A könyve előszavában úgy fogalmaz, hogy „nem akartam a további leírásokat és értelmezéseket teljes egészében másokra hagyni”. Ebből számomra az rajzolódik ki, hogy vannak problémái azzal, ahogyan önt látják. Mi az, amit szeretett volna megváltoztatni az önről kialakult képen?
Ha az ember 16 évig szövetségi kancellár, akkor ad elég témát. Rólam is sokan írták, hogy „nem értem, miért így cselekedett”, „miért csinálta ezt”, „milyen motivációja volt.” Nyilván a hivatali időm alatt nem lehetett ezzel foglalkozni. De amikor megváltam a hivataltól, én is elgondolkoztam azon, hogy mik voltak a szándékaim, mik vezéreltek, és hogyan látom a dolgokat a saját nézőpontomból. Nem akartam, hogy mások interpretáljanak engem. Nem félelemből. Egyszerűen igényét éreztem annak, hogy értsék az emberek, mit miért tettem.
Hosszú politikai pálya áll ön mögött, a könyv is hosszú, sok témát érint. Nem lesz időnk mindenre, ezért úgy gondoltam, négy nagyobb témát érintsünk. Az első az NDK, a második téma: nőnek lenni a politikában, a harmadik a menekültválság, a negyedik a Putyin és a világ címet viseli. Válasszon, melyikkel kezdjünk!
Kezdjünk az NDK-val, hiszen az már a múlt.
Az első kancellári esküjével kapcsolatban így fogalmaz: „Ott, a kancellári székben ülve ezt éreztem: valami egészen különlegeset értél el nőként és keletnémetként.” A könyvben a keletnémet gyerekkora és fiatalkora, akár a döntéseiben, személyes aspektusként, akár az önnel szembeni kritikákban a későbbiekben is többször visszaköszön. Mi az, amit leginkább alakított önben a keletnémet gyerekkor tapasztalata?
Sok ember a régi Nyugat-Németországban nem tudta elképzelni, hogy 15 évvel az újraegyesítés után NDK-s kancellárasszonyuk legyen. Ezzel gyakran szembesítettek. Nyilván ezek az évek nem voltak annyira szépek az NDK-ban, Elég bonyolultak voltak, ahogy Magyarországon is. De attól még élet volt. És én némileg provokatívan úgy neveztem, hogy boldog gyerekkor. Boldog voltam a szüleimmel, a barátaimmal, és szerettem volna felmutatni, hogy egy NDK-s élet is lehetett alkalmas arra, hogy valaki kancellár legyen az immár újraegyesített Németországban. Meglepett, és ezt bele is írtam a könyvbe, hogy még 2019-ben vagy talán 2020-ban is azt írták rólam, hogy egyfajta nehezékként hurcolta az NDK-s múltját, és úgy került át a nyugatnémet világba. Röviddel később azt írták, hogy „elődjeihez képest annyiban más, hogy nem született nyugatnémet, hanem csak tanulta az európaiságot és a nyugatnémetséget.” Erre én azt mondtam: bingó!
Csak tanultam az európaiságot! De hát ez Magyarországra, Lengyelországra ugyanúgy igaz. Mindannyian csak tanultuk. De attól ez a megállapítás valahol még felháborító.
Volt olyan pontja a politikai karrierjének, amikor úgy érezte, már nem kell bizonyítania azért, mert keletnémet származású?
Hogy őszinte legyek, sose volt. Egy idő után abbahagytam, hogy sokat beszéljek az NDK-s időszakomról. Például a doktorimra rossz jegyet kaptam, mert ha jól emlékszem, jót írtam a parasztokról és rosszat a munkásokról. És akkor mindenki elkezdte keresni ezt a diplomamunkámat. Nekem már nem volt példányom belőle. Annak idején nem volt szabad fénymásolatot készíteni, hanem írógéppel kellett írni. Az ember még be is tett egy köztes lapot, hogy ne üssön át. Egyszerűen nem találtak belőle több példányt. Ettől kezdve csak a bosszúság volt. Sok mindent csináltam, ministráltam is, és a CDU elnökeként elkezdtem utólag beszélni ezekről a dolgokról. Sokan az egykori NDK-ból a szememre hányták, hogy már nem keletnémetként kellene magamat prezentálni, hanem minden német képviselőjeként. Sok esetben meg ez volt sértő az NDK-sok számára.
Mindazok ellenére, amit most elmondott, egy korábbi interjúban, amikor megkapta azt a kérdést, hogy keletnémetnek vagy nőnek volt-e nehezebb lenni a politikában, akkor azt válaszolta, hogy nőnek. Miért?
The post Angela Merkel: Az ember magányos lesz, mert legvégül a főnöknek kell döntenie first appeared on 24.hu.