Ma délután a kétéves unokámnak amikor a mókusról meséltem, aki rosszul ugrott és megütötte a lábát, le is feküdt az ágyába, hogy ne fájjon, és amikor fölébredt, már nem fájt és megint tudott ugrálni a hatalmas tölgyfa ágai között – ez bizony annak az ősi mesének a folytatása volt. Nagy szemekkel hallgatta is a kisunokám egészen addig míg el nem aludt.
Schäffer Erzsébet (fotó: Centrál Médiacsoport)
Karcsi bácsi a kis falusi könyvtárunkban pipával a szájában adta-vette a könyveket – rettentő büdös kapadohányt szívott – de úgy mesélt, olyan kedvvel és olyan fordulatosan, hogy nem zavart minket a büdös pipafüstje se. Ő volt a könyvtáros. Ami könyvet a kezünkbe adott, annak elmesélte az elejét. De úgy, hogy még ki se léptünk az öreg kapun, leültem a falnak támasztott padra – azért támasztották oda, mert csak három lába volt – és elkezdtem olvasni. Palkó volt még ilyen szenvedélyes könyvfaló. Hazaért az iskolából, megállt a folyosón az ajtajuk előtt s a rossz világításban tovább olvasta a könyvet, amit a padba dugva elkezdett. Öt óra után értek haza a szülei. Ott találták az ajtó előtt a könyvvel a kezében. Olvasott. – Nincs kulcsod te gyerek? – kérdezték. Palkó szemüvege az orrára csúszott, valahogy kivergődött a partra a történetei világából és csodálkozva mondta. – Van, de ti, hogy kerültök ide…?
Hát így varázsol a mese.
Alig vártuk, hogy Ida nénivel legyen óránk. Mert Ida néni beírta a naplót, megkérdezte, hogy készen vannak-e a házifeladatok, az első padban ülőknek megsimogatta a fejét… hát akkor mondta… ma? Mi legyen? Mesélés, súgta az osztály és nem azért, mert féltünk a feleléstől. Ida néninél ugyanis nem kellett felelni. Egy mese vagy egy történet – ennyi volt a felelés. És akkor Ida néni kiült a dobogó szélére, és elővette a könyvet. – Hol is tartottunk? – kérdezte. – Ott, ahol Zéta gyöngyvirágot szórt a sárba… mondtuk vagy tizen, és Ida néni felütötte Gárdonyi könyvét, A láthatatlan embert. És mesélni kezdett. Negyedikesek voltunk.
The post Schäffer Erzsébet a mese erejéről first appeared on nlc.