Gyűlölöm az erőszakot, még olyan filmet se nézek, melyben valaki fájdalmat okoz egy másik embernek; biztos vagyok benne, hogy okos szóval, türelemmel messzebbre jutunk, mint akár testi, akár lelki bántással.
A szülő is ember, tele gondokkal, mégis úgy vélem, nem szabad, hogy eldurranjon az agya és a gyereken csattanjon a frusztrációja.
A rendelőben is gyakori kérdés, hogy: szabad-e megütni egy gyereket?
Zsigeri a válaszom: soha!
Már pusztán azért is így gondolom, mert az életkortól függetlenül sincs joga senkinek megalázni egy másikat; a kiszolgáltatottság kihasználását pedig különösen elítélendőnek tartom.
A reakcióm, amit persze tapintatlanság egy felnőtt orra alá dörgölni: meglehet, de szerintem, ha nem vernek, még jobb emberré válhattál volna.
Na de vajon akad kivétel?
Az emberek zöme idővel rádöbben, hogy a szüleinek az esetek döntő többségében igazuk volt.
Én már kicsi gyerekként nagy élvezettel ugráltam a medencébe a tíz méter magas toronyból, miközben anyu tériszonyos volt, és állandóan jajveszékelt, hogy baj lesz ebből, kislányom. De hát én odafönn is biztonságban éreztem magam. (Mellesleg ma is szeretek műugrani.)
Hogy leeshetek, s abból komoly dráma kerekedne, eszembe sem jutott.
Anyu belépett a konyhába, és hát azt a pár métert, amit meg kellett tennie, hogy visszarántson az ablakból, nem kívánom senkinek.
Rettenetesen megijedt.
Azt mondta: „Nem haragszom, Anduka, de hogy egy életre megjegyezd…” És jól elverte a fenekemet.
Valóban megjegyeztem, sőt, meg is értettem a helyzetet.
És soha előtte, soha azt követően nem bántott.
Apukámnál is mindössze egyszer szakadt el a cérna az én jóvoltamból.
A hazugság főbenjáró bűnnek minősült mifelénk.
Nem baj, ha rossz fát tettél a tűzre, ha vállalod, kevésbé haragszunk, igazat kell mondani – ezt vallották a szüleim.
De hát az élet bonyolult.
Anyu hajnalban indult edzést tartani, kettesben maradtunk otthon apuval.
Amikor anyu kilépett otthonról, én rátoltam a riglit az ajtóra – értelemszerűen belülről. Amikor apu felébredt, morcosan érdeklődött, hogy ugyan ki zárta be az ajtót. A kérdés természetesen költői volt, hiszen kettesben voltunk, és ha ő nem, akkor kizárásos alapon maradok én.
Csakhogy mivel tudtam, hogy apu nem bírja a bezárkózós cirkuszt, azt válaszoltam: „Én nem!”
„Biztos vagy ebben, kislányom?” – szólt a következő kérdés.
Próbáltam tartani magam az eredeti állításhoz: „Biztos!”
Aztán ismét kérdezett: „Eszedbe jutott, mi az igazság?”
Eszembe jutott: „Sajnálom, apu, én voltam. És azt is sajnálom, hogy letagadtam.”
Ez is életre szóló lecke lett számomra.
A két fenyítés dacára is hevesen tiltakoznék, ha bárki azt mondaná, hogy szörnyű szüleim voltak, felnőttként mégis úgy döntöttem: én ugyan senkire nem emelem a kezemet, pláne nem a saját gyerekemre.
A leginkább az a megoldás tetszett, amit az egyik páciensem édesanyja alkalmazott.
Csak ment tovább a cirkusz, remény sincs belátható időn belül a megnyugvásra.
Konyha, pohár víz, és telibe! A kisfiú vesz egy nagy levegőt, elhallgat, leteszi kezecskéjét, és erőteljes hangon, érthetően azt mondja: „Hűűű-lye!”
Anya s fia egyszerre nevették el magukat.
És minden rendben.
Szóval bármi történik is, mindig van visszaút. Hiszek a jó szándékban, a problémák kibeszélésében, abban, ha hibáztunk is, bármikor bocsánatot lehet, kell kérni, s igyekezni kell megbocsátani.
Hiszen a gyerekek is nagyvonalúak, megbocsátják vétkeinket – ha közben érzik a szeretetünket.
The post Gyarmati Andrea: Szabad megütni egy gyereket? first appeared on 24.hu.