Az 1970-es árvíz
Ülünk Nyíregyházán a kollégium tévézőjében – az árvízveszély miatt nem engedtek haza hétvégére –, és szótlanul bámuljuk a tévéképernyőt. Hogy jobbra vagy balra szakad ki a Tisza gátja. Melyikünk faluját viszi el. A szörnyűséges lelkiismeret-furdalás, hogy amiben reménykedem, ami az én falum megmenekülését jelenti, az egyben azt is, hogy azoknak, akikkel ott ülünk összezárva, már nincs hova hazamenniük.
2001. március 6-án délután fél kettőkor Tarpánál átszakadt a gát – 140 millió köbméter víz zúdult a Beregre. A szülőfalum megmenekült.
Két évvel korábban egyszer már összepakoltatták velünk a személyes holminkat – anyámat berendelték a községházára szendvicseket készíteni a védekezésben dolgozóknak, apám zsákokat tölt meg homokkal, és a bejárati ajtó elé pakolja őket, hátha számít valamit, ha. Figyelni kell a hangosbemondós kocsit, az közli, ha kitelepítenek, fejenként tizenöt kilónyi cucc lehet nálunk. Személyes tárgyakat pakolunk fel a padlásra, hátha majd nem ér odáig a víz.
Apa kivisz Tivadarra, megnézzük a Tiszát. Állunk a vaskorlátnál, odalent nyúlgát kanyarog, a folyó dühös, tágul, növekszik, érzem, hogy nyög a híd.
Fennmarad-e a padláson, ha minket elvisznek. Ki visz el és hova, és akkor hol lesz anyám, és honnan tudja, mi hol vagyunk.
Olyan élesek ezek a képek ma is, mint az üvegszilánk. És még semmiségnek tetszenek ahhoz képest, ami 1970-ben történt. Ahhoz azonban, hogy a katasztrófa okait megértsük, sokkal régebbre kell visszamennünk.
(…) Ha valaki ránéz az első katonai felmérés (1782-1785) térképére, Szatmár helyén erdőkkel és vízzel borított vadont talál. S mit, ha manapság keresné az egykor ártéri területeket? Hatalmas repedéseket a kemény, agyagos földben. Nincs már Ecsedi-láp, de szinte bárhová bökünk is a térképen, csak hűlt helyét találjuk az egykoron mocsaras, dús élőhelyeknek.
A történelmi Szatmár vármegye ugyanis a szabályozások miatt vizeinek 80 százalékát (!) elveszítette. Az 1970-ben pusztítóvá vált Szamos folyó hossza például 1777 és 1907 között 226.8 kilométerről 118.5 kilométerre csökkent.
Mai eszünkkel persze nehéz elgondolni, mégis ki hihette, hogy ilyesmit büntetlenül elkövethetünk a természet ellen – fontos azonban látnunk, hogy az alapötlet (óvjuk meg a falvakat az állandó árvízveszélytől) számos ponton gellert kapott. Móricz a Nyugat 1910-es nyolcadik számában tapasztalatból, és emiatt rendkívül fájdalmasan ír arról, a lecsapolások, mederrendezések hátterében nem mindig a szakmai szempontok érvényesültek. Magyarán: azok, akik vagyonuk okán tanulhattak, kapcsolati tőkével rendelkezve akár információkat kaphattak a szabályozási tervekről, könnyen átláthatták: itt a soha vissza nem térő alkalom a vagyongyarapításra. És könyörtelenül kijátszották, generációkra nincstelenségbe kényszerítve a legszegényebbeket.
„Elvették tőlük a csikászó, halászó nádtermő szabad vizet a mely kenyeret adott és hűen gondoskodott a maga népéről. Még ott rohadt a háló az eresz alatt, a halkas a színben, a kutya ott kapart egy-egy földdel befolyt csikverem gödrében, de már nem volt víz, az új Krasznán mezítlábas gyerekek szaladgáltak át, sehol sem ért kötésnél mélyebb vizet a pulya. De csak legalább, ha már föld maradt a helyén, öles kukoricát termő föld, nekik maradt volna. De jöttek az urak, a nagyurak, idejében, még mikor víz alatt volt a világ, s összevásárolták a nép lápilletményét három forintjával, öttel, adtak neki jó, kiélt szántóföldet érte, ott a falu közelében, s örült a paraszt, hogy húsz hold vízért egy holdat, vagy kettőt, vagy csak háromvékást is kapott; mert ugyan ki hitte volna, hogy legyen idő, mikor vederrel kell a lápra hordani a vizet! (…) Hanem aztán megtörtént a képtelen csoda, hamar eljött a tavasz, mikor milliószámra feküdt a hal a száradó pocsolyában, kapával gereblyélték; s mikor hiába jöttek a madarak ezerszámra, nem találtak helyet a hova fészket rakhassanak. A gém, a szárcsa, a sok vízimadár rémülten kóválygott ősi hona körül, mint a paraszt s egyforma irigyen és keserűen látta, hogy kijátszották őket az urak az otthonukból.”
Ugye, így már érthetőbb az a döbbenetes szegénység, amely a kötet többi fejezeteiből ordít? Szatmártól a folyószabályozás nem csak a vizeit lopta el, hanem az életmódját, a bevételi forrását és legszegényebbjeinek önállóságát is. Nem állítom persze, hogy bárki előre láthatta a XIX. században akkori tudása birtokában, hogy a XX. században mekkora ökológiai és kulturális katasztrófát okoz a szabályozás. De Szatmár – és a szomszédos Bereg – drágán megfizetett a vélt biztonságért. Amiről a Beregben az 1947-es jeges ár idején, Szatmárban meg 1970 májusában derült ki egyszer s mindenkorra: illúzió csupán.
Az 1970-es árvíznek ugyan összetettek az előzményei, a katasztrófa legfontosabb okai közt egyértelműen ott van az elhibázott a szabályozás és a vízgyűjtő terület fakitermelési túlkapásai is. Nem kell vízügyi szakembernek lenni ahhoz, hogy tudjuk: ha nincs növényzet, ami megköti és lelassítja az olvadó hó vagy a lehulló eső víztömegét a hegyekben, annak odalent súlyos következményei lesznek.
Az árvízszintek az XX. század folyamán évről évre emelkedtek – tulajdonképpen csak idő kérdése volt, hogy egy rendkívüli csapadékhelyzet miatt a Szamoson is bekövetkezzen a tragédia.
Az 1969-es őszi szárazságra november végétől egészen 1970. január végéig esős idő következett. Januárban két melegfront is olvasztotta a havat a magasabban fekvő területeken, februárban pedig újabb eső érkezett. Noha február második felében lehűlt a levegő, a vízgyűjtő területen még a sík vidékeken is 5-20 centis hó esett, a magasabb területeken pedig fél-egy méteres hó állt. Március végére megindult az olvadás, csakhogy a folyómedrekben az őszi-téli csapadékmennyiség miatt eleve magasabb volt a vízszint – áprilisban pedig szinte végig esős volt az idő.
A májusi zöldár tehát egyáltalán nem volt meglepő – az azonban, amilyen hirtelen és nagy erővel érkezett, szinte felfoghatatlan. A vízügyi szakemberek „lökéshullámszerű” árról írnak, nem véletlenül.
A Szamos romániai szakaszán, a dési mércén május 13-án este hétkor 882 centimétert mértek. Ez 317 centivel magasabb (!), mint a valaha mért legmagasabb vízszint.
(…) Na, de vissza a Szamosra: Csengernél a folyó abszolút rekordnak számító 902 cm-rel tetőzött 14-én este. A romániai szakaszon 11 helyen (!) szakadt át a gát – a magyar oldalon az emiatt felénk zúduló víztömeggel is meg kellett küzdeni. Nem csoda, hogy adatközlőim között volt, aki úgy emlegette ezt: „a románok ránk vágták a gátat” – azonban erre, illetve arra vonatkozó bizonyítékot, hogy egy közeli rakétabázis miatt robbantotta fel a gátat a román hadsereg, az általam fellelt vízügyi szakirodalomban nem találtam.
Az irtóztató nyomást a magyar oldalon sem bírták a védművek: május 14-én hajnali fél három és három között Nábrádnál két helyen, négy óra tíz perckor pedig Tunyogmatolcsnál szakadt át a gát. És közben szakadatlan hömpölygött a víz Románia felől is. (Semmiképp ne feledkezzünk meg Szatmárnémeti katasztrófájáról: a város teljes egészében víz alá került, ami 48 halálos áldozatot követelt. Ott mintegy 2000 ház lett a Szamos martaléka.)
A magyar-román határon május 15-én betört Szamos a csenger-csengersimai közút fölött 50- 70 centis magassággal bukott át. Az út által felduzzasztott víztömeg emiatt még erősebb csapást mért Csengersimára és Csegöldre (az épületek mintegy 80 százaléka elpusztult). Az ár következő nagyobb akadálya a jánk-szamossályi út lett, amelyet a zsarolyán-nagyszekeresi út követett – mindkettőt átszakította.
Gacsály, Kisnamény, Darnó, Kisszekeres, Nemesborzova, Mánd, Vámosoroszi, Csaholc, Fülesd és Túristvándi belsőbb területeit a Fehérgyarmat-Zajtavasútvonal mentette meg – ugyanez a terelő hatás lett azonban a veszte Jánkmajtisnak és Nagyszekeresnek.
A legsúlyosabb kárt szülőfalum, Penyige szenvedte el, mivel a vasúti töltés a településtől keletre mintegy háromszáz méter hosszan átszakadt. A vízügyi jelentések alapján négy nap alatt 220 millió köbméter (!) víz ömlött át a falun.
Vérfagyasztó mérleg: mintegy 390 millió köbméteres vízmennyiség gyűlt össze – a Tisza- Szamos közén 10-15 kilométernyi, a Szamos-Kraszna-közén 5-7 kilométernyi szélességben.
Noha a végeredményen sajnos nem változtat, talán érdemes leírnom: az 538 négyzetkilométer kiterjedésű árvízi elöntésnek csupán az egyhatodát okozták a magyar területen történt gátszakadások. 43 szamosközi településről körülbelül 35 ezer fő kellett kimenekíteni, kitelepíteni. Ehhez a „földi” járművek mellett vízi és kétéltű járműveket és helikoptereket is bevetettek.
Mivel a Tisza gyorsan apadt, a vízbetörés után két nappal üzembe helyezték a nagyecsedi szivattyútelepet, illetve megnyitották Olcsvaapátinál az Öreg-Tisza zsilipjét. Mivel ez utóbbi a környék legmélyebben fekvő területe, szép lassan elkezdődhetett a víz levezetése. A Szamosköz víztelenítésére hordozható szivattyúkat hoztak, később Olcsvaapátinál három helyen töltésátvágással, emellett a tunyogmatolcsi, nagyari zsilipek megnyitásával gyorsították a folyamatot. A május 27-én még 11000 hektárnyi vízzel borított terület a Szamosközben május 31-re 5000 hektárra csökkent.
Az Országos Vízgazdálkodási Bizottság a kárfelmérés és az újjáépítés elvégzésére május 26-án létrehozta az Országos Helyreállítási Albizottságot, amelynek feladatai közé tartozott az is, hogy a több minisztériumot érintő kérdésekben hatékonnyá tegye a kommunikációt. A megyében emellett működött a Megyei Helyreállítási Albizottság is.
Az árvízkárok 75%-ban Szabolcs-Szatmár megyében keletkeztek:
mintegy 5000 ház dőlt romba vagy vált végérvényesen lakhatatlanná;
emellett 4000 házat kellett különböző mértékben helyreállítani;
16 tanterem, 19 egészségház, 10 orvosi rendelő, szociális otthonok, szolgálati lakások, óvodák, kórházak rongálódtak, illetve semmisültek meg;
több mint 430 km út rongálódott meg emellett különböző mértékű károkat szenvedtek a környék vasútvonalai és a hírközlő berendezések is.
Az anyagi károkon túl felfoghatatlan volt a kultúrtörténeti veszteség.
Rédelyes házak, a környékre oly jellemző kórókerítések, vályogházak, faragott díszítőelemek, a gazdálkodás hagyományos épületei, kemencék, aszalók, füstölők, górék, a csak e tájon használatos csónakos fejfák és kisebb-nagyobb, sokfelé már ekkor is csak a padláson őrzött használati tárgyak ezrei lettek semmissé. Ezzel azonban a vész közepén érthető módon senkinek nem tudott foglalkozni.
Ez – Szatmár hagyományosan mezőgazdasági termelő lévén – jelentős egészségügyi kockázatot jelentett.
Annál is inkább, mivel a megye 228 települése közül csupán 14-ben épült ki az árvíz előtt a teljes vízműhálózat. Az 55 százalékos országos átlaghoz képest nálunk a lakosságnak mindössze 12 százalékának volt legalább az udvarán a vezetékes víz – és ennél is rosszabbul festett a szennyvízhelyzet megyei aránya: 4 százalék az országos 28 százalékkal szemben…
Noha az állatállatállomány veszteségei jóval túlmutatnak a számokon – elképzelni is fájdalmas, mit jelenthetett érzelmileg a szeretettel gondozott állatok elvesztése – a feljegyzések szerint elpusztult 679 szarvasmarha, 1 295 sertés, 4 610 juh, 29 ló és mintegy 10 000 egyéb állat, baromfi. A vadállományban bekövetkezett pusztulásról nem találtam információt, de sejthetően az is több tízezer állatéletet jelentett akkor is, ha csak a gerinces állatokra gondolunk (márpedig nyilván nem csak rájuk).
A vegyszerrel és fekáliával, illetve tetemekkel szennyezett elöntött területeken előbb helikopterrel vettek mintát, hogy felmérjék a helyzet súlyosságát, később helyi mintagyűjtést végeztek területtől függően 4-24 óránként. Május 24. után elkezdték összegyűjteni az állattetemeket, a kutak fertőtlenítése és a romeltakarítás is megindult. A mentésben részt vevők védőoltást kaptak (erről is mesél az egyik adatközlőm), az ivóvíz és élelmiszerforrás nélkül maradtak ellátását is megszervezték. Május 25. és június 6. között azok, akiknek nem semmisült meg vagy vált lakhatatlanná az otthonuk, visszaköltözhettek.
A mintegy 4000 hajléktalanná vált család jelentős hányada (1700) szomszédoknál, illetve különféle közintézményekben kapott menedéket. Körülbelül 1100 család a közadományokból létrehozott barakkokban (sátrakban, ill. faházakban) volt kénytelen lakni. Történeteim között minden verzióra akad példa. Ne csodálkozzon ugyanakkor senki, ha nem jön ki a matek:
Az újjáépítés gyorsítását célzó jogszabályok alapján „lakásonként legalább egy lakóhelység és konyha 1970. november 10-ig lakhatóvá, illetve használhatóvá váljék”. 47 települést kellett részben vagy egészben újjáépíteni. Július 3-án már mintegy 500 lakóépület újjáépítése indult meg. A lakosok 5 típustervből választhattak. A környék árvíz sújtotta falvainak arculatát ma is ezek a „Kádár-kockák” határozzák meg, igaz, a legtöbb községben épp ezért rendkívüli odafigyeléssel őrzik, gyakran önkormányzati hatáskörben, a néhány megmaradt autentikus lakóház épségét.
Az árvíz sújtotta lakosság egésze gyorssegélyt, majd később vissza nem térítendő segélyt kapott – akinek nem volt se biztosítása, se megtakarított pénze, az is segítséghez jutott – a kölcsönt pedig később kedvezményesen végtörleszthették, ahogyan azt az egyik adatközlőm elmeséli. (Az árvíz okozta traumára adott válaszreakcióként jellemző módon annyira félt a bizonytalanságtól, amit a kitelepítés és a sátorban lakás jelentett, hogy még magával a végtörlesztéssel szemben is komoly aggályai voltak…)
A statisztikák magukért beszélnek:
1 millió 500 ezer tonna építőanyag
135 millió tégla
napi 600-800 vagon, összesen mintegy 70.000 vagon építőanyag érkezett a területre
júniustól december végéig 7500 ember (köztük mintegy 3000-3500 szakmunkás) dolgozott az újjáépítésen
,,A hazai árvízvédekezés történetében még soha nem kellett olyan súlyos árvíz ellen küzdenünk és olyan nagy emberi, anyagi, gépi erőket, szervezettséget mozgósítanunk, mint az 1970. évi Tisza-völgyi árvíz elhárítására” – fogalmazott Dégen Imre, aki 1954-től húsz éven át vezette a magyar vízügyi szolgálatot.
Mindezt azért írtam le, mert bár a ’70-es árvíz nem a régmúlt, tapasztalataim szerint a legtöbbeknek már alig van tudomásuk az akkori eseményekről.
Csepelyi Adrienn: Nagymamám magyaráz
21. Század Kiadó, 2025
The post Kétméteres árhullám pusztította el Penyigét 1970-ben first appeared on 24.hu.