Jó tíz éve már, hogy a kommunista Észak-Korea világra szóló eredményeket ér el a női utánpótlásfutballban, aminek aztán a felnőtt válogatott különösebben sok hasznát nem veszi. Az U20-as válogatott tavaly már a harmadik világbajnoki címét nyerte meg, övék lett az Ázsia-kupa is, aminek 2002 óta íródó történelmében negyedik helynél rosszabbul még nem végeztek.
Az U17-es válogatott még rajtuk is túltesz. A vébét és az Ázsia-kupát is négyszer nyerték meg. A szombati vb-döntőben Hollandiát 3-0-ra verték, 23 kapura lövésük volt, a hollandoknak négy. A holland szövetségi kapitány a döntő után arról beszélt, hogy az észak-koreai U17-es válogatottat a csapata képtelen lenne legyőzni, akárhányszor is találkoznának. Tudja, mit beszél, a csoportkörben 5-0-val szaladt át rajtuk az ázsiai válogatott.
Észak-Koreát az igazán nagy sportsikerek elkerülik, nem csoda, hogy a lányfocistáikat olyan ünneplésben szokták részesíteni, mint amilyen Puskáséknak lehetett előkészítve az 1954-es vébén, ahol végül a döntőt elvesztettük. Így fogadták például a 2016-os világbajnok U17-eseket:
Ez az ováció pedig a tavalyi U20-as világbajnokokat fogadta Phenjanban:
Hálásak Kim Dzsongunnak
Az ünneplés a hétvégi U17-es lány világbajnoki cím után is garantált. A pártlap címlapján hozta a negyedik győzelem hírét: „Ismét bebizonyítottuk, hogy mi vagyunk a világ legerősebb csapata” – írták. A Rodong Sinmun propagandista-újságírója szerint a győzelem a párt jövő év eleji IX. kongresszusa miatt is életbevágó volt, könnyebb lesz így a pártesemény megünneplése is.
Már a döntő is lement, amikor az állami tévé (nem mintha lenne nem állami is) előbb a csapat negyeddöntőjét, majd elődöntőjét adta le felvételről, majd hétfőn magát a döntőt is. A mindenható Kim Dzsongun pártvezető minden bizonnyal találkozik a lányokkal. Tavaly az U20-as világbajnokoknak díszvacsorát adott, és az U17-esekkel is volt közös fotózkodás, szem nem maradt szárazon.
A mindenkori kedves vezető szerepe nem lebecsülendő. Brigitte Weich osztrák filmrendező öt éven át követhette az észak-koreai női futballválogatottat. A sikereket mindig a legfőbb vezetőnek tulajdonítják, akkoriban Kim Dzsongilnek, Kim Dzsongun apjának. (2009-es a film.) A játékosok minden támogatást közvetlenül a párt és az állam vezetőjéhez kapcsolnak, úgy gondolják – valószínűleg joggal –, hogy semmi sem történhet anélkül, hogy ő arról ne tudna.
Az észak-koreai médiában a lányok futballsikereit a szocialista rendszer felsőbbrendűségével magyarázzák. Szerintük a lányok akkor is mindent megtesznek a válogatott sikeréért, ha kimerültek, túlhajtottak, netán sérülésekkel bajlódnak. A szocializmusban az akarat fontosabb, mint az orvosi stáb vagy az edző véleménye. Az egész mögött azonban – és ezt a phenjani sajtó már nem szokta megemlíteni – valami egészen más van.
Phenjan a világ közepe
Egy normális világban az utánpótlásválogatott játékosok nemcsak hazájuk sikeréért, hanem saját dicsőségükért is hajtanak, vagyis hogy minél jobb klubcsapatban játszhassanak minél magasabb fizetésért. Észak-Koreában nem a pénz, hanem a fővárosba költözés lehetősége a legnagyobb egyéni motiváció. Phenjan összevethető a szovjet idők nagyvárosi életével, minden csupa beton, van állatkert, vidámpark, tekepálya, nagyáruház, 150 ezres stadion, a boltokban a polcok nem üresek. A fővárosban élni kiváltság.
A vidéki élet nem ilyen, a vidéki élet könyörtelenül nehéz. Mindennapos az élelmiszerhiány, sokszor fűtés sincs, a kórházakban gyakran a legalapvetőbb betegségekre sincs orvosság.
A fővárosba, akárcsak a korabeli Szovjetunióban, csak engedéllyel lehet költözni. A futballsikerek erre adják meg a lehetőséget a játékosoknak és családtagjainak, ajándékba még egy phenjani lakást is kapnak. Egy futballsiker és annak hozadéka olyan, mint egy lottóötös.