Két nő, aki megváltoztatta, mit jelent lánynak születni a világban: az életüket is kockára tették a tudásért

Számunkra, akik a világ szerencsésebb felén születtünk, teljesen természetesnek tűnik, hogy a tanulás lehetősége mindenki számára elérhető, sőt, számtalan variáció közül választhatunk képességeink és érdeklődésünk szerint. De sok helyen ez nem ilyen magától értetődő, akár még napjainkban sem.

Két olyan nő történetét hoztuk el, az egyiket  a 19. századi Indiából, a másik a 21. századi Afganisztánból, akik mindennel és mindenkivel szembeszálltak a gyerekek tanuláshoz való jogáért. Savitribai Phule és Razia Jan története első pillantásra nagyon különböző, mégis van valami, ami összeköti őket: a hit abban, hogy a tanulás nem kiváltság, hanem jog, és hogy a nők műveltsége kulcsa a társadalmi változásnak. Mindkettőjük munkáját eleinte ellenségesség, fenyegetés és kirekesztés övezte. Mégis kitartottak, és példájuk nyomán közösségek változtak meg, gyerekek százai kaptak esélyt arra, hogy kitörjenek a tudatlanság és a szegénység ördögi köréből.

Savitribai Phule, az első indiai női tanár

Savitribai Phule 1831-ben született Naigaonban, Indiában. Ahogy az akkoriban szokásos volt, kilencéves korában feleségül kellett mennie a szülei által kiszemelt fiúhoz. A férj, Jyotirao Phule, maga is gyermek volt, akkor végezte az általános iskolát. Lenyűgözte felesége éles esze és érdeklődése, és megtanította írni-olvasni.

Savitribai nőként nem járhatott iskolába, de így megszerezte a megfelelő alapokat ahhoz, hogy később részt vehessen egy tanári képzésen, amelyet egy keresztény misszionáriusok által működtetett intézetben szerveztek. 1847-ben meg is szerezte a tanári képesítést. De nem állt meg itt: férjével 1848-ban úttörő szemléletű iskolát nyitottak az alacsonyabb kasztú lányok számára.  Az első évfolyamra még csak hat lány iratkozott be, mert sokan, bár szívesen tanultak volna, nem mertek a családi hagyományok ellen fordulni, félve, hogy kitagadják őket.

A Phule házaspár 1849-ben felnőtteknek szóló iskolát is indított, ahol minden kasztból fogadtak diákokat. Ez hatalmas társadalmi felháborodást keltett, különösen az ortodox bráhminok körében, akik nem tűrtek meg semmiféle tiltakozást a hagyományos kasztrendszer ellen – nyilvánvalóan saját magas társadalmi pozíciójukat féltve, amelyet örököltek, nem képességeik alapján vívtak ki. Savitribainak szembe kellett néznie a gyűlölet és kirekesztés különféle formáival.

Ő erre csak annyit reagált, hogy elkezdett tartalék szárit hordani magánál, hogy átöltözhessen az iskolában, és tiszta ruhában léphessen a diákok elé. 1849-ben apósa megkérte őt és férjét, hogy hagyják el a családi házat, mert az egész családot féltettték a bráhminok bosszújától.

Mindennek ellenére a Phule házaspár egyre tovább haladt a társadalmi egyenlőtlenségek felszámolásában. 1851-re már három iskolát működtettek, amelyekbe több mint 150 lány járt, pályafutásuk során pedig összesen 18 lányiskolát nyitottak. Savitribai 1854-ben befogadó inézményt alapított megözvegyül nők és a családjuk által kitagadott fiatal lányok számára, ahol bentlakásos oktatást bizosított.

Emellett kampányolt a gyermekházasság, a csecsemőgyilkosság és a sati  ellen. Ez utóbbi az a kegyelten gyakorlat volt, hogy az özvegyen maradt asszonyokat az elhuny férj holttestének készített máglyára vetették, ezzel jelezve, hogy a nők férfi nélkül nem méltók az önálló életre. Mivel az alacsonyabb kasztokhoz tartozóknak tilos volt a közös falusi kút használata, Phule és férje kutat ástak nekik a hátsó udvarukban. Ez a lépés akkoriban szintén felháborodást váltott ki.

Savitribai kulcsszerepet játszott a férje által 1873-ban alapított Satyashodhak Samaj („Igazságkeresők Társasága”) nevű reformközösségben is.

Célja a társadalmi egyenlőség előmozdítása, az alacsonyabb kasztok egyesítése és felemelése, valamint a kasztrendszer okozta társadalmi-gazdasági egyenlőtlenségek visszafordítása volt. A társaság hangsúlyozta az oktatás fontosságát is, és arra ösztönözte az embereket, hogy bráhmin papok nélkül tartsanak esküvőket: egészen addig  ők voltak az egyetlenek, akiknek felhatalmazása volt az ilyen szertartások lebonyolítására.

Jyotirao Phule 1890-ben halt meg, halotti máglyáját pedig Savitribai gyújtotta meg, dacolva a társadalmi konvenciókkal, amelyek megkövetelték, hogy a búcsúszertartást csak férfiak végezzék. Tovább vezette a Satyashodhak Samajt 1897-ben bekövetkezett, bubópestis okozta haláláig. A környéken kitört járvány idején klinikát hozott létre a pestis áldozatainak, de ő maga is elkapta a betegséget. Bár asaját korában a társadalmi szabályok ellen forduló lázadó volt, a mai Indiában ünnepelt hős: szobrai állnak, iskolák és egyetemek viselik a nevét, alakja a női oktatás úttörőjeként vonult be a történelembe.

Razia Jan lányiskolája a tálibok árnyékában

Másfél évszázaddal később, több ezer kilométerrel arrébb egy másik nő is szembeszállt a társadalomba mélyen beágyazott előítéletekkel. Razia Jan Afganisztánban született 1944-ben, egy olyan korban, amikor a nők számára az oktatás kiváltság volt, nem alapjog. Fiatalon elhagyta hazáját, és az Egyesült Államokba költözött, ahol textiltervezőként dolgozott.

A biztonságos, kényelmes élet azonban nem feledtette vele, honnan jött. Mindvégig figyelemmel követte hazája sorsát, és a 2001-es amerikai beavatkozás után, amikor a tálib uralom ideiglenesen megbukott, úgy érezte, eljött az idő, hogy visszatérjen, és tegyen valamit az afgán lányok esélyegyenlőségéért.

Innen, Európából nézve szinte hihetetlennek tűnik, hogy most, a 21. század első felében is Afganisztánban a nők több mint fele analfabéta,  és a lányok iskoláztatását sok helyen még mindig szégyennek tartják. Razia Jan ez ellen igyekezett fellépni minden eszközzel, ami csak rendelkezésére állt. 2008-ban megalapította a Razia’s Ray of Hope Foundationt, és Ghazni tartományban létrehozta a Zarghona lányiskolát. Az iskola nevének jelentése: a remény sugara, amely már önmagában is szimbolikus: a jövőbe vetett hitet sugallja egy olyan közösségben, ahol a lányok gyakran már tizenévesen férjhez mennek, és soha nem tanulnak meg írni-olvasni.

Az iskola indulásakor mindössze néhány kislány járt az órákra, sokszor titokban, mert a környezetükben élő férfiak ellenezték, hogy tanuljanak. Az iskola környékén mindennaposak volak a konflikusok: voltak, akik fenyegetőztek, mások kövekkel dobálták meg a tanítókat és az iskolába igyekvő lányokat.

Razia mégsem hátrált meg. Ma már több mint 700 diák tanul a Zarghona iskolában, és a közvélemény hozzáállása is válozóban van: a környékről sok szülő büszkén küldi oda a lányát. Az iskola nemcsak tanít, hanem menedéket is nyújt az oda járóknak, egy olyan biztonságos teret, ahol a gyerekek szabadon kérdezhetnek, játszhatnak, és előítéletekől mentesen ismerkedhetnek egymással.  A tananyagbanaz írás-olvasás mellett szerepel a matematika, a földrajz, az egészségügyi ismeretek és a kézművesség is. Az iskola minden diákjának biztosítja az egyenruhát, a tanszereket és az étkezést, így a szegény családok számára ez nem jelent anyagi terhet. Több diák később tanítóként tért vissza az iskolába, így hálálva meg, ami ott kaptak.

A tálibok visszatérése után, 2021-ben a helyzet újra bizonytalanná vált. Az ország számos pontján bezárták a lányiskolákat, de Razia nem adta fel. Az iskola mozgalommá vált, és azóta is működik, bár titokban, több helyszínen, amelyeket folyamatosan kénytelenek változtatni, hogy az oda járó lányokat ne érje bántódás. Az így továbbadott tudás csendes, lassú forradalom, amely nemcsak a gyerekek életét változtatja meg, hanem szép lassan egy egész közösség szemléletét is.

Razia Jan több emberi jogi és oktatási díjat kapott, az ENSZ példaként emeli ki munkáját. Most már taníványai folytatják, amit elkezdett, mert 2025. auguszusában, 81 éves korában elhunyt. Élete során bebizonyította, ahogyan Savitribai Phule is, hogy a tudás nem egyszerűen információk ismeretét jelenti, hanem út a szabadság felé.

The post Két nő, aki megváltoztatta, mit jelent lánynak születni a világban: az életüket is kockára tették a tudásért first appeared on nlc.