A köznevelési rendszerben sok gyereket sajátos nevelési igényűként kategorizálnak, közülük azonban néhányan tehetséggel és ellenállhatatlan belső készségekkel rendelkeznek, őket a budapesti Zöld Kakas Líceumban atipikus tehetségeknek hívják.Az iskola szemlélete szerint nem ezeknek a gyerekeknek kellene alkalmazkodniuk az iskolához, hanem az iskolának hozzájuk. Ugyanis ők sosem fogják megérteni, hogy miért kellene elhinniük és megtanulniuk, amit a tanár a katedrán mond. Azt viszont villámsebességgel sajátítják el, ami érdekli őket, amihez belső késztetést éreznek.A Zöld Kakasban arra törekednek, hogy személyközpontúan megtalálják ezeknél a gyerekeknél, hogy milyen érdeklődésükön keresztül tudnak nekik például terület- és kerületszámítást tanítani. Így születnek ebből tankos makettek, fénykardok, embernagyságú katedrálisok.
Évről évre nő a sajátos nevelési igényű (SNI) tanulók száma, vagyis azoké a diákoké, akik valamilyen fogyatékossággal vagy zavarral, például autizmussal, figyelemzavarral vagy magatartászavarral küzdenek. A Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint a 2022/23-as tanévben még csak 9 737 autizmus spektrum zavarral élő tanuló volt, a következő tanévben már 11 685, a tavalyi tanévben pedig 13 238. Hasonló növekedés látható a súlyos tanulási zavarral rendelkező tanulók esetében, ott az utóbbi három tanévben a számok úgy alakultak: 45 521, 47 933, 49 558.
Azzal már sok cikkben (itt, itt, itt) foglalkoztam, hogy az állami közoktatás lelkileg és mentális is mennyire meggyötri az egyébként jól funkcionáló gyerekeket, a diákok egyre rosszabbul vannak, a legnagyobb problémát pedig a szorongás és a depresszió jelenti. Ezért kerestünk olyan pozitív példákat, ahol az iskolák a tananyag leadása helyet, a gyerekek jóllétére koncentrálnak, ilyen az Arany Iránytű Program, a kecskeméti Presley Ridge Általános Iskola, vagy a tatai Színes Iskola.
De mi a helyzet azokkal a diákokkal, akiknek úgy kellene elviselnie a rigid oktatási rendszert, hogy nem funkcionálnak jól? Legalábbis a közoktatás elvárásai felől nézve. Többek között ezen gyerekek egy részének nyújt menedéket az 1997 óta működő budapesti Zöld Kakas Líceum Mentálhigiénés Szakgimnázium, Gimnázium és Általános Iskola. Itt ugyanis egészen másképp gondolkodnak ezekről a gyerekekről, és arról, hogy kellene „oktatni” őket.
Ez az iskola belülről első ránézésre úgy néz ki, mint egy nagy technika óra: minden teremben valamilyen kreatív projekt zajlik, amikben nem a hagyományos tantárgyi keretben sajátítanak el terület-kerület számítást, fizikát, anatómiát, rajzot, mechanikát stb. Braun József – a gyerekeknek csak Joe (Dzsó) –, az iskola egyik alapítója kísér minket körbe. Az egyik teremben épp egy csontvázat próbálnak a gyerekekkel összeszerelni, amivel többek között anatómiát tanítanak, de egy majdnem kész makettet is büszkén mutogatnak, amelyen egy háborús helyszínt rekonstruáltak felrobbant tankkal, purhabheggyel, rámpával.
A folyosón elhaladunk egy embernagyságú kartonkatedrális mellett, amelyen egy kifüggesztett papírdarab figyelmeztet, hogy ne érjünk hozzá, mert építési terület. Egy másik teremben, ami leginkább egy mindenféle kacattal és régi dologgal teli műhelyre hasonlít, a gyerekek épp halloweeni bulira készülnek: egy próbababát lelógattak a plafonról, arra kék anyagot húztak, beletettek egy JBL-t, amely azt hajtogatja katatón: „Hagyj békén!” Még a gyerekek se tudják pontosan megmondani, mi lesz belőle, most zajlik az ötletelés.
Van itt még relaxációs szoba matracokkal, galériával, tűzoltócsővel – ha valaki le akar jönni a galériáról. Egy szoba, ahol rajzolni lehet például egy marha koponyáját vagy egy maszkot, ami egy 1800-as évek végén élt tudós egyik találmányának a másolata. A kissé őrült tudós a maszkot a dekoncentrált emberek meggyógyítására szánta. A szkafander kinézetű, kissé félelmetes maszkot emberek fejére húzták, és teszteket végeztek velük, hogy jobban tudnak-e koncentrálni. A válasz persze az, hogy nem, de mennyivel érdekesebb ezt lerajzolni, mint egy dobókockát?
A falon függ egy elképesztően élethű rajz egy katonáról. Braun József (Dzsó) elmeséli, hogy ezt egy olyan fiú készítette, akivel elakadtak a terület-kerület számításnál. Hiába próbálták neki gyakorlati példával szemléltetni úgy, hogy egy madzaggal körbekötöttek egy poharat, és a madzag hossza adta ki a kerületet, a diák nem értette. Mígnem egyszer kitalálta, hogy csinál egy fénykardot, aminek a markolatának az elkészítéséhez kerületet kellett számolni. Azzal, hogy a saját markának méretén, testélményen keresztül tapasztalta meg, milyen egy tárgy kerülete, megértette, és azóta is tudja alkalmazni.
Ez ennek az iskolának az egyik alappillére, a gyerekek nem egyszerűen befogadják a tananyagot: a tudás, a képességek és a felismerések bennük születnek meg, amikor valami igazán felkelti az érdeklődésüket.
De nem csak kézügyességet igénylő projektek vannak ebben az iskolában, van egy olyan autista, általános iskolás diák, aki pártot alapított (a Scherrista Pártot), mert nem értett egyet azzal, hogy a gyerekek, kiskorúak jogfosztottak. A pártgyűléseken pedig egy ideológiai dokumentumot is összeállítottak, amelyben gyerekjogok szerepelnek.
A diákok jönnek-mennek az iskolában, nincsenek klasszikus értelembe vett osztályok, bárki be tud kapcsolódni bárhova. Nincs kicsöngő, becsöngő, de vannak osztályzatok és nekik is meg kell felelni az oktatás kimeneteli követelményének, az érettséginek, aminek a szokatlan tanulási módszertan ellenére is megfelelnek.
De hogyan indult ez az iskola? És pontosan hogyan is gondolkodnak a gyerekekről, az atipikus tehetségekről? Braun József, az iskola egyik alapítója mesélt nekünk erről.
Nem kell megbuktatni a gyerekeket, mert nem hülyék
Hogy kezdtél el gyerekekkel foglalkozni?
Én nem vagyok tanár, gépészmérnök diplomám van. Van egy fiam, aki autisztikus tünetekkel bír, nem volt diagnosztizálva, de nagyon nem találta a helyét az iskolában, és először neki akartam iskolát csinálni. Ez még a rendszerváltás előtt volt, de ez akkor nem sikerült. Aztán összehozott a sors Kerény Máriával, akivel később együtt alapítottuk meg a Zöld Kakast. Körülötte mindig az olyan gyerekek halmozódtak fel, akik marginalizálódtak az iskolában. A rendszerváltás utáni időszakban volt egy légüres tér a közoktatásban, és az első magyar alapítványi iskolák konferenciáján elindult egy mozgolódás. Nekem volt valamiféle szervezési tapasztalatom, Mari mellé meg odaverődött néhány pedagógus. Akkor még semmit nem tudtunk, de elindultunk úgy, hogy vak vezet világtalant.
Gondolom nulla pénzből.
Igen, pénzünk semmi sem volt. A Belvárosi Tanodától kaptunk egy listát azokról a gyerekekről, akiket nem vettek fel. Őket megkerestük, és abból lett az első társaság, de a gyerekek papíron máshova voltak beíratva. Egyébként pont azért, mert ma sem kapunk elegendő támogatást az államtól, sajnos kell kérnünk pénzbeni hozzájárulást, de még így is olcsóbbak vagyunk, mint más magániskolák.
Már ekkor is mentálhigiéné fókuszú volt az iskola?
Nem, egyszerűen csak jóérzésű pedagógusok körül felhalmozódtak olyan gyerekek, akikkel a többség nem tudott mit kezdeni, és ők azt hitték, hogy tudnak. De semmi metodika, semmi koncepció nem volt, csak annyi, hogy itt vannak ezek a helyes gyerekek, és mi akarunk velük kezdeni valamit.
Mikor került mögé a módszertan?
A második évben csináltattunk egy kutatást, mivel rájöttünk, hogy a máshol, például az AKG-ban működő metodikák itt nem működnek. Az első nagy felfedezésünk az volt, hogy a gyerekeket nem érdemes megbuktatni, mert nem hülyék. Azt gondoltuk, hogy a gyerek ne ismételjen évet, hanem menjen tovább, és alkalmazkodjon hozzá a tanár. Így alakult ki az, hogy minden diák tartozik egy osztályfőnökhöz, az a kristályosodási pont, a szaktanároknak pedig hozzá kellett szokniuk, hogy különböző évfolyamokból származó diákokkal foglalkoznak egyszerre. Ez volt az első ilyen nagyobb váltás.
Milyen gyerekek járnak ide tulajdonképpen a ti értelmezésetek szerint?
2000-ben elnyertünk egy uniós pályázatot, és akkor tudtuk folytatni ezt a kutatást, hogy kik ezek a gyerekek, akiket mi még akkor úgy hívtunk, hogy zűrös helyzetű gyerekek, mert minden más megnevezést nagyon megbélyegzőnek találtunk. Végül Gyarmathy Éva neveléslélektani szakpszichológussal találtuk meg a megfelelő kifejezést ezekre a gyerekekre, ez pedig az volt, hogy atipikus tehetségek.
Ezt mit jelent?
Azokat a gyerekeket azonosítjuk ezzel a fogalommal, akikben nagyon erős belső késztetések működnek és különös képességek. Nagyon erős belső késztetések vagy úgynevezett drive-ok például a hiperaktivitás, hogy nem tud megülni a gyerek egy helyben. Neki állandóan valamit csinálni kell, nem lehet lekötni a figyelmét, mert egyszerre száz dologra figyel, ma ezt csinálja, holnap azt csinálja, de ugyanolyan lendülettel, elhivatottsággal. A különös képesség alatt pedig nem azokat a képességeket értjük, amivel tanulmányi versenyt lehet nyerni, hanem ami a környezet számára szó szerint haszontalan. Tehát, hogy nem lehet tudni, mi lesz belőle.
Ők azok az egyébként tehetséges gyerekek, akik a közoktatásban egyszerűen csak kapnak egy SNI-s címkét?
Igen, és teljesen marginalizálják, megcímkézik őket, hogy te kevesebb vagy, mint a többi. Ott van például, amit úgy hívnak, hogy fejlesztés, mert nem ismerik fel, hogy a gyerek zavara valójában csak a felnőttet zavarja. Ezek a fejlesztések úgy zajlanak, hogy kiveszik a gyerekeket az óráról, tehát esélyt sem adnak nekik, hogy együtt haladhassanak, hanem még növelik a hátrányát azzal, hogy kiveszik a többiek közül. Az atipikus tehetségek látszatra úgy néznek ki, mint bármelyik más gyerek. Két lába van, egy feje van, jön-megy, eszik-iszik, izé, de ezek a különös képességek involválják, hogy ők teljesen mások. Olyanok, mintha E.T.-k lennének. Teljesen idegen számukra ez a szocializációs kulturális közeg, mint amiben most vagyunk.
Ez hogyan nyilvánul meg?
A kutatásban azt tudtuk azonosítani, hogy ők például nem fogadják el a külsődleges tekintélyt. Tehát nem értik, hogy mondjuk miért engedjék előre a nőket az ajtón. Ez egy kulturális szokás, ezek a gyerekek viszont nem tudják elfogadni a szokást, ez törést jelent a szocializációban. Nem értik, vasárnap miért kell húslevelest és rántott húst enni. Épp ezért a tanári tekintélyt is teljesen negligálják. Mert az ő szemükben a tanár egy szerepet játszik, nem önazonos, akkor miért higgyen el neki bármit? Ez nagyon erősen kijött ebből a kutatásból.
Így már érthető, hogy miért nem működik náluk a frontális oktatás.
Ehhez még az is hozzátartozik, hogy ezek a gyerekek hogyan fordulnak a világhoz. Az egész oktatási rendszer arra épül fel, hogy majd én megtanítom neked, hogy milyen ez a világ. A világot tantárgyak szerint próbáljuk meg tagolni: hogy ha leárazás van a boltban, akkor az a matematika, százalékszámítás, hogy ha olvasok, az irodalom, ha megyek valahova térkép alapján, az földrajz. De nem eszerint tagolódik a világ. Ez a 19. századból jön át, de már rég idejét múlt.
És akkor hogyan fordulnak ezek a gyerekek a világhoz?
Van egy elképesztő intellektusú gyerekünk, az Albi. Az egyik projektre a kolléga otthonról hozott be egy az orosz megszálló csapatoktól zabrált generátort, amivel egy százas izzót meg lehetett hajtani, és azzal szórakoztak itt, hogy életre keltsék. Bement Albi, megkérdezte, mit csinálnak, majd elolvasta a generátorra írt cirill betűs feliratot. Megkérdezték tőle, hogy te hol tanultad ezt? Azt mondta, hogy „én nem tanultam, hanem elsajátítottam”, és ez nagyon fontos. Mert megtanulni valamit, valakitől lehet, ő viszont maga fedezte fel a világot, benne van egy belső késztetés, az a drive, amiről korábban beszéltünk. Vagyis nagyon egyszerűen: ami érdekli ezeket a gyerekeket, az bemegy, ami nem, ha belepistulsz, sem fog.
Az viszont minden gyereknél eltérő, hogy mi a belső késztetése.
Így van, a konstruktív pedagógia azt mondja, hogy minden individuum, minden személy egyéni módon építi fel a saját tudáskonstrukcióját. Na, hát akkor egy 30 fős osztályba bemenni és ott lenyomni valami anyagot teljesen okafogyott, mert jó eséllyel senki nem tud adaptálni belőle semmit. Tehát személyközpontú megoldást kell csinálni. Itt fordul meg az egész iskolakép: nem azt kell csinálni, hogy én megtanítalak téged, hanem teremtek olyan inspiratív környezetet, amiben te jól érzed magad, és érdeklődésednek megfelelően el tudsz mélyülni dolgokban. Az pedig a pedagógus feladata, hogy vegye észre, hogy mi születik meg a gyerekben, mivel tudja támogatni.
Ezért dolgoztok itt projektekben?
Igen, szerencsére a magyar pedagógia ismeri a projekt fogalmat, de ott is inkább tantárgyakban, tananyagokban gondolkodnak. Mi ezzel szakítottunk, és azt mondtuk, hogy olyan projektet kell csinálni, amiben a tanár jól érzi magát, a gyerek jól érzi magát, amiben örömmel vannak benne, ahol nincs elvárás, nincs teljesítménykényszer. Az egyik kollégának például a fegyverek és a tankok a mániája, és ezt akkora lelkesedéssel tudja mondani, hogy bevonzott négy-öt gyereket. Van közöttük olyan gyerek, akinek papírja van a beszédfogyatékosságról, illetve diszlexiáról, sosem olvasott egy kötelező olvasmányt se, most pedig úgy olvas tankokról könyveket, hogy meg is jegyzi, amit olvas.
De a nemzeti kerettanterv rátok is vonatkozik, nektek is meg kell felelni a kimeneti követelményeknek.
Igen, és ezeknek meg is felülünk. Vannak olyan kompetenciák, amelyek egyértelműen tantárgyhoz rendelhetők, és vannak olyanok, amik nem, vagy amik sok tantárgyhoz is rendelhetők. A tantárgyi bugyorban csak a száraz fogalmi tartalmakat tartjuk, és mikor azt nézzük, hogy a gyerek hogyan fejlődött, vagy hogyan haladt, akkor hozzánézzük ezeket a szoft kompetenciákat is. Mondok egy példát: horror volt, amikor észrevettem azt, hogy egy gyerek tájékozódni földrajzi atlaszon tud, történelmi atlaszon meg nem. Ami pedig a valóságban történik, hogy melyik metróra szálljak, az meg megint tök más. A tájékozódást mint képességet a többségi oktatási rendszer teljesen szétdarabolja, tehát nem hogy segítenék kialakulni, hanem még zavart keltenek benne. Tehát sok mindent így kiemelünk, amit több tantárgynál is lehet értelmezni.
Kapnak a gyerekek jegyet?
Igen, de már akkor, amikor azt látjuk, hogy beépült a tudás, amíg folyamatban van, addig nem adunk jegyet, mert az nem hosszú távú tudás.
Szerinted hogyan lehetne átreformálni a közoktatást?
Bourdieu óta elfogadott az a nézet, hogy a közoktatásnak az alapfunkciója, hogy a mindenkori fennálló hatalmi rendet legitimálja. Tehát, hogy lojális embereket neveljen, ez Mária Terézia óta így van. Kialakult ez a közoktatási rend, a gazdaság, az ipari forradalom hozta azt a kényszert, hogy írás, olvasás, számolás, ezeket be kellett emelni. Emellett megjelenik egy másik nagy erő: a fennálló társadalmi, hatalmi rendnek a legitimálása és a folyamatossá tétele. Nagyon jó példa, hogy mondjuk az informatika milyen óriási késéssel jelenik meg a közoktatásban, miközben a technológia elképesztő gyorsasággal fejlődik. Vagy például globalizációról beszélünk egyrészt, másrészt meg a kulturális kánonról folyik a vita, ami teljesen abszurd a 21. század Európájában. Azt nem igazán látom, hogy hogyan lehet széttörni ezt a rendszert, mert akárhányszor megpróbálták, nem sikerült.
Miben lehet reménykedni?
Klein Sándornak, aki 1982-től 1988-ig a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola pszichológia tanszékének vezetője volt, volt egy olyan elmélete, hogy kialakulnak ilyen kis oázisok, ahol másképp gondolkodnak az oktatásról, és ezek egyszer csak majd annyian lesznek, hogy összeérnek. Én ebben reménykedek.