Június óta érdekel, hogy milyen is volt a győri ötvenhat. Akkor olvastam Spiró György 444-nek adott interjúját. Az író arra a kérdésre, hogy miből lehetne drámát írni olyan alapos kutatással, ahogy a regényeit szokta írni, ezt válaszolta:
„Nemrég azonban egy nagyon jó drámatémára bukkantam, amit már nem fogok megírni, ezért megosztom: valakinek meg kellene írnia, mi történt 1956 és 1958 eleje között Győrben.
Úgy találtam rá erre a történetre, hogy újraolvastam Kardos G. György könyveit, miután a 100. születésnapja alkalmából itt-ott megkértek, hogy írjak vagy beszéljek róla. A Jutalomjáték című regényével kapcsolatban kicsit belemerültem a győri történetekbe, majd végigolvastam a Kisalföld című lap első három évfolyamát. Döbbenetes, hogy mi volt ott: 56-ban kikiáltották a győri köztársaságot, a szovjet megszálló seregek parancsnoka átállt a forradalom oldalára, a mosonmagyaróvári sortűzben sok embert lemészároltak. Voltak derék nagyimristák, akik kimentettek a lincselés elől ávósokat, később őket felkötötték a Kádár-rendszer elején. Volt egy nagyszerű politikusuk is, Szigethy Attila, aki tanácselnök volt 55-től. Ő lett a forradalmi bizottság elnöke. Végig tisztességesen viselkedett, Kádár háromszor fel is szólította, hogy legyen miniszter, de nem volt hajlandó. Olyan helyzetbe hozták, hogy végül öngyilkos lett.
Ez a hihetetlenül sűrű történet világtörténelmi esemény is, mert később hozzájárult a Szovjetunió összeomlásához.”
Megkerestem Szakolczai Attila történészt, a győri ötvenhatos események legjobb ismerőjét, számos, a témával kapcsolatos könyv és más publikáció szerzőjét, hogy mondja el: miért voltak annyira rendkívüliek a győri forradalmi események.
444: A téma szakértőjeként mit szólt Spiró nyilatkozatához?
Szakolczai Attila: A győri forradalom az egyik kedves témám, Spiró Györgyöt pedig az egyik legjobb mai magyar írónak tartom. Az Ikszeket a magyar próza egyik legjobb regényének, a tíz legjobba sorolom. Tanárom is volt az egyetemen, kelet-európai prózáról tartott szemináriumot, Rebreanut, Olbrachtot olvastunk, nagyon hálás vagyok neki, mert amit szövegértésből tanultam tőle, máig abból élek, Spiró nélkül nem lettem volna az, aki vagyok.
Nagyon remélem viszont, hogyha hozzányúl a győri ötvenhathoz, és megírja, akkor túllép a Kisalföldön. Világos, minden történésznek először a sajtót kell elolvasni, ez az alap. De a Kisalföldből tájékozódni a győri ötvenhatról olyan, mintha a Mandinerből tájékozódna az orosz-ukrán háborúról. És szomorúan szembesültem azzal, hogy – miközben Győrnek, a győri 56-nak viszonylag nagy a szakirodalma 1990 óta – azok a kádárista közhelyek, kitalációk, ferdítések, amiket ők nyomtak, nyomattak, máig ennyire elevenek. El vagyok keseredve, hogy hiába dolgozunk, valahogy nem tudjuk ezt a kádári guanót lehámozni ötvenhatról. És ez nemcsak Győrre igaz, hanem rengeteg más dologra, a Köztársaság téren történtekre, a nemzetőrségre, a fegyveres harcokra stb.
Hogyan lett a győri ötvenhatos események kutatója?
Kutatói pályámat az 56-os Intézetben kezdtem, és 1995 körül a vidéki ügyek referenseként megkeresett két győri levéltáros, hogy a győri forradalomról szeretnének kiadni egy dokumentumgyűjteményt bevezető tanulmánnyal. Így kezdődött, rengeteget jártam Győrbe, a levéltárosokkal a mai napig barátok vagyunk. Korábban semmi kötődésem nem volt a városhoz.
A vidéki ötvenhat kevésbé van előtérben, mint a budapesti. Nem történtek annyira jelentős események vagy összefügg ez az ország vízfejűségével?
Több oka van. A forradalom leglátványosabb része, a fegyveres harc október 24-től november 10-11-ig Budapesten zajlott. Vidéken is voltak harcok, Várpalotán például 13 szovjet katona halt meg, Dunakeszin is megállítottak egy szovjet egységet. De a külföldi újságíróknak kevésbé volt érdekes, hogy a munkástanácsokban micisapkás férfiak a sűrű füstben miről vitatkoztak, ezt nem is értették. De amikor Wittner Mária meglengette a dobtáras géppisztolyt, vagy amikor látták a szétlőtt házakat, azt nyelvtudás nélkül is lehetett érteni, az olvasók is erre voltak vevők. A nyugati közvélemény diabolizálta a szocializmust, a viták pedig a munkástanácsokban arról szóltak, hogy milyen szocializmust akarunk. Hidegháborús világ volt. Az egyik oldalon volt az Egyesült Államok és a demokrácia, a kapitalizmus, a másikon a Szovjetunió és a diktatúra, kommunizmus. Ha ötvenhat a Szovjetunió ellen irányult, akkor antikommunistának kellett lennie. Mást a nyugati újságírók elképzelni sem tudtak.
A vidéki ötvenhat háttérbe szorulásának a másik oka az, hogy a Kádár-korszakban vagy elhallgatták ötvenhatot vagy belepték guanóval, és a forradalom helyett megírták az ellenforradalom történetét. A hazugsággal szemben pedig nehéz meghatározni, hogy mi az igazság. Aki részt vett a forradalomban, az annak a városnak, kerületnek, utcának a történetét ismerte. Mást nem, legfeljebb hírből. Például a szovjet csapatok november 4-én azzal az ürüggyel támadtak az országra, hogy megakadályozzák az ellenforradalom térnyerését. Győrben teljes joggal mondhatták és mondták is, hogy ide ne jöjjenek, itt nem volt ellenforradalom. Lehet, hogy Miskolcon vagy Békéscsabán volt, bántották a kommunistákat, de itt nem. Azt tudták, hogy mi történt náluk, de azt nem, hogy mi történt másutt.
És aki Kádár alatt Nyugatról becsempészett magyar történészek könyveiből akart tájékozódni, ő is a budapesti eseményekről olvashatott, mert a szerzők, Méray Tibor, Kende Péter, Molnár Miklós és mások a budapesti, 1956-ig kommunista értelmiségi kör tagjai voltak, nem tudták, nem tudhatták, mi van vidéken. Azt írták meg, amiről személyes tudásuk volt, ami a fővárosban történt.
Azt lehet mérni, hogy egy-egy vidéki város szerepe mennyire volt jelentős ötvenhatban?
Ez egy szinuszgörbeszerű mozgás. Van ahol történt valami nagyon fontos, aztán a terület kikerült a forradalom fősodrából. Például akár a forradalom kezdetének is tekinthetnénk október 16-át, a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége (MEFESZ) szegedi megalakulását. Egy olyan rendszerben, ahol horgászszövetség sem létezhetett, csak kommunista horgászok szövetsége, és elsőrendű feladata volt a vulgarizált marxista tanok átadása. Hogy legyenek halak is a halastóban, az harmadrendű kérdés volt. Ebben a helyzetben hoztak létre a szegedi egyetemisták egy önálló szervezetet, ez intézményi forradalom volt. Október 23-át a pesti események miatt tekinthetjük a forradalom kezdetének, és mert a forradalom résztvevői azt tekintették kezdetnek. A későbbiekben aztán kevésbé volt fontos Szeged és a szegedi egyetemisták szerepe.
Győr később indult, a forradalom csúcspontján lett nagy szerepe, amit mindvégig megőrzött. A forradalom fontos jellemzőjének tekintek egyfajta dualizmust, a civil és a profi politizálás összhangját. Magyarországon ennek nincs hagyománya, talán 1848-at leszámítva, mert Petőfiéket nem tekinthetjük profi politikusoknak, ők „civil” forradalmárok voltak. Megértették az idők szavát, felismerték, mit kell csinálni.
Győr esetében ez mit jelentett?
Október 25-én a városban mindenhol tüntettek, és mint mindenhol, elhatározták, hogy kiszabadítják a börtönből a politikai foglyokat. A börtön megerősítésére odavezényeltek egy államvédelmis különítményt egy teherautón, akik belelőttek a tömegbe. Egy géppuskát és kézigránátokat kint felejtettek a teherautó platóján, kvázi felfegyverezték a tüntetőket, és megindult a fegyveres harc. Ez katasztrófába torkollhatott volna, bent az épületben kis létszámú őrség volt, a szűk, nyílt téren a tömeg fegyverrel. Mentek a telefonok, hogy most mi legyen. A városi rendőrkapitányság azt mondta, hogy a börtön a megyei kapitánysághoz tartozik. A megyei kapitány nem tudott intézkedni, mert a pártbizottság ülésén vett részt. A pártbizottság nem tudott intézkedni, mert ülésezett. Az összes intézmény hárított, és akkor jött egy Földes Gábor nevű színész-rendező. Fegyver, felhatalmazás, minden nélkül föltette a kezét, besétált a börtönbe, és elintézte az ügyet. Bent beleegyeztek abba, hogy mindenkit szabadon engednek, a tömeg pedig vállalta, hogy nem bántja a kijövő fegyvereseket. Ez egy igazi civil megoldás volt. És ő az, aki másnap Mosonmagyaróváron is megoldotta a helyzetet, amikor három, már összevert határőrtisztet kimentett a tömegből. És ezek után első fokon gyilkosság címén ítélték halálra, miközben azokat mentette, akiket valóban meg akartak ölni. A halálos ítélet után a kommunista Gobbi Hilda és Major Tamás is közbenjárt az érdekében Kádárnál, aki azt válaszolta: a kegyelmi ügyek az Elnöki Tanács hatáskörébe tartoznak. Ő nem tehet semmit…
És ha már Földesnél tartunk, akkor az ő életútja nagyon fontos jellemzője az ötvenhat kapcsán oly sokszor emlegetett nemzeti egységnek. A korban zsidónak minősített családból származott, megúszta a második világháborút különösebb üldöztetés nélkül, a munkaszolgálatból megszökött, védett házban bujkált, és zsidó létére a holokauszt után a premontrei katolikus gimnáziumban érettségizett. Lelkes aktivistája volt a NÉKOSZ-nak, ennek a népi kommunista mozgalomnak, aminek volt egy erős falusi jellege, miközben a zsidó származású értelmiség urbanista volt. A Színművészeti Főiskola elvégzése után lett színész-rendező Győrben. Párttag, de soha semmilyen párttisztsége nem volt.
A forradalom leverése után a színház rákosista vezetése A mosoly országával akarta megnyitni az őszi évadot. Gondoljon bele, miközben embereket hurcolnak el, vernek agyon, ráül a terror az országra. Jellemző volt a korabeli vicc. – Hallotta? Jobboldali fordulat várható. – Nocsak? Visszajön Rákosi. Ebben a helyzetben A mosoly országa arculcsapása lett volna az egész nemzetnek. És Földes Gábor elérte, hogy a Bánk bánnal nyitották meg a győri évadot, a nemzeti ellenállás, a nemzeti függetlenség emblematikus művével, ami azt üzente, az idegeneknek nem hódolunk be.
A civil oldal egyik jelképes alakja volt Galambos Iréneusz bencés szerzetes is.
Ő jó példa a kádári guanóra. A forradalom leverése után a katolikus reakció megszemélyesítője volt, ő maga volt a patás ördög, miközben igazi keresztényszocialista volt. A második világháború után Csepelre kérte magát, ahol a munkásfiatalok imádták. Nem katekizmust, nem hitoktatást szervezett nekik, hanem szociális védelmet, biztonságot, iskolán kívüli oktatást nyújtott. A forradalom után Ausztriába, Burgenlandba került. Sokan kimentek hozzá, egy igazi magyar katolikusnak találkozni kellett vele. A rendszerváltás után hazajött Pannonhalmára. Volt ott egy nyugdíjas részleg, ahol találkoztam vele. Csupa szeretet, csupa életöröm kedves bácsi volt.
A civil és az intézményes szint hogyan tudott együttműködni?
Egy kapcsolatokkal rendelkező, profi politikus általában több mindent meg tudott csinálni, mint egy „civil”. Nyíregyházán például egy Szilágyi László nevű villanyszerelő tökéletesen megoldott mindent, egy nagyobb pofon nem csattant el a városban. Megteremtette a város forradalmi vezetését, biztosította a rendet, információkat gyűjtött a szovjet csapatmozgásokról, de budapesti kapcsolatai nem voltak. Talán azt se tudta, hol van a pártközpont, kit kell ott keresni. De jöttek a hírek Nyíregyházára, ebben a Pesten tanuló diákoknak volt fontos szerepük, akik elmondták, mi történt, és hoztak röplapokat is. Ötvenhat a civil és a profi, a fővárosi és a vidéki, az átvett és a spontán ötvözete volt.
A győri hivatásos politikusok közül a Spiró által is emlegetett Szigethy Attila volt a legismertebb.
Szigethy pályája más volt, mint a forradalom után kivégzett Szilágyi Lászlóé. Már negyvenöt előtt voltak kapcsolatai a kommunista párttal, a szociáldemokrata párttal, tehát az antifasiszta ellenálláson keresztül benne volt a politika fősodrában. Negyvenöt után még inkább, 1947-től a parasztpárt színeiben parlamenti képviselő, és ő volt az Országgyűlés jegyzője, miközben Nagy Imre volt a ház elnöke. Személyesen ismerték egymást, jó véleménnyel voltak egymásról, ami nagyban segítette 1956-ban a félreértések tisztázását.