A tények
Gustav Klimt 1910-ben megfestette egy fiatal nő portréját háromnegyedes nézetben, leengedett hajjal, nagy barna kalappal, a nyakán prémsállal, csupasz vállal.
A Bakfis címet viselő festményt a bécsi Galerie Miethke mutatta be 1916-ban, majd egy ismeretlen személy vásárolta meg, akinek a neve nem maradt fenn a korabeli nyilvántartásokban.
1917-ben, egy évvel a halála előtt általunk nem ismert okból Klimt átfestette a képet: eltávolította a kalapot és a prémsálat, a vállat virágmintás, fehér kendővel fedte be, a hajat pedig illedelmesen kontyba fogva ábrázolta.
1925-ben egy olaszországi művészeti galéria, a piacenzai Ricci Oddi megszerezte az Egy hölgy arcképe című Klimt-festményt, nem tudva, hogy ez valójában a Bakfis átdolgozása.
Egészen 1996-ig kellett várni, hogy a piacenzai egyetem egyik művészettörténet-hallgatója, Claudia Maga bebizonyítsa: nem két különböző, hanem egy és ugyanazon képről van szó, bár Klimt jócskán átfestette a korábbi, elveszettnek hitt művet.
Különös módon nem sokkal e felfedezést követően, 1997. február 22-én a festménynek másodszor is nyoma veszett, mivel ellopták.
A nyomozás évekig egy helyben topogott, mígnem 2016 nyarán egy tolvaj bevallotta az olasz rendőrségnek, hogy ő követte el a műkincsrablást. A kép nem volt már a birtokában, ugyanakkor közölte: a megbízója ígéretet tett arra, hogy a művet húsz évvel az eltűnése után visszajuttatja jogos tulajdonosának.
2019-ben a Ricci Oddi Modern Művészeti Galéria kertésze az épületre felfutott borostyánt távolította el, amikor a falba rejtve egy szemeteszsákra bukkant, benne a sértetlen festménnyel.
Egyetlen művészettörténész, kurátor és nyomozó sem tudja, ki lehetett a képen ábrázolt fiatal hölgy, és milyen titkok övezik portréja mozgalmas történetét.
*
Sűrű sötétség borította a második emeleti szobát, a súlya szinte agyonnyomta az anyát és nyitott szájjal fekvő gyermekét. Hat óra volt, Martha hallotta, hogy megszólal a reggeli harangszó. A rögtönzött kiságyhoz nyúlt, amelyet az első emeleti kedves szomszéd készített neki egy ládából.
A pufók kezek a mellbimbóba csimpaszkodtak, amelyből kicsordult egy csepp tej. A gyermek csendben szopni kezdett. Sohasem volt az a sírós fajta. A világrajövetelekor Martha egyenesen azt hitte, hogy halva született, mert egy árva hangot sem adott ki. Meglehet, jobb lett volna mindkettőjüknek, ha valóban ez történik. Hideg volt, feljebb húzta a takarót. A csecsemő most erősen bele-belecsípett: az érzés egyszerre volt fájdalmas és édes. Kinézett a szoba egyetlen ablakán, és látta, hogy odakint még nem világosodik. A szívás lassulni kezdett, a gyerek hamarosan jóllakik. Várt még néhány percet, késleltetve a pillanatot, amikor le kell lépnie a hideg padlóra, rajta a megtapadt porral. Végül az álmosságtól még kábultan odabotorkált a gyertyához, és egy gyufát megsercintve meggyújtotta.
A szoba kivilágosodott, a sarokban kirajzolódtak az asztal körvonalai, és a szekrény is, amelyben Martha a fehérneműt és az ennivalót tartotta. Lehajolt, hogy megpiszkálja a parazsat a kályhában. Vizet forralt a főzőrácson a kávéhoz. Hallotta, hogy a fal túloldalán a szomszéd nyög egyet. Tisztába tette és felöltöztette a csecsemőt.
Viszketett a keze. Hiába kenegette be esténként egy kis vajjal, különösen a hüvelykujja tövénél lévő ízületet, az ekcémától hámlott a bőre. A gyárban az újonnan érkezőket a kádakhoz küldték, és a vízbe szórt szerektől vörös foltok maradtak a bőrön, az égő érzés pedig elviselhetetlen volt. Martha tudta, hogy még rosszabb lesz, ha vakarózni kezd. Rövidre vágta a körmét, de éjszaka, álmában rátört a viszketés. Reggelre a keze véres volt, a lepedő foltos.
Úgy-ahogy megtisztálkodott, csípőig érő haját felül szoros kontyba csavarta, majd az arcára fröcskölt még egy kis hideg vizet, amitől teljesen magához tért. Amikor elkészült, levágott egy szelet kenyeret, a többit visszacsomagolta a konyharuhába, aztán állva, csípőjén a csecsemővel felhörpintette a csésze kávét. A gyereket vastag kötött ruhába bújtatta, és kendőt dobott a vállára – igyekeznie kellett.
A dajka igencsak előnyös módon éppen a gyárral szemben lakott. Nem volt rossz dajka, de némelyik gyerekkel kivételezett. Egyszer vidám volt, lendületes, máskor fáradt és ingerült, és hosszú kék kötényt viselt, takony és könnyek nyomaival, mert a kicsik mind abba sírták a könnyeiket, fújták az orrukat.
– Jó reggelt, Prato asszony.
– Jó reggelt, Martha.
– Magára bízhatom?
A csecsemő a karját nyújtotta a dajkának, aki mosolyogva vette el. Bárcsak ilyen könnyű lenne az összes babával.
– Hogyne, persze, hagyja csak nálam. Viszlát!
Martha beállt a gyárkapu előtti sorba a többi asszony közé. Jó százan voltak kontyba fogott hajjal a kora reggeli frissességben. A munka reggel hétkor kezdődött, és tizenkét órával később ért véget. Martha a kádaknál dolgozott két másik, hozzá hasonlóan jó erőben lévő lánnyal. Annával és Zitával. Előbbi szeplős volt és derűlátó, utóbbi ellensúly gyanánt előretolta nagy hasát, amikor a rudakat mozgatta.
A kádakat a főépülettől kissé távolabb helyezték el a belőlük áradó bűz miatt. Olyan orrfacsaró volt a szag, hogy az első napokban Marthának megfájdult tőle a feje, de aztán hozzászokott. A gyár tollforgók készítésére szakosodott. Amikor a tollak megérkeztek, már nedvesek és nehezek voltak a fertőtlenítéshez használt alkoholos, sós vizes keveréktől.
Martha, Anna és Zita a tisztítást végezték. A zsákokból a kádakba öntötték a tollakat, és a mosószertől tejszerűvé vált, bézs színű vizet kavargatták. Ezernyi szürke darumadártollat, amelyek egymáshoz tapadtak, ágaik egybefonódtak. Felszínre bukkanó hegyes végű gerincük és vékonyka sugaraik örvénylése lassan hipnotikus jelleget öltött, és a másik irányban kellett folytatni a víz kavargatását, míg a törékeny, ragadós tollak végül szét nem váltak. Nem volt olyan beszédes, mint két társa, ennek ellenére Anna és Zita gyorsan szárnyaik alá vették az új jövevényt. Talán sajnálatot váltott ki belőlük? A fiatal nő szeméből szomorú kedvesség áradt, mintha szívét a hallgatás köve nyomta volna.
„Nézd, viharos szomorúság / Nővére, rémült csónak merül alá / a csillagok és az éj / hallgatag arca alatt.”
A tél végéig várt, mielőtt idejött, a baba akkor már hat hónapos volt, ideje volt cselekedni. Teletömte a babakocsit a kevéske holmijukkal, szoknyája szegélyébe varrta soványka megtakarított pénzét, kontyba fogta a haját, és kora reggel útnak indult, felfelé a Duna mentén, mert nem látott más kiutat, mint hogy elhagyja a nagy császárvárost, Bécset, amelynek pompája nyomasztóan hatott makulátlan homlokzataival, hintóival és robajló gépkocsijaival. Bécset és a járdáit, ahol az elegáns, tollas kalapos hölgyekkel az úgynevezett „vonalas” lányok keveredtek – azért nevezték így őket, mert a rendőrség egy láthatatlan vonallal jelölte ki azt a kövezetrészt, ahol üzletszerű kéjelgést folytathattak. És Bécsben egymást érték a bordélyházak, az éjszakai mulatók és a kabarék is. A cilinderes, fekete szalonkabátos úriemberek számára olyan egyszerű volt nőt szerezni egy negyedórára vagy egy teljes éjszakára, mint egy csomag cigarettát venni. Kétszáz korona egy operatáncosnőért, két korona egy rosszul kifestett utcalányért. Martha nem volt ostoba: amilyen helyzetbe került, előbb-utóbb ő is ezeknek az éhes, szomorú nőknek a fáradt csoportjában kötött volna ki, akik élvezet nélkül árulták a gyönyört, és mind kórházban végezték. Szép arca volt, még egy festőnek is modellt ült. De ő kényesen vigyázott a becsületére.
Úgy élt most, mint holmi tiszta, rendes kis öregasszony. Az ételen, a lakbéren és a csecsemőmegőrzésen kívül semmire sem költött. Se bálok, se szórakozás, se eljárogatások otthonról, se alkohol. Vasárnaponként elment a mosodába, hogy kimossa a gyerek fehérneműjét, majd a misére, hogy a templom hideg csendjében a lelkét is megtisztítsa, és ápolja a szerettei emlékét. Így, hogy nem képzelhette magát szabadnak, egyedül az töltötte el bűntudattal teli büszkeséggel, hogy nem adósa senkinek semmivel.
A kávézót vezető asszony tetőtől talpig végigmérte.
– Miért nem nézi meg a tollfeldolgozót? Itt van a város szélén, a főutca végén. Ott magafajta lányokat alkalmaznak.
Martha tisztában volt vele, hogy a semmi felett egyensúlyoz egy gerendán, egy csecsemővel a hátán. De azt is tudta, hogy a gyárakban kevésbé nézik rossz szemmel a házasságon kívül született gyereket nevelő anyákat, és hogy a falvakban a fattyúk száma messze meghaladja a törvényes utódokét.
– Itt kellene hagynia a csöppséget nálam, amíg megkérdezi.
– Valóban megtenné? Itt hagyhatom magánál? Meglátja, nagyon jó gyerek, soha nem sír.
Az asszony bólintott.
– Én is szültem hét gyereket, úgyhogy a sírás… hozzá vagyok szokva. De azért ne maradjon el sokáig!
A munkavezető megkérdezte, hogy van-e tapasztalata.
– Nincs, de jó munkaerő vagyok.
Van-e referenciája.
– Nincs, de becsületes lány vagyok.
Ennyi is elég volt.
Attól kezdve görnyedt háttal, a víz felszínén lebegő tollakat kavargatva figyelte a napok múlását. Amikor a gyermekkel a mellén, kimerülten lefeküdt aludni, a csecsemő testének melegétől álomba merült, és sokszor ahhoz sem volt ereje, hogy betegye a bölcsőbe, amelyet Gruber úr fabrikált.
Gruber úr nagyon szerette Marthát. Ahhoz már túl öreg volt, hogy udvaroljon neki, de szinte bármivel állt volna elő a lány, teljesítette volna a kérését „jószomszédi szívességből”. Mézesmázosan mosolygott a csecsemőre, és mindig kedves illedelmességgel emelte meg a sapkáját, ha szembetalálkoztak a lépcsőházban, mintha Martha úrihölgy lenne, jóllehet a legkevésbé sem volt az.
Most este is bekopogott.
– Elnézést, Martha asszony, nem akarom zavarni, de hoztam egy kis almás pitét.
A lány az ajtónyílásban maradt.
– Köszönöm, Gruber úr, igazán kedves öntől, nem kellett volna.
A férfi mosolyogva nézett rá.
– Jól van a baba?
– Igen, köszönöm, jól viselkedik.
– Már alszik?
– Igen.
– Neki ne adjon a pitéből, mert rum van benne.
Gruber úr felnevetett, de Martha erőltetettnek érezte a nevetését. Nagyon fáradt volt; be kellett volna hívnia a szomszédot, hogy együtt egyék meg a pitét, de – csak homályosan tudta ezt megfogalmazni magában – volt a férfi ragaszkodásában valami tolakodó, ami azt súgta neki, hogy legyen óvatos. A férfi persze figyelmes, barátságos, és ha valaki annyira egyedül van, mint ő, miért utasítaná vissza egy szomszéd jóindulatú barátságát?
A legkevésbé sem szeretett volna udvariatlannak tűnni. Még mindig a kallantyún tartotta a kezét. Zavarba hozta, ahogy Gruber úr ott állt az ajtó előtt, egészen közel hajolva hozzá a nyíláson át. Alig volt érzékelhető ez az egész, talán valamiféle előérzet lehetett, fojtott zavar. A férfi továbbra is csendben mosolygott rá.
Martha nyugtatgatni próbálta magát, leküzdeni a torkát szorongató furcsa érzést. Csupán képzelődik. Gruber úr csak egy barát, aki segíteni akar neki, mert sajnálja őt; sokakban sajnálatot kelt, ezt ő is tudja. Ha elég bátor lett volna, megpróbálta volna kiolvasni ezt Gruber úr szeméből, mert a maga naiv módján úgy hitte, az emberek szeme nem hazudik. De éppen azért, mert félt, hogy a nyájasságon kívül mást is meglát benne, a padlóra szegezte a tekintetét. Ettől csak még imádnivalóbbnak vagy még törékenyebbnek tűnt – ki tudja, mit gondolt abban a pillanatban az első emeleti szomszéd a tizenhét éves lányról, aki teherbe esett, és a gyerekével együtt elmenekült Bécsből, hogy egy olyan lepusztult panzióban keressen menedéket, mint amilyenben laktak.
– Jól van, Martha? – A férfi a karjára tette a kezét, de a lány meg sem moccant. – Tudja, aggódom magáért. Nem könnyű fiatal anyának lenni…
A férfi őszinte hangot ütött meg. Martha egy pillanatra megnyugodott, talán csak ő gondolt rosszat. Amilyen öreg, Gruber úr akár a nagyapja is lehetne!
– Kedves magától, de ne aggódjon értem, Gruber úr! Csak hosszúak a napok, fáradt vagyok, aludnom kell, azt hiszem.
– Hogyne, hogyne, megértem, akkor hát…
A férfi ezúttal merőn, vágytól kitágult pupillákkal bámult rá. Martha megborzongott.
– Akkor hát… jó éjszakát… Martha.
Volt még annyi ereje, hogy megformálja a szavakat:
– Jó éjszakát, Gruber úr, nagyon köszönöm a pitét!
Olyan lassan csukta be az ajtót, amennyire csak tudta, hogy ne látszódjon rajta: mindent megértett. Mostantól kezdve félelmet fog kelteni benne ez az ember, valahányszor egymásba botlanak a házban. A vékony faajtóra tapasztotta a fülét, és meghallotta a lépcsőn lefelé tartó férfi egyenletes lépteit, mintha szándékosan keményen taposott volna minden egyes lépcsőfokra, és a léptei azt mondták volna: „visszajövünk”.
Camille de Peretti: Az ismeretlen Klimt-modell
Fordította: Pacskovszky Zsolt
Trend Kiadó, 2025
The post Ki lehetett Klimt ígéző modellje? first appeared on 24.hu.