És melyik szigetre mész?
– hangzott a leggyakoribb kérdés, amikor elárultam, hogy tizenkét napra Görögországba utazom. Jogosan, a fejekben ugyanis az ország egyet jelent a végtelen tengerparttal, hassüttetéssel, a hófehérre meszelt kis házakkal, esetleg Athénnal és az Akropolisszal. Pedig Görögországnak van egy teljesen más, nem kevésbé lenyűgöző arca is, és azt északon találjuk. A Wanderwell szervezésében egy majdnem húszfős csapat tagjaként volt szerencsém átszelni az ország északi részét tengertől tengerig, és ami a kettő között van, az pont azoknak a kalandoroknak ad tökéletes élményt, akik aktív kikapcsolódást akarnak, és nem feltétlenül elégszenek meg azzal, hogy egész nap strandoljanak.
Kilátás az Égei-tengerre az Olümposz gerincéről
A Vangelisek országa
A görög mindennapokba Thesszalonikiben csöppentünk bele, és ha valaki esetleg valamilyen módon hirtelen nem lett volna tudatában, milyen országban is járunk, ez rögtön a helyére került, amint bemutatkozik a sofőrünk. Vangelis vagyok, mondja, mi pedig megtudjuk, hogy nem a három éve elhunyt Oscar-díjas görög szupersztár reinkarnációját látjuk, csupán az a helyzet, hogy a Vangelis nagyjából olyan elterjedt név az országban, mint mondjuk nálunk a Béla. Túllépve azon a gondolatmeneten, hogy a nagy Vangelis valójában olyan a görögöknek, mint nekünk a Bélák, inkább megkezdtük kisbuszos utunkat az országban.
Vangelis és az ő járműve egyébként az egyik legfontosabb eleme az útnak: ezzel szeltük át oda és vissza a félszigetet, így ebből a szempontból nem hátrány, ha szervezett túrához csatlakozunk, különben értelemszerűen autót kell bérelni, és magunknak kitalálni, leszervezni az utat. Nagy szerencsénkre ezzel nekünk nem volt problémánk, az évek óta jól bejáratott túra nagyon jó ütemben adagolja az észak-görög kalandokat. Rögtön egy olyannal indít ráadásul, amit mindenki ismer, legfeljebb azt hiszi, hogy csak a görög mitológiában létezik, de nem, láttuk, teszteltük: az Olümposz tényleg létezik, ráadásul meg is lehet mászni, csak Zeuszt nem találtuk sehol.
Nemhogy vannak hegyeik, de az istenek és a kecskék is ott élnek
Görögország annak ellenére nem épült be hegyi országként a fejekbe, hogy majdnem háromezres magasságokba is feltúrázhatunk, felmászhatunk itt. Mi rögtön az Olümposszal kezdtünk, amely 2918 méterével a legmagasabb az országban. A viszonylag kis kiterjedésű, cserébe rettentően impozáns masszívum bizonyos szögből gigantikus haluszonyra emlékeztetve mered ki az Égei-tengerből, nem véletlen, hogy ide képzelték az ókori Hellászban a görög istenek lakhelyét. A főcsúcsa, a Mytikas bevállalósabbak számára akár egy nap alatt is teljesíthető, mi azonban a jóval vádlibarátabb megoldást választottuk: taktikailag tökéletes helyen, 2100 méter környékén van ugyanis elhelyezve a Spilios Agapitos menedékház. A nyüzsgő kis épület és annak legénysége nemcsak gigantikus adag spagettijeiről és vendégszeretetükről lett emlékezetes, hanem segítőkészségükről is: amennyiben hozzám hasonlóan valaki ott felejti a túrafelszerelésének kínosan fontos elemeit, nagylelkűen részt vesznek abban a sajátos mentőakcióban is, hogy visszaszerezze egy bénázó túrázó a dolgait. Jellemzően ebből a házból indítják a turisták hajnalban a csúcstámadást, amely még nagyjából 800 méter szint, a végén már nemcsak a lábakat, de a kezeket is használni kell a meredek sziklákon, nem véletlenül lehet, és ajánlott is sisakot is bérelni a házban. A kevésbé bevállalósak megelégedhetnek a 2866 méter magas előcsúccsal, a Szkalával, az igazán nagy móka azonban utána következik, ahogyan a sziklakitüremkedésen különféle izgalmak közt elérjük a Mytikast.
Az Olümposz gerince
A görög isteneket nem találtuk fent, ítéletidőt viszont igen, ami egyesek szerint épp annak bizonyítéka, hogy Zeusz otthon volt: hiába volt lent csodálatos napsütés és hőség, a felhőpamacsba burkolózó Mytikas egészen más arcát mutatta. Mire leértünk, már napsütésben fürdött az orom, ez azonban szerencsére nem keserített el senkit túlzottan. De távolról sem az Olümposz az egyetlen mászható dolog Görögországban, igaz, valóban a Mytikas a slágercsúcs, érthető módon az általunk meglátogatott görög hegyek közül ezt keresték fel a legtöbben.
Több mint száz kilométerrel odébb, már közelebb a nyugati parthoz találjuk a Timfi-hegységet, amely még izgalmasabb és változatosabb, cserébe kevésbé zsúfolt játszótere lehet a túrázóknak. Egyrészt itt található a Vikosz-kanyon, amely a még szeptemberben is kellő erősséggel tűző nap elől tökéletes menekvés: helyenként 900 méteres mélységet is elérő kanyon a szélességéhez viszonyítva a világ legmélyebb szurdoka. Az Olümposz után tökéletes levezető túrának bizonyult, igaz, a végén azért akad benne bőven kaptató, ezt igyekeztük úgy felfogni, mint az izomláz jótékony ellenszerét. A nemzeti parkban még útba ejtettünk egy egészen apró szurdokot, ahol szintén el lehet bóklászni a jóleső hűvösben a sárgahasú unkáktól hemzsegő víz mellett.
Ami azonban talán az egyik legkellemesebb hegyi élményként ért Görögországban, az a Timfi-hegység. A Vikosz-kanyon ennek részét képezi, az éjszakát az apró, de bájos Monodendri nevű faluban eltöltve indultunk ide. A Timfi már a felmenetel alatt erősen kimeríti a – jó értelemben vett – giccs fogalmát: a sárguló mezőkön békésen legelésző kecskehadak és dögönyözhető pásztorkutyatestek között vezetett fel az út a 2436 méteres Asztraka csúcs lábánál. A gerincre érve találjuk az azonos nevű menedékházat, innen pedig túrák egész sora indul. A házból a völgybe lebukva be lehet barangolni az egész völgyet kétezres csúcsok egész sorát érintve. Olyan hely ez, ahová az ember bevetheti magát a menedékház kényelmét élvezve akár több napra is – mi is így tettünk –, körbebarangolhatja a környéket, esténként pedig a naplemente fényében eheti a fetasajtot – ami természetesen a hegycsúcsokon is kötelező elem.
Természetesen a tenger sem maradhat ki, de ezt is lehet izgalmasan csinálni
A hegyeken túl Görögország egyet jelent a tengerrel, és ha már itt jártunk, ezt sem hagytuk ki: csobbantunk keleten és nyugaton is. Keleten Nei Pori kis turistafalvában próbálkozhattak a bevállalósabbak az Égei-tengerrel, a nagy hullámok miatt azonban a harcias, és síppal felszerelt úszómesterek egy idő után mindenkit kiparancsoltak a vízből. Szerencsére a túralevezető strandolás a nyugati parton ért minket, ahol a Jón-tenger jóval barátibb, itt megannyi strand közül válogathattunk. Sivota partjai hullámoktól mentesek, nem véletlenül rendkívül népszerű a kis tengerparti város a túrázók körében, ahogy az sem, hogy rengeteg hajó és jacht állomásozik itt. És az sem, hogy nagyon népszerű a motoros hajók bérlése, amelyekkel a környező szigeteket körbe lehet járni.
Mi is így tettünk, meglehetősen olcsó, cserébe hatalmas élmény: 60 euró plusz az üzemanyag áráért négy órára a miénk lehet egy ötfős hajó, amellyel be lehet járni a környező szigeteket, öblöket. A távolban már Korfu körvonalai is felsejlettek, de természetesen addig nem merészkedtünk, de így is akad elég meglátogatnivaló: barlangok, ahová a hajóról a vízbe ugorva be lehet úszni, elzárt öblök, ahol nincsenek turisták, és mindenekelőtt végtelen mennyiségű színpompás hal, amely közé úszószemüveggel lemerülve egy pofás természetfilmben érezhetjük magunkat.
Nei Pori
Falevelekből jósló orákulumok és kötélmászó szerzetesek nyomában
Tizenkét nap folyamatos túrázás és aktív pihenés még egy edzett testnek is megerőltető lenne, így a majdnem két hetet tökéletes arányban szakították meg klasszikus értelemben vett turistáskodások, mert ha valahol, Görögországban szinte sehol sem kell túl sokat utazni azért, hogy ilyesmit lássunk. Északon található például a Meteorák, ezek az emberi ésszel felfoghatatlan helyekre épített kolostorok, amelyek a középkor óta meredeznek a városka fölé. Ezek közül hat látható a mai napig, és elnézve őket rögtön értelmet nyer a görög meteora szó jelentése: levegőben lebegő. Túravezetőnktől megtudjuk, hogy a szerzetesek régen egy kötélen másztak fel ide – ebből látható is az egyik kolostor oldalán egy példány – ezzel bizonyítva Istenbe vetett hitüket. Ma már a szerzetesek lifttel járnak, de van, aki felmászik, csak ők nem csuhában: a Meteorák sima sziklafalain megannyi sziklamászó próbálgatta az erejét, így a sziklamászók számára is tökéletes és egészen egyedi hely a sziklacsúcsokból álló különleges látványosság.
Kicsit odébb, Vangelis buszvezetői képességeit ismét igénybe véve értük el Dodonát, pontosabban annak romjait, amely Delfi után Görögország második leghíresebb jósdája volt. A több mint kétezer éves múlta visszatekintő kultikus hely a monda szerint egy galamb miatt épült: a madár az egyiptomi Thébából repült ide, és egy itt álló tölgyfára letelepedve emberi nyelven kezdett beszélni arra utasítva az embereket, hogy itt építsék fel Zeusz jóshelyét. Dodona később elsősorban kétértelmű jóslatairól lett híres, az orákulumok a fák susogásából és a madarak röptéből jósoltak, nem véletlen, hogy a dodonai beszéd kifejezés is innen ered: a kétes, többértelmű kijelentéseket nevezik ma így. Az ókori helyszínből ma már csak főleg romok és egy amfiteátrum látható, és bár azt hittük, ez a tökéletes piaci rés, prekoncepcióink ellenére szerencsére nincsenek itt megélhetési jósok, akik pár euróért cserébe próbálják megszakérteni, mit rejt a jövendő.
A tizenkét nap alatt egy klasszikus városi turistáskodásra is volt idő: ahol az egész kezdődött, oda tértünk vissza, és a repülőűt előtt volt még idő megnézni Thesszalonikit. Elsőre kicsit furcsa volt visszatérni a civilizációba a kis falvak, hegyi menedékházak és ókori jósdák után, de Görögország második legnagyobb városa tökéletes ugródeszka volt arra, hogy lassan visszailleszkedjünk a hétköznapi nyüzsgésbe. Thesszaloniki több kultúra olvasztótégelye, az Oszmán Birodalom, a Római Birodalom és a bizánci kor hatásai egyszerre érvényesülnek a városban. Itt találhatók például a római korból fennmaradt Galerius császár palotájának romjai, a Galerius-boltozat és a Forum Romanum is, vagy a tengerparton található Fehér Torony. Az építmény volt már erőd, börtön és kivégzések helyszíne is, a komor múltját ellensúlyozandó meszelték fehérre, ma a város jelképe.
Egy ilyen utazás bebizonyítja, hogy sok országban egészen más rejtőzik, mint ami elsőre a prekoncepciók alapján belénk ég. Ahogy sokan mások, úgy én magam is jártam már többször Görögországban, és az sosem lépett ki a megszokott keretek közül: szigetek, tengerpart, némi városnézés, rengeteg feta és gyros. Ez utóbbi kettő természetesen most sem maradhatott el, ám a lehető legjobb értelemben véve fordította ki a fejemben élő Görögország-képet ez a tizenkét nap. Az északi régió igazi aranybánya azok számára, akik az aktív kikapcsolódást részesítik előnyben, és akik nem elégszenek meg azzal, hogy nyaralásukat a szálloda-tengerpart-étterem szentháromságában töltsék: mi úsztunk, hajóztunk, túráztunk, hegyet másztunk, elfáradtunk, feltöltődtünk. Ráadásul meglepően közel van Budapesthez, és nincsen ellepve turistákkal, annak, aki tehát az ilyen jellegű nyaralásokat szereti, tökéletes választás Észak-Görögország. És még lehet Zeusszal is összefut: talán mi magunk is megtaláltuk, láttunk ugyanis egy Zeusz feliratú melegítőben ücsörgő, hófehér hajú bácsit a Pamvotida-tó partján, ahogy átszellemülve kémlelte a vizet. Hogy valóban ő volt-e, sosem derül ki, mindenesetre nemcsak az ilyen misztikus rejtélyek miatt érdemes Észak-Görögországba menni, amelyben a Wanderwell tökéletes túratárs, a jövő évi alkalomra itt lehet jelentkezni.
Thesszaloniki
The post Görögország sokkal több, mint strandolás: hegyeket, kecskéket és a melegítőbe bújt Zeuszt is itt találtuk first appeared on 24.hu.