Meghökkentő látvány fogadott a Bazilika előtt, megható történetet találtunk a háttérben

Ha valaki szeptember közepén a Bazilika környékén korzózott, az jó eséllyel belefutott egy furcsa jelenségbe: a turistacsoportok, szelfiző külföldiek és a rollerrel a bulinegyedbe szlalomozó fiatalok között kinőtt egy spontán buborék, ahol nyolc-tíz – később inkább tizenöt – felszabadult ember táncolt. Teljes csöndben. Hallható zene nélkül. Egymástól független ritmusra, már ha volt ritmus egyáltalán, azaz: össze-vissza. És mellesleg olyan önfeledten, ahogy az nem sokak számára adatik meg. Pedig a recept egyszerű, a szervező, ötletgazda és persze táncos Vanyovszki Mária szerint mindenki előtt nyitva áll a lehetőség.

A Válaszd az életet! című flashmob lényege az volt, hogy a Bazilika előtt némi ismerkedős légző- és mozgásgyakorlattal táncra hangolódtak a vállalkozók – bárki, akinek csak kedve volt, kötetlenül és persze ingyen –, majd mindenki táncolt a saját zenéjére, amelyet fejhallgatóval hallgatott, kívülállóként legfeljebb a mozgás ritmusából lehetett tippelni, mi szól, meg abból, hogy van, aki nem bírt magával és énekelni kezdte a refrént. Ha úgy érezték, csatlakoztak egymáshoz, ha úgy, „elvonultak” és egyedül folytatták, a flow és a boldogság tapintható volt, senki sem csodálkozott, hogy fél óra után beszálltak a turisták is.

Sokat elmond, hogy kizárólag külföldiek csatlakoztak, egy – ha jól tippeltem – spanyol nő, egy dél-amerikai meleg pár, és mások. A legaranyosabb az a japán lány  volt, aki elvörösödve mondogatta, hogy ő nagyon szégyellős és nem szokott ilyet, de közben nem bírt magával és az etap végéig abba sem hagyta.

Egy óra után újabb légzőgyakorlat, öleléssel búcsúzás – hogy a keménymag meggyőzze Máriát, hogy ezt most azonnal kezdjék előről, olyan jó volt.

„Nem csinálom kétszer ugyanazt”

„Egy partiumi kis faluból származom, Romániából” – meséli Vanyovszki Mária. „A performanszos attitűdöm is itt indult: minilázadások voltak ezek a ​​Ceaușescu-éra ellen. Egyetemre a kilencvenes évek végén jártam Kolozsvárra, ekkor pedig Marina Abramović volt rám nagy hatással.” Sosem fogta vissza magát, és nem is szégyellte a mozgást, a saját testét sem gyerekként, sem felnőttként. „Ezt talán a szüleimnek is köszönhetem. Ha valami jó zene szólt a rádióban, és elkezdtem rá táncolni, apám simán beállt velem lötyögni. Kislányként táncosnőnek képzeltem magam, és ezt a szabad, ösztönös mozgást vittem magammal minden életfázisomba.”

Felnőttként a civil szférában dolgozott, később pedig nem hagyta, hogy kiszolgáltatott művész legyen. „Közel 10 évet gazdasági területen, vezetőként dolgoztam, illetve a divat és média világában is eltöltöttem jó pár évet. Kínában éltem fél évet, az is sokat adott.” Maria jelenleg coach, egyéni ügyfeleket vállal, zsúfolt termekben ad elő, moderál.

Aztán egyszer csak elkezdte meghirdetni a táncos, meditálós, együtt lélegzős performanszait a közösségi médiában, amelyek így spontán összejövetelekké, 2010-es kifejezéssel: flashmobokká változtak. „Tavaly ilyenkor kezdtem intenzív social media kommunikációba, hogy az egyik ügyfelem inspiráljam. Nagyon bejött. Úgy értem, élvezem is, és a követőszám is nagyon hamar elkezdett pörögni. Ismeretlenek jöttek el a felhívásaimra, akik Instán, Tiktokon vagy Facebookon látják az eseményeim. Az első két akcióira új emberek jöttek, erre a táncosra már volt két visszatérő követő.”

„Közösségi performnaszoknak hívom, amihez a hátteret, az inspirációt a meditációs hagyományok belső fókusza, az önismereti gyakorlatok biztonságos kerete, Marina Abramović performanszainak bátorsága és a flashmobok és happeningek spontán ereje adja.” Maria sokakat szeretne inspirálni és megmozgatni, a mostani esemény kiscsoportos volt ugyan, de a 8 perc csend és az Egy mondat – amivel jobbá tesszük a világot című eseményeire sokan eljöttek. Előbbi lényege az volt, hogy Mária kipakolt a Kossuth térre egy kis asztalt két székkel, az egyikre leült, a másik pedig a járókelőké volt – nyolc-nyolc percet ült vadidegenekkel, teljes csendben. Az Egy mondattal pedig „támogató mondatokat vittünk a világba, odaadtuk egy-egy idegennek, letettük egy padra, ott hagytuk buszon, villamoson, metrón”.

„Ezek az akciók egyszerre szolgálnak művészeti célt és a közönséget. Úgy értem, napjainkban egyre nagyobb teret kap a mentális egészség, az önismeret, önfejlesztés. Nagyon jó, hogy egyre többen ülnek a terápiás vagy a coach szobákban, követik az online motivációs tartalmakat, de vallom, hogy az igazi változást úgy érjük el, hogy kimozdulunk: amikor olya teszünk, ami szokatlan, rendkívüli.”

„A Bazilikánál is bekapcsolódtak, ha volt zenéjük, ha nem. Aki csak kívülről nézte, az is vitte tovább az élményt. Elgondolkodtatta, tovább mesélte: így hatunk egyre szélesebb körben.”

„Összeomlott a múltam, a jelenem, a jövőm”

A legutóbbi közös táncnak a Trainspottingból ismerős címet adott: „Válaszd az életet”. Ezt a mondatot ezerféleképpen lehet értelmezni – ez adja az erejét. „Arról is szól, hogy amikor elveszítesz valakit – hirtelen meghal egy szeretted –, a gyászból visszatérni a valóságba komoly lelki és fizikai erőt igényel. Arra is utal, hogy amikor valaki mer szabadon mozogni, táncolni úgy mintha senki sem látná, akkor ott sokféle félelmet, hiedelmet, korlátot, szégyenérzést legyőz. Önmagát választja, tehát mer élni.”

Mária nagyon jól ismeri a gyászt. „11 évvel ezelőtt a férjem és az apám halt meg pár hónappal egymás után. Kálmán lezuhant egy túrán, apám pedig súlyos betegségben hunyt el. Kemény időszak volt, amit tetézett még egy munkahelyi zaklatás is. Így érkeztem meg abba a létezésbe, hogy se társ, se háttér, se munka. A teljes valóságom, a múltam, a jelenem, a jövőm összeomlott.”

Közhely, de nagyon fontos közhely, hogy mindenki a maga módján gyászol. Aki átélt hasonlót, az tudja jól, milyen az, amikor a külvilág ítélkezik, mert nem „illendően” siratja a halottakat, hanem hagyja, hogy jöjjenek az érzések és tombolva vezeti le a feszültséget. „Miközben az időm nagy részét csendben, egyedül töltöttem, amikor kimentem a világba, a pólus másik végét éltem: divateseményeken pózoltam és partikon tomboltam színjózanon. Ösztönös és rendkívül hatékony terápia volt ez.” 2020-ban végül arra jutott, hogy

Túl sok a nem, túl sok a kell

Ez az eksztatikus, szabad tánc, mint mondja, egyébként is meditatív és terápiás hatású. „Ezt már tudományosan is igazolták, az ősember is alkalmazta, és én is éltem vele a saját gyászaim idején. Ahogy a Bazilika előtti szent térben bátran felvállaltuk, hogy mi egy nem szokványos közegben és módon táncolunk, az akkora varázslatot hozott a lelkünkbe és a térbe, ami nemcsak a mi energiánkat változtatta meg, de kicsit mindenkiét, aki arra járt, és talán azokét is, akiknek tovább viszik az élményt.”

Arra egyébként bárki képes, hogy idegenek előtt, szabadon megmozduljon, még ha ez többségünknek elképzelhetetlen is. „Aki nagyon gátlásos, annak talán érdemes lehet először zárt térben, szervezett közösségben megélni ezt a szabad mozgást. Ma már egyre több foglalkozást lehet erre találni. Amúgy az eseményemen is többen voltak olyanok, akik most táncoltak így először. Egyből mély vízbe ugrottak. Ebben segíthette őket az, hogy együtt csináltuk; bíztak bennem, hogy ez jó lesz; és az indító légzőgyakorlat és hangolódás, amivel az egészet kezdtük, megerősíthette ezt.”

Magyarországon rendkívül megosztott a lakosság – mondja Mária. Ezt a nyelvhasználatban is megmutatkozik: „sok a nem, azaz a tagadás, és a kell, azaz a kényszer, elvárás. Ezek egyike sem vezet a boldogság, a kiteljesedés felé. Nem csoda, hogy tartanak egymástól az emberek. Ezek az akciók ezt is segítik oldani. Itt megtapasztalhatjuk, hogy a sokféleségünk építő, és közben valahol mélyen mennyire hasonlóak vagyunk.”

The post Meghökkentő látvány fogadott a Bazilika előtt, megható történetet találtunk a háttérben first appeared on nlc.