„Nem akarom, hogy a néző azt lássa: a Csuja hanyatlik” – Csuja Imrével beszélgettünk

nlc.: Sorra jelentek meg a hírek arról, hogy nyugdíjba mész, most mégis itt ülünk veled az Örkény Színház öltözőjében, mert ma este játszol. Úgy tűnik, te vagy az élő bizonyíték arra, hogy egy színész, tulajdonképpen sosem megy nyugdíjba.

Csuja Imre: – Hát igen, egy színész tényleg soha nem tud igazán nyugdíjba menni. Én annyit tudtam tenni, hogy ettől az évadtól kezdve már nem vállaltam új darabot. Ami szerepem még fut, azokat természetesen végigjátszom, amíg bírják a darabok – de már ez is óriási pihenés: mindössze három előadásom maradt, ez havi öt-hat estét jelent. De közben járom az országot az Imi mondj egy verset estemmel, sőt, most bekerült egy teljesen új műfaj is az életembe, az életrajzi standup. Lévai Balázs talált ki egy sorozatot Egy életem címmel, és ebből az egyik előadás rólam szól, ezzel lépünk fel Budapesten és vidéken is. Emellett majd forgatni is fogok, Herendi Gáborral, de ez még titok – szóval, valójában, csak olyan 90 százalékban vagyok nyugdíjas. De megmondom őszintén, kicsit elfáradtam. Kidolgoztam a belemet ezen a pályán – ezt bátran mondhatom, mert így van -, és bizonyos „alkatrészek”, mondjuk úgy, fizikailag is elkoptak már. Nem akarom, hogy a színházban a néző azt lássa, hogy a Csuja alig bír felállni a térdelésből, hogy a színpadon hanyatlik.

nlc.: Említetted az önéletrajzi stand-up estedet. Hogyan készült el a szöveg?

– Balázs keresett meg az ötlettel. Jól ismertük egymást, ő volt a producere a Nagykarácsony című filmnek, amiben egy tűzoltóparancsnokot játszottam. Alapanyagnak ott volt a Csáki Judit rólam írt könyve, Balázs pedig nagyon alaposan utánanézett az életemnek, aztán beszélgettünk hosszan, egy diktafon fölött. A sok-sok sztorihoz kitalált egy koncepciót, egy dramaturgiai ívet, és formába öntötte. Amikor megjelent az első szövegváltozattal, bevallom, halálra rémültem: láttam, hogy amit mondtam, azt ő, jó irodalmárként szépen kikerekítette a saját szavaival, mondataival – igen ám, de ezek így már nem az én szavaim, mondataim, voltak… Rendesen berezeltem! Mondtam is neki, hogy ez így nem lesz jó. Aztán másnap elnézést kértem – hát, a munka hevében nem lehet mindig disztingválni – : beláttam, hogy a saját történetemet, persze, én tudom a legjobban, de a stand up egy műfaj, amihez kell egy szakember, egy író-szerkesztő – ő. Végül úgy lettünk készen, hogy a kecske is jóllakott, és a káposzta is megmaradt: felhasználtam a gondolatait, de a saját szavaimmal fogalmaztam meg őket, ő pedig dramaturgiailag rendbe tette az egészet. Nagyon jól felépítette, a gyerekkoromtól napjainkig. Van benne minden: mély, szomorú, intim dolgok is, de főleg rengeteg humor. Filmrészletek és kulisszatitkok, például, hogy az Üvegtigrisben hogy volt az a legendás becsúszós antré a Babettával, és kinek az ötlete volt a „vegyi gyümi” ivás, egyszerre három felespohárból. A nézők pedig imádják. Ez egy magányos műfaj, de óriási hatalom van ilyenkor az ember kezében: ha az első pillanatban jó hangot ütsz meg, a közönség hálás lesz, és onnantól azt művelsz velük, amit akarsz.

Csoki ominózus becsúszása az Üvegtigrisben, 1 percnél:

nlc.: Az RTL-en láthattunk a Jobb később, mint soha című realityben, amiben három másik színészlegendával: Badár Sándorral, Epres Attilával, Scherer Péterrel, és az apródotokként veletek sodródó Fróhner Fecóval bejárjátok Japánt és Thaiföldet. Mennyire élted ezt meg valódi kihívásként?

– Az volt. Mindent elmondtam a producereknek az elején: ezzel alkattal, azzal a gyógyszermennyiséggel, amit én szedek, biztos, hogy velem akarnak dolgozni? Azt mondták: mindenképpen, ragaszkodnak hozzám. Ez nagyon megtisztelő volt, úgyhogy igent mondtam, de komoly félelmeim voltak: hogy fogom én bírni a gyaloglást, vagy megmászni a Fuji-kilátót? És megmásztam! 420 lépcső volt, de megmásztam! Ott el is neveztem magamat Fuj-Iminek. (nevet)

Így kaptatott fel a Fujira Csuja Imre:

– Mentünk végig, mint a mérgezett egér, de iszonyatosan jó élményekben volt részünk. Elképesztő helyeken jártunk, rengeteg dolgot kipróbáltunk. Utaztunk a 370 km/h-val száguldó vonattal, ami olyan sima út volt, mintha egy helyben állnánk; aztán vittek bennünket tuk-tukkal, negyven percig az erdőben, egy fóliasátor hotelhez – ott azért megkérdeztem: mi vagyok én, palánta, hogy egy alufóliasátorban aludjak Thaiföldön? Volt, hogy elpattant a cérnám, például, amikor leüvöltöttem egy fagyis fejét is, mert az csak zsonglőrködött a gombócokkal, de nem akarta odaadni a jégkrémet, én meg már olyan szomjas voltam, verekedni tudtam volna egy kis jeges frissítőért. De voltak igazi, szívmelengető csodák is: a hőlégballonozás fantasztikus volt – pedig én tériszonyos pali vagyok – az a látvány, ami a magasból elénk tárult… és a születésnapom! Hát, amikor Halász Jutka: Boldog születésnapot dala egyszer csak megszólalt a távol-keleti hangszereken, ott messze, az otthontól, családtól távol… rendesen elbőgtem magam.

nlc.: Milyen terveid vannak a közeljövőben? Mit kezdesz majd a most hirtelen felszabaduló, tengernyinek tűnő időddel, két országjárás és a forgatások között?

– Most februárban lesz egy nyolc-tíz napos szabadidőm, és elmegyünk metszeni a szőlőt. Bizony, meg kellett tanulnunk, mert az idős asszonyok, akik eddig csinálták a környéken, kiöregedtek. 12 éve vettük a szőlőt, van Cabernet Sauvignon, amiből vörös és rozé készül, és van Chardonnay is. Most már én fogom bedarabolni a venyigét a kétfüles kosárba, és isteni komposztot csinálok belőle a kerti magaságyáshoz. Ez hasznosabb hobbi, mint a horgászat. A pecázást mára elengedtem: annyira túltolták ezt az iparágat, olyan méregdrága kütyük meg székek vannak, hogy a pilótának nincs olyan a repülőn. Inkább kertészkedem, annak rögtön látom az eredményét.

nlc.: A szinkrontól is végleg elbúcsúztál?

– Tizennyolc évig csináltam, ezerkétszáz filmben szinkronizáltam. Ebben vakultam meg tulajdonképpen. A sötétben az a folyamatos le-föl nézés a monitorra és vissza a papírra – tönkretette a szemem. De nagyon szerettem, sokszor ez húzott ki anyagilag a kátyúból. Kezdetben csak a hangomról ismertek meg: én voltam a „Magyarhangja” Csuja Imre. Aztán jött az Üvegtigris, és onnantól lett arcom is. Nem panaszkodom, csodálatos színészeket szólaltathattam meg: Billy Bob Thorntont, Alfred Molinát, vagy éppen Ed O’Neillt, akit tíz évig szinkronizáltam a Rém rendes családban. Végvári Tamás halála után én lettem Al Pacino hangja is – addigra már az ő hangja is olyan recsegős, szétdohányzott lett, mint az enyém. De a csúcs persze Torrente volt, az az őrült… azt nagyon élveztem.

nlc.: Ha jól sejtem, neked – legalábbis egy darabig – annyira nem hiányzik majd a színház – mit gondolsz, te hiányzol majd a színháznak? Mégiscsak alapító tagja voltál az Örkénynek. Volt búcsúbulid?

– A társulati ülésen kaptam egy kis ajándékot, tudomásul vették, hogy kevesebbet akarok dolgozni. De azért ott vagyok velük. Néha látom, ahogy a fiatalok parodizálnak engem, a „vénembert”, vagy idézgetnek a Polonius-szerepemből egy-egy félmondatot. Az ilyesmi mindig azt jelenti, hogy kedvelnek. Ez pedig nagyon jó dolog.

The post „Nem akarom, hogy a néző azt lássa: a Csuja hanyatlik” – Csuja Imrével beszélgettünk first appeared on nlc.