után azt mondták, durva, hogy Kiss Gergő a leglelkesebb a vízben a csapatból. Mert látták rajtam, hogy bele akartam dögleni a vízbe, mert eldöntöttem, hogy a Vasassal akarok érmeket, bajnokságot nyerni. Ilyen vagyok, úgyhogy igen, ezek szerelemprojektek számomra. És azért csinálom őket, mert tényleg jót akarok átadni másoknak, akár az előadásomon, akár a sportágválasztón, akár a gödöllői csapatnál.
Adrián Zoltán / 24.hu
Belekóstolt a producerkedésbe is, és két nagyon inspiráló olimpiai bajnokról, a tragikus sorsú vízilabdázóról, Halassy Olivérről, valamint Fuchs Jenő kardvívóról készült dokumentumfilmben vállalt szerepet. A magyar sportban vannak még hozzájuk hasonló izgalmas, érdekes, értékes figurák, tervben van esetleg újabb film, vagy a producerkedést egyelőre félretette?
Az egy érdekes mellékút volt az életemben, olyan, mint amikor a GPS másfelé visz, és akkor már megnézem, mi van a falu végén. De nagyon jó volt, élveztem. Szeretem a filmeket, az irodalmat, a sportot, a sporttörténetben jártasnak tartom magam, és a Halassy-sztorival engem találtak meg, játékfilm volt az első terv, de az nem jött össze, így lett belőle dokumentumfilm. Kiderült, hogy abban is sikeres tudok lenni, ha a sportot kell képviselni a film- és pénzvilágban, mert mindkét filmnél több pénzt tudtam szerezni a tervezett költségvetésnél, és nagyobb neveket tudtam megnyerni a projektnek. 2016-tól tartott ez az időszak, 2017 és 2019 között nagyon intenzív volt, és tavaly csengett le a Nemzet aranyai-sorozattal. A pólóválogatottról szóló dokumentumfilmben és sorozatban Zákonyi S. Tamás rendező-producernek és a társának, Elek Ottónak voltam a vízilabdás tanácsadója, egyfajta összekötő szerepem volt, hogy a társaim jobban értsék a filmes tudnivalókat, a filmesek pedig a pólós dolgokat. E mellett benéztünk a vágószobába, adatokat gyűjtöttem, tartottam a kapcsolatot a filmben szereplő külföldi játékosokkal, és segítettem támogatókat szerezni. Nem tudom, lesz-e bármilyen újabb hulláma a filmezésnek, de időm és energiám nincs annyira sok. Néha úgy érzem, hogy megöregedtem, de közben rájövök, hogy nem erről van szó, csak négy-öt dologgal foglalkozom egyszerre – és így is sok felkérést le kell mondanom idő hiányában –, ami azért fárasztó.
De, köszönöm, jól vagyok, a sporttal és a gyerekekkel foglalkozva a helyemen vagyok.
The post Kiss Gergely: Amikor egyedül vagyok, ha nem ölelget senki, szinte többször jutnak eszembe a kudarcok, mint a sikerek first appeared on 24.hu.