Kíváncsisággal vegyes aggodalommal szemléltem az alattam elterülő Hargeisát, ahogy az Ethiopian Airlines járata megközelítette az Egal Nemzetközi Repülőteret. Annál ugyanis már többet utaztam, hogy higgyek a brossúrák és önjelölt kommentátorok országleírásainak. Mindenkit más és más szempontok vezetnek abban, hogy mit tart fontosnak kiemelni, és persze az sem mindegy, milyen szervezésben és mit látogatnak meg.
Az első dolog, ami hamar egyértelművé vált, az, hogy Hargeisa egy nagyváros, és komoly összegek áramlottak be ide, amik aztán épületekben és aszfaltozott utakban csapódtak le. A hatalmas villogó transzparensek és fényreklámok formájában a belvároson és a kivilágított főutakon is jól tetten érhető volt az ország egyik legfőbb befektetőjének, az Egyesült Arab Emírségeknek a hatása. Ugyanez látszott a fővárost a berberai kikötővel összekötő főúton, ami minőségében Afrika egyik legjobbja.
A szerző felvétele A berberai kikötő konténertermináljának darui, a háttérben egy kirakodásra váró szállítóhajóval.
Mindezt azért érdemes kiemelni, mert
A helyi becslések szerint legalább 50 ezer ember halt meg a romok között, és a brutális fellépés nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a szomáliföldi vezetés 1991 májusában kinyilvánította elszakadását a déli területektől. Ez azért sem volt nehéz, mert az egykori Brit Szomáliföld meglehetősen eltérő fejlődési pályát futott be, mint a déli területek, amelyeket az olaszok gyarmatosítottak.
1960-ban azonban, amikor mindkét térség függetlenné vált, a szomáli politikai elit egyik fő nemzetépítő ideológiája a pánszomáli eszme volt, ami nemcsak az említett két országot, de a másik három szomálik lakta területet – a mai Dzsibutit, Etiópia keleti részét, Ogadent és az északkelet-kenyai térséget – is egyesíteni akarta Nagy-Szomália eszméje alatt. A pánszomálizmus alkonya aztán az 1977-es vesztes ogadeni háború lett, ami után megkezdődött az ország dezintegrációja.
Brit Szomáliföld és domináns klánja, az Isaaq sosem érezte, hogy egyenlő tagja lenne az uniónak. Nem véletlen, hogy az első puccskísérletre már 1961-ben sor került északon. A problémát nemcsak az eltérő közigazgatás, hanem az eltérő klánháttér, a befektetések elmaradása és a fokozódó polgárháborús légkör jelentette. Az 1980-as évek végére az egyesített Szomália diktátora, Sziad Barre féltucat klánalapú felkelőcsoporttal állt harcban, miközben a ,,szomáli” hadsereget az elnökhöz közel álló Marehan és Ogaden klánok tagjaiból töltötték fel. 1988-ban az Isaaq fegyveres szárnyát jelentő Szomáli Nemzeti Mozgalom offenzívát indított Szomáliföld felszabadítására. Akkor azonban Sziad Barre még elég erős volt ahhoz, hogy ezt visszaverje. Három évvel később viszont már senki sem akadályozta meg az Isaaqot abban, hogy
Három évtizednyi függetlenség
A déllel vívott polgárháború a kezdetektől a szomáliföldi identitás központi elemévé vált: Hargeisa főterén az egyik, Szomália fővárosából, Mogadishuból küldött, lelőtt MiG maradványa díszeleg egy 10 méter magas emlékművön.
Az elmúlt évtizedekben gyakran felmerült a kérdés, hogy miben rejlik a nemzetközi elismerésért küzdő Szomáliföld sikere, szemben a déli területekkel.
The post Stabilitás és tevetej – riport egy működő afrikai országból, amit senki sem ismer el first appeared on 24.hu.