Csíkósokat, menyecskéket, kurva sok szárított fűszerpaprikát és egy pteroszaurusz méretű gólyaszobrot szerepeltető zenés-táncos revüszínház született a szupermagyaros látványosságra vágyó turisták örömére a régi gettó közepén, a Síp utcában? Naná, hogy ott volt a helyünk.
Az előadás előtti napokban az volt az érzésem, hogy valamiből végzetesen kimaradtam a hetvenes-nyolcvanas években. Akinek csak említettem ugyanis, hogy hová megyek, valamilyen formában azonnal megpendítette, hogy ez vajon olyan igazi klasszikus, kínos, a nyomi németek lehúzására kitalált kádárista sztereotípia-show lesz-e. Lehet, hogy narancssárga Centrum-nejlonzacskóban éltem, de inkább bevallom, hogy soha nem láttam ilyesmit, pedig elvileg nyitott szemmel éltem át a Kádár-kor második felét. Így mindenesetre nem volt semmiféle előzetes elképzelésem arról, hogy a zsánerben mi számít klasszikusnak.
Láttam persze egy rakás néptáncelőadást, meg egyszer a Hortobágyon öt lovon egyszerre jampiskodó csíkóst, aki le is fektette az állatot, de ott csupa csóró magyar nézte, hogy mi történik. És nem is éreztük átverve magunkat, mert fogalmunk sem volt, hogy a lovak maguktól is imádnak lefeküdni a földre. De klasszikus turistaszem-kiszúró gagyi műmagyarkodást nem láttam soha. Ahogy budapesti hotelszobát és városnéző hajót sem belülről. Éppen ezért voltam olyan lelkes a bevetés előtt: egy helyi számára nincs egzotikusabb egy turistaattrakciónál.
David Attenborough megfigyeli a külföldieket
Korán érkeztem a Síp utcai épülethez, így először az után próbáltam megfigyelni, hogy hogy néznek ki és miket mondanak azok a turisták, akik Budapest legújabb látványosságát választották.