A császárkorban, jóval Spartacus veresége után Plutarkhosz (46–120 körül) szavai valamelyest visszaadják, milyen rettegést keltett a trák rabszolgavezér. „Mint mondják, amikor Rómába vitték a rabszolgavásárra, álmában kígyó tekerőzött az arcára, és vele egy törzsből származó felesége, egy javasasszony, aki be volt avatva a dionüszoszi misztériumokba, ezt úgy értelmezte, hogy a kígyó nagy és félelmetes hatalmat jelez, de szerencsétlenséget is hoz Spartacusra.” (Máthé Elek fordítása)
Miért ragadott Spartacus fegyvert az arénán kívül? És miért tartották olyan nagy fenyegetésnek a Kr. e. 135–132-est és a Kr. e. 104–100-ast követő harmadik rabszolgafelkelést Rómára nézve?
Brutális mennyiségű rabszolga
E kérdésekre választ adhat, ha emlékezetünkbe véssük, hogy a rabszolgák Kr. e. 73-ra milyen alapvető szerepet töltöttek be Rómában, amikor a Spartacus vezette renegát rabszolga-gladiátorok kitörtek a dél-itáliai gladiátoriskolájukból. Lázadásuk felfedte a szörnyű igazságot:
Paradox módon, ahogy a rabszolgamunkától való függés nőtt, Róma egyre sikeresebb lett. A három egymást követő pun háború (Kr. e. 264–241, Kr. e. 218–201, valamint Kr. e. 149–146) véget vetett Karthágó tengeri kereskedelmi hatalmának, majd Kr. e. 146-ban meghódították Hellászt, ennek következtében Róma befolyása és területe is hatalmas mértékben megnövekedett. A rómaiak a Makedón Birodalmat is leigázták, és III. Attalosz pergamoni király Kr. e. 133-ban végrendeletében a Római Köztársaságra hagyta minden vagyonát és országát (ami a mai Törökországban található Nyugat-Anatólia túlnyomó részét jelentette).
Rómába ömlött a hadizsákmány. Egy olyan korszakban, amikor a rabszolgaság általánosan elterjedt volt, a hadizsákmány fogalmába az emberkereskedelem is beletartozott – Róma pedig ipari mértékben folytatta ezt a gyakorlatot. A hadvezérek több százezer rabszolgát hurcoltak haza – ezeket az embereket piacokon adták el, akiket a szép otthonokban lakó gazdag nők és férfiak kiszolgálásától kezdve a földműves gazdaságokban való foglalatosságig az élet minden területén alkalmaztak. A kevésbé szerencséseket a brutálisan kemény munka várta a bányákban.
Róma utcái tömve voltak rabszolgákkal, akik uraik és úrnőik ügyeiben szorgoskodtak. Aztán ott voltak a gladiátorok. A gladiátorjátékok az etruszkok temetési szertartásaiból nőttek ki. (Az etruszkok Közép-Itália lakói voltak, akiktől a rómaiak számos hagyománya származott.) A gladiátorviadalok később a tömegszórakoztató római ünnepségek központi elemévé váltak, amit az elit tagjai pénzeltek, hogy ezzel is megerősítsék politikai pozícióikat.
Ann Ronan Pictures / Print Collector / Getty Images Szolgákat vagy rabszolgákat ábrázoló mozaik a 2. századból.
Bátor, erős és bölcs
Spartacus is gladiátorként harcolt az arénában. Trákiában született a Balkán-félsziget délkeleti részén, ami a mai Törökország, Görögország és Bulgária területén helyezkedett el. A Kr. u. 95–165 között élt történetíró, Appianosz egyik fordítása szerint „egykor római katonaként szolgált.” Ridley Scott 2000-ben készült Gladiátor című kasszasikerének kitalált főhőséhez, Maximus Decimus Meridiushoz hasonlóan, valamiképpen rabszolgasorba jutott, és végül eladták egy gladiátoriskolába, amit egy Lentulus Batiatus nevű lanista (gladiátor-kiképző) vezetett Capuában, Dél-Itáliában.
Úgy tűnt, Spartacusnak jó szolgálatot tett a katonai gyakorlata, amikor Batiatus durva bánásmódja miatt feldühödött, és zömmel gall és trák társaival lázadást robbantottak ki, majd legyőzték a gladiátoriskola őrségét. Körülbelül 200 gladiátor tervezte meg a szökést, és 78-nak sikerült is elmenekülnie. Csak a kitörést követően választották meg Spartacust vezérüknek. A trák gladiátor szokatlanul művelt és bölcs, valamint kivételesen bátor és erős ember hírében állt.
Akármik is voltak a pontos részletek, ezzel megkezdődött a harmadik rabszolgafelkelés. Spartacus és lázadói a közeli Vezúv lejtői felé vették az irányt, majd szökött rabszolgák, sőt néhány szabad paraszt is csatlakozott hozzájuk. Az útközben szerzett prédát egyenlően osztották el – az egalitárius gesztus sokakat vonzott. Legyőzték a Capuából ellenük küldött katonaságot, lecserélték a felszerelésüket, és megváltak a kevésbé hatékony gladiátorfegyvereiktől.
Elszalasztott lehetőség
A felkelés kezdetén Spartacust és társait csak kevesen vették komolyan. Először Clodius praetort (magas rangú, választott római tisztségviselőt) küldték ki Rómából egy 3 ezer fős sereggel, hogy ejtse csapdába a lázadókat a tűzhányón. De a lázadók indákból hágcsót készítettek, és ezek segítségével ereszkedtek le a meredek sziklákról. A rómaiak továbbra is öntelten és arrogánsan figyelték az eseményeket, és senki nem sejtette, milyen veszélyessé vált a lázadás. Ismét csak egy kisebb egységet állítottak ki Spartacus ellen, aki ismételten visszaverte a támadásokat. A felkelősereg napról napra nagyobb, erősebb és jobban felszerelt lett; Spartacus katonai tapasztalatával képes volt felügyelni a kiképzést és a fegyvergyártást.
LL / Roger Viollet / Getty Images Spartacust ábrázoló szobor.
Appianosz 70 ezerre tette a lázadók létszámát, bár az ilyen kerek számok nem túl megbízhatók, különösen, ha a rómaiak ellenségeinek létszámáról van szó. A római győzelmek az ellenfelek túlértékelésével még értékesebbnek tűntek – ami lehetőséget adott rá, hogy a veszedelem elmúltával tovább fényezzék magukat. Csak későn állt fel a szenátus által kiküldött, két légióból álló, megfelelő méretű consuli hadsereg. Kr. e. 72-ben legyőztek egy „30 ezer” lázadóból álló sereget, amit egy másik gladiátor, a gall Crixus vezetett, „20 ezer” embert meggyilkoltak, köztük magát Crixust. Plutarkhosz szerint ez a vereség óvatosabbá tette Spartacust. Időközben (Máthé Elek fordításában)
Spartacus nagy és félelmetes ellenséggé vált, de ő felmérte a helyzetet; arra nem számíthatott, hogy megdönti Róma hatalmát, ezért hadseregét az Alpok felé vezette azzal a szándékkal, hogy átkel, és mindnyájan visszatérnek hazájukba, ki Trákiába, ki Galliába. De követőinek száma ekkorra már igen megnövekedett; bíztak erejükben, és nem hallgattak vezérükre, hanem szerte mindenütt raboltak és harácsoltak Itáliában.
Spartacus ennek ellenére tovább haladt menekülési útvonalán, és észak felé tartott – de az egyik consul (Róma legmagasabb rangú választott tisztségviselője) elvágta az útját, míg a másik megakadályozta a visszavonulását. Mivel a consuli hadsereg csak 10–12 ezer emberből állt, hiba volt megosztani őket. Spartacus a római sereg mindkét felét külön-külön megtámadta; az ő hadereje addigra (becslések szerint) 120 ezer főre növekedett. Mindkét sereget legyőzte, a consulok különböző irányokba elmenekültek. Spartacus felbátorodva elindult Gallia felé, s legyőzte a mai Észak-Olaszország területén lévő Gallia Cisalpina helytartójának 10 ezer főt számláló seregét.
Áldozatképpen Crixus emlékére, Spartacus kivégeztetett 300 római foglyot. Aztán tovább menetelt Róma felé – olyan brutális cselekedeteket hajtott végre, mint korábbi római urai: megölette az összes megmaradt foglyot és málhás állatot, hogy olyan gyorsan haladhasson, amennyire csak lehetséges. Addigra a consulok újból összeálltak, hogy megpróbálják útját állni Spartacusnak. Ő pedig újból legyőzte őket.
Szégyenletes megaláztatás
Az, hogy a kitűnően képzett csapatokat ismételten legyőzte egy rabszolgából lett hadvezér, lesújtó és borzasztóan megalázó volt a római hadsereg számára. Spartacus viszont megértette, hogy hiába nagy a serege, nincs elég jól felfegyverkezve. Emellett a hiányos kiképzésük sem tette lehetővé, hogy elfoglalhassák Rómát. Ezért inkább bevette Thurii városát (a Tarantói-öböl partján, Dél-Itáliában), és vasat meg bronzot vásárolt a kereskedőktől, hogy még több fegyvert tudjanak készíteni. Aztán újabb győzelmet aratott a római hadsereg felett.
Spartacus háborúja már harmadik éve tartott, ami azt jelentette, hogy komoly elismerésre számíthatott az a római hadvezér, aki le tudja győzni őt. Róma abban az időben két kiváló hadvezérrel rendelkezett. Egyikük a mesés gazdagsággal bíró Marcus Licinius Crassus (Kr. e. 115 körül – 53), aki Sulla oldalán harcolt a Kr. e. 80-as évek polgárháborúiban. A másik Pompeius Magnus (Kr. e. 106–48), aki nemrég verte le Sertorius szenátor lázadását Hispaniában. A szenátus Crassust nevezte ki a háború élére. Crassus elszánta magát, hogy mindegy, milyen áron, de győzni fog és mielőtt még Pompeiust segítségül hívták volna, hat légióból álló sereget szerelt fel, továbbá melléjük rendelt két légióból álló consuli sereget is – persze azokat nem, akiket büntetésből kivégeztetett, mivel korábban nem tudták legyőzni Spartacust.
Michael Nicholson / Corbis / Getty Images Pompeius Magnus
Az ezt követő eseményekről szóló egyik római beszámoló szerint Crassus Mummiust, az egyik legátusát küldte el két légióval, hogy ütközzenek meg Spartacusszal. Mummius vereséget szenvedett, és a túlélők egy része fegyvereit eldobálva elmenekült. Crassus újból összegyűjtötte őket, de az 500 leggyávábbat megtizedelte – minden tizedik embert kivégeztette. A módszer ugyan brutális volt, de működött:
Spartacus emberei dél felé menekültek a tengerhez, abban a reményben, hogy át tudnak kelni Szicíliába, de ez nem sikerült, mivel a kilikiai kalózok, akik megígérték, hogy segítenek nekik az átkelésben, becsapták a lázadókat. Spartacus és emberei az itáliai csizma délnyugati csücskénél, a mostani Calabriában rekedtek. Plutarkhosz leírása szerint a lázadók egérfogóba kerültek Dél-Itáliában. „[Crassus] azonnal hozzákezdett, hogy falat építsen a földszoroson; ezzel biztosította, hogy ne maradjanak tétlenek a katonái, az ellenséget pedig elvágta az élelem-utánpótlástól. Nagy és nehéz munkába kezdett, de minden várakozás ellenére igen rövid idő alatt elkészült vele. Először a földszoros legkeskenyebb részén, tengertől tengerig, harminc stádium (5,4 km) hosszú, tizenöt láb (4,5 méter) széles és ugyanolyan mély árkot ásatott. Az árok mentén végig magas és erős falat építtetett.” (Máthé Elek fordítása)
Akármilyen igazságos volt is az ügye, nem táplálhatunk illúziókat Spartacus brutalitását illetően Appianosz szerint „Egy római foglyot keresztre feszíttetett a két hadsereg közötti területen, hogy megmutassa saját embereinek, milyen sors vár rájuk, ha nem győzedelmeskednek.” Spartacus egy ideig nem vett tudomást az erődítményről, de amikor kifogytak az élelmiszerkészletei, néhány emberével kénytelen volt kitörni.
Az utolsó csata
Rómában azon aggódtak, hogy a harc tovább húzódhat, ezért a szenátus felkérte a Hispaniából nemrég visszatért Pompeiust és hadseregét, hogy induljanak délnek és győzzék le Spartacust. Crassus ennek hallatán dühbe gurult, mert úgy vélte, Pompeius el fogja ragadni tőle a dicsőséget, és kétségbeesetten harcolt Spartacus ellen, hogy kicsikarja a győzelmet, mielőtt vetélytársa megérkezik. Spartacus egérutat nyert és Brundisium (a mai Brindisi) felé vette az irányt az adriai partokon, és megpróbált elmenekülni a tengeren. Azonban a lázadóvezér letett erről, amikor meghallotta, hogy Lucullus, Macedónia proconsulja (helytartója) visszatért Brundisiumba, miután legyőzte Pontosz királya, Mithridatész támogatóit.
Ekkor Spartacus legyőzte a Crassus egyik tisztje, Quintus vezetése alatt álló, ellene küldött haderőt. Spartacus mindaddig megőrizte a hidegvérét – „ez a siker azonban Spartacus vesztét okozta, mert szökött rabszolgái elbízták magukat”, írta Plutarkhosz. A lázadók megtámadták a római katonákat, miközben azok az erődítést ásták, és mivel mindkét oldalon egyre többen avatkoztak be, ez arra kényszerítette Spartacust, hogy teljes haderejével harcba szálljon Crassus ellen. A történet szerint Spartacus előhozatta felszerszámozott lovát, csatára készen – de ő, ahelyett, hogy nyeregbe pattant volna,
A rómaiak és a lázadó sereg végül nyílt csatát vállalva megütközött a Silarus (ma: Sele) folyó mellett – ahol Plutarkhosz és Appianosz szerint Spartacus is elesett a csatatéren. Appianosz azt írja, hogy a lázadó holttestét nem találták meg, azonban „Spartacus egy lándzsától combján megsérült, térdre esett, de pajzsát maga előtt tartva tovább harcolt az ellene törőkkel. Végül őt is és harcostársait is bekerítették és megölték.” (Hahn István fordítása)
Getty Images Spartacus a számára végzetes csatában.
Bosszú és vádaskodás
A rómaiak Spartacus megmaradt emberei után vetették magukat, akik zavartan bolyongtak vezetőjük nélkül. Crassus győzött, de Pompeius időben bukkant fel, hogy az emberei lemészárolják az életben maradt, menekülni próbáló lázadókat. Egy részük a hegyekbe menekült, őket Crassus vette üldözőbe. Appianosz szerint Crassus az utolsó 6 ezer menekülőt elfogatta és keresztre feszítették őket a Capuát és Rómát összekötő út, a Via Appia mentén. Pompeius mindenesetre azt állította, hogy ő volt az, aki végül megtisztította a lázadóktól a birodalmat, és ezzel véget vetett a háborúnak.
A harmadik rabszolgafelkelés kényes helyzetbe hozta Rómát. Spartacus aláásta Róma több évszázados hódításaival megszerzett katonai hírnevét, és nevetségessé tette hadigépezetét.
Soha többé?
Bár a Spartacus-felkelés komolyan megtépázta Róma hírnevét, azért figyelemre méltó, hogy a későbbiekben nem ismétlődött meg. Bizonyára nem azért, mert Róma változtatott a rabszolgamunkához való hozzáállásán: továbbra is számolatlanul hozták a hadifoglyokat, többek között Caesar galliai hadjáratairól. A római társadalom továbbra is a rabszolgamunkára épült. A császárok uralma alatt, Augustustól kezdve (Kr. e. 27 – Kr. u. 14) a történetírók folyamatosan azon keseregtek, hogy a vagyon és a hatalom miként változtatta puhány, fényűzést kedvelő naplopókká a rómaiakat. A mindenütt jelenlévő rabszolgák csaknem mindent megcsináltak helyettük: hordszékeken cipelték őket, főztek, dolgoztak helyettük, elzavarták a legyeket és még az időt is megmondták. Azok a rómaiak, akik megengedhették maguknak ezeket az ingyen dolgozó szolgálókat, már nem voltak olyanok, mint őseik: szívós földművelők és katonák.
Talán az egyik ok, amiért a Spartacus-féle felkeléshez hasonló ellenállás nem robbant ki újból, az volt, hogy a rómaiaknak, miután a vérontás és a megtorlás véget ért, sikerült megtalálniuk a módját, hogy valamiféle reményt nyújtsanak a rabszolgáknak.
A rómaiak nemcsak a rabszolga-felszabadítást találták fel, vagyis lehetőséget adtak a rabszolgáknak arra, hogy visszanyerjék a szabadságukat, hanem arra is módot teremtettek, hogy a felszabadított férfiak és nők vállalkozhassanak, vagyont gyűjthessenek és gyermekeik nem csupán szabadok lehettek, hanem szavazati joggal rendelkező polgárok, sőt hivatalt is viselhettek. Ez ugyan nem változtatott a rabszolgaság kegyetlen és igazságtalan voltán, de Ostia kikötővárosában és Pompeii-ben a felszabadított rabszolgák és rabszolganők sírkövei tanúsítják, hogy a sikeresebbek komoly karriert tudtak befutni. Ez pedig minden bizonnyal jobb volt, mint azt kockáztatni, hogy lázadás miatt keresztre feszítsék őket a Via Appia mentén.
A gladiátorok, az arénában rájuk váró veszélyek ellenére, akár népszerű hősökké, híres szívtiprókká is válhattak – még fel is szabadíthatták őket, sőt néhányan még meg is gazdagodhattak. Persze az volt az igazság, hogy legtöbben holtan vagy megnyomorodva végezték. De tény, hogy nem volt második Spartacus, vagy hozzá hasonló vezető. Róma létét a továbbiakban egyetlen gladiátor vezette rabszolgalázadás sem fenyegette.
A cikket Rindó Klára fordította.
The post Tönkreverték Róma legjobb légióit Spartacus gladiátorai first appeared on 24.hu.