Legutóbbi könyve azokat a történelmi epizódokat tárja fel, mikor hatalmas mennyiségű kézírásos dokumentum semmisült meg egyetlen nap leforgása alatt – ráadásul nem véletlenül, tűzvész vagy áradás, hanem emberek tudatos döntései miatt. Miért olyan érdekesek ezek az esetek?
Középkorral foglalkozó történészként nagyon is tudatában vagyok, hogy milyen módon jutottunk a középkorról alkotott ismereteink birtokába. Nyilvánvalóan minden korabeli írott forrás kézzel készült, a könyvekből, dokumentumokból gyakran csak egyetlen példány áll rendelkezésünkre, még az olyan híres alkotásokból is, mint az óangol nyelven íródott Beowulf.
Ennek az írott anyagnak a fennmaradása esetleges volt, különösen az olyan történelmi pillanatokban, amilyenekről a könyvemben írok. Öt esetet ismertetek, melyekben középkori könyvek és dokumentumok ezrei – néha tízezrei – váltak a lángok martalékává, robbantak fel vagy porladtak hamuvá a bombázások vagy rakétatámadások következtében pár óra alatt, hatalmas lyukakat hagyva ezzel a történelmi feljegyzések sorában.
Több közös dolog is van ezekben a történetekben. Először is: ezek az esetek általában akkor következtek be, amikor egy modern állam megpróbálta a kéziratokat nyilvános irattárakba vagy nemzeti archívumokba helyezni – vagyis olyan helyekre, amelyeket nagyjából a francia forradalom idejétől kezdtek el létrehozni. A második, kissé vidámabb közös eleme ezeknek a történeteknek: a kéziratok megmentésére fordított hatalmas erőfeszítés.
Összességében tudjuk, hogy mennyi anyag veszett el?
A válasz két kérdést foglal magában: mennyi középkori kézirat készült, és mennyi maradt fenn? Erre nem könnyű felelni, mert legfeljebb becslésekre szorítkozhatunk. A kéziratos kultúrában a könyvek, okiratok példányszáma sokkal kisebb, mint a nyomtatottban, mivel a kézzel másolt könyvek lassan készülnek.
Angliában és Skóciában a reformáció nagy pusztítással járt. A kolostorokat bezárták és a könyvtáraik elvesztek. A könyvek és okiratok pergamenjét más módon hasznosították: vajat és halat csomagoltak bele, a muskéták megjelenése után pedig töltényt készítettek belőle. Neil Ker tudós és középkorszakértő úgy vélte, hogy a kolostorok könyvtárainak 85 százaléka megsemmisült.
A 19. század elején, a napóleoni háborúkban kötött békeszerződések következtében sok német herceg elveszítette a területeit. Kárpótlásul rengeteg kolostort kaptak, beleértve a könyvtáraikat is. Bajorországban az uralkodó kiküldött egy csapatot, hogy becsüljék fel ezeket a könyvtárakat, és döntsék el, hogy ki mit kapjon. Ennek eredményeként ma a müncheni Bajor Állami Levéltár birtokolja az így begyűjtött könyvek hosszú sorát, és a polcok többé-kevésbé úgy állnak, mint a kolostorok könyvtáraiban. Itt sokkal nyugodtabban ment végbe az egyházi és a modern állami tulajdonlás közötti átmenet, mint az angol és skót reformáció időszakában – ami hozzájárult ahhoz, hogy legalábbis részben megmaradjanak a középkori dokumentumok.
Chris So / Toronto Star / Getty Images A Torontói Egyetem könyvtárosa bemutatja az egyetem egyik, 1470-es években nyomtatott gyűjteményi darabját.
Miért fontos, hogy az iratanyagot könyvtárakba és levéltárakba gyűjtsék?
A központi raktárakban tárolt dokumentumok sokkal védettebbek és könnyebben hozzáférhetők, de egyúttal sokkal inkább ki vannak téve a veszélyeknek is, ha rosszra fordulnak a dolgok. Álljon itt példaként az egyik esettanulmányom, ami az írországi hivatalos iratok gyűjteménye, a Public Record Office pusztulásáról szólt. Az itt őrzött anyagok az írországi brit uralom ellen felkelők közötti szakadás miatt 1922-ben kitört polgárháborúban semmisültek meg. Egyesek hajlandók voltak elfogadni az angol–ír szerződés nyújtotta kompromisszumos megoldást, mások nem. Végül megalakult az Ír Szabadállam, amely a Brit Nemzetközösség része maradt, a protestáns többség által lakott hat ulsteri megye pedig Észak-Írország néven angol fennhatóság alá került.
1922 áprilisában a megállapodást ellenző erők elfoglaltak egy területet Dublin közepén. A szembenálló felek heves ágyúzását követően június 30-án sajnos kigyulladt az az épületkomplexum, amely a Public Record Office-t is magában foglalta. Ezt a hivatalt 1867-ben alapították, majd Írország egész területéről itt gyűjtötték össze a dokumentumokat.
Az itt őrzött anyagok nem közhivatalban vagy nemzeti archívumban íródtak, hanem a középkori királyi udvarokban és kolostorokban, de az állami döntést követően ide szállították őket, és emiatt nagyon sérülékenyekké váltak.
Állítása szerint a modern állam kettős szerepben jelenik meg: egyrészt kurátorként, másrészt, mint a múlt írásos emlékeinek elpusztítója. Mit ért ezen?
A modern európai nacionalizmus kétélű fegyver. Egyfelől felveti a kérdést: mi a nemzet? A 19. és a 20. század – különösen a nemzeti érzelmektől fűtött kezdeti időszakban – a történelemtudomány csodás időszaka volt. Ugyanakkor a nacionalizmus egymás torkának ugrasztotta az európai államokat. Például ennek eredményeként, pontosabban a német államok és Franciaország közötti, hosszan elhúzódó területi vita miatt semmisült meg a strasbourgi Városi Könyvtár
Strasbourg a középkorban német város volt, de 1681-ben Franciaország annektálta. Amikor a porosz csapatok 1870-ben megtámadták és elpusztították, a város még jórészt németajkú volt, és a könyvtár az ő középkori múltjuk dokumentumait őrizte.
Egy másik, hasonlóan komplikált eset a nápolyi Állami Levéltáré. Amikor Olaszország 1940-ben belépett a második világháborúba, a levéltár középkori anyagait egy, a várostól 30 kilométerre lévő villába szállították, hogy a kéziratokat megvédjék az amerikai és angol bombázástól. De 1943 szeptemberében, amikor Olaszország – a németek korábbi szövetségese – átállt a szövetségesek oldalára, kitörtek a harcok az Olaszországban állomásozó német erők és az olasz ellenállás csapatai között. Szeptember 28-án a német csapatok a villába érkeztek, és gyanúsnak találták az ott tárolt ládákat. Bár az olasz tisztviselők kijelentették, csak történelmi dokumentumokat tartalmaznak, ez nem akadályozta meg a németeket, hogy porig égessék a villát. Minden füstté vált – mindaz az anyag, ami nem lett volna ott, ha korábban nem telepítik ki a szövetségesek bombázása elől Nápolyból ezeket a dokumentumokat. Ez a történet jól illusztrálja, hogy a modern nemzeti politika hogyan veszélyezteti az írásos történelmi dokumentumokat.
Mit tettek az írásos anyag megmentésére?
Az írországi Public Record Office elpusztításának centenáriumára 2022-ben hatalmas nemzetközi összefogás keretében igyekeztek felderíteni, hogy mit lehet megmenteni az elveszett anyagból, kezdve a megmaradt töredékekkel. Szerencsére három évvel a robbanás előtt a Public Record Office – bár sejtelmük sem lehetett arról, hogy nemsokára milyen súlyos csapás éri az intézményt – csodálatos katalógust állított össze. Így, bár már nincsenek meg a feljegyzések, de legalább van útmutatónk, és tudjuk, hogy egykor milyen dokumentumokat tároltak ott. 1922 előtt, sok száz év alatt egy sor tudós dolgozott a kéziratos anyagokon, ismertetéseket, másolatokat készítettek, ezért ezeket is átnézték. Mivel a középkori Írország Anglia gyarmata volt, ezért az ír kormányzat alatt keletkezett dokumentáció jó részét – vagy azok másolatait – Angliába küldték, ahol a fennmaradt anyag most a brit Nemzeti Levéltárban található.
A projekt keretében készítettek egy, az írországi Public Record Office 3D-s rekonstrukcióját tartalmazó weboldalt, ami azt modellezi, hogy milyen volt a pusztulása előtt. Így ma bármelyik polchoz odamehet bárki, és megnézheti, mit tároltak ott 1922 előtt.
Nápolyban a háborút követően ugyanazt tették, mint amit az ír projektben csináltak. Tudták, hogy a dokumentumokat a háború előtt hosszú ideig tanulmányozták, és kik voltak azok a tudósok, akik feljegyzéseket, átiratokat és másolatokat készítettek. Európa-szerte felvették velük a kapcsolatot, és ők tényleg küldtek be anyagokat. Ma már ugyan nem tanulmányozhatunk egy 1285-ből származó eredeti kéziratot, de azért a rendelkezésünkre áll az 1910-es másolata. Ezek a projektek arról szólnak, hogy – néha elkeseredett erőfeszítés árán – megmentsük mindazt, amink van. Persze bizonyos esetekben a kézirat tartalma örökre elveszett.
Vannak-e hősei a kéziratok megmentésének?
Nagyon is vannak. Például Maurice Jusselin, aki levéltárosként dolgozott Chartres-ban, amelyet a szövetségesek a D-nap felvezetéseként bombázni kezdtek. Súlyos és fura ellentét feszül a középkori kéziratok sorsa és a chartres-i katedrális ólomüveg ablakainak megmentésére tett erőfeszítések között. A második világháború kezdetén az ablakokat ugyanis elcsomagolták, és sok száz kilométerre, egy semmi közepén álló kastély pincéjébe vitték, így azok mind átvészelték a háborút.
A könyvtárért és a benne őrzött könyvekért felelős személyek először úgy döntöttek, hogy egy nagyjából 30 kilométerre lévő villába viszik a könyvállományt. Azután a németek 1940-ben lerohanták Franciaországot. Kis idő után kineveztek valakit, hogy lássa el a franciaországi történelmi és irodalmi műemlékek felügyeletét. Ő megígérte, hogy a könyvek biztonságban visszakerülnek majd a könyvtárba – de végül a német megszállás miatt váltak a D-napot előkészítő szövetséges bombázások célpontjává 1944-ben. Mindez több száz középkori kézirat pusztulásához vezetett.
Jusselin a repülés úttörője volt, és az első világháború előtt légi felvételeket készített a chartres-i katedrálisról. A chartres-i kéziratok is nagyon érdekelték, rengeteg fotót készített ezekről is. Így az írás történetével foglalkozó paleográfusok és a történészek még az eredeti kéziratok megsemmisülése után is tanulmányozni tudják a középkori dokumentumok szövegét.
Robert Bartlett középkortörténész, a St. Andrews-i Egyetem professor emeritusa. A témáról szóló könyve: History in Flames: The Destruction and Survival of Medieval Manuscripts (Cambridge University Press, 2024). Az interjút Rindó Klára fordította.
The post Egy nap alatt semmisítettek meg rengeteg középkori kéziratot first appeared on 24.hu.