– És akkor apám kikötözte magát ehhez a lámpaoszlophoz – magyarázott Albert a Zum Roten Schlüssel épület sarkán álló utcai lámpa mellett. A sebesült katonák, akik körülötte álltak, összeeszkábált mankóikra támaszkodtak, vagy rozoga tolószékben ültek. Ulrich apja korabeli férfit tolt idáig, akinek mindkét lábát leszakította egy akna a nyugati fronton. Tobiasra fiatal katona támaszkodott, akinek fejét kötés borította, és folyamatosan szédülésre panaszkodott.
– Nemcsak attól tartott az apám – folytatta Albert –, hogy ha bevezetik az utcai lámpákba az elektromos áramot, elveszíti a munkáját mint lámpagyújtogató, hanem az utcákat, a házakat, a történeteket féltette. Elveszne a középkori Konstanz hangulata – mondogatta az arra járóknak. Jól emlékszem a szavaira, habár még gyermek voltam: „a falakban ott élnek a házak egykori lakói, árad a kenyér illata, hallatszik a családi események zaja. Ez is elveszik egy ilyen átalakítással.”
– Meddig állt ott? – kérdezte az egyik lábadozó katona.
– Egész nap. Anyámmal hoztunk neki inni és enni, de a konstanziaktól is kapott perecet, sört. Volt, aki csupán megveregette a vállát, vagy meghajolt előtte. Késő délután értek ide a szerelők, már csak ebben a városrészben maradtak lámpák, amelyeket át kellett szerelniük.
Megkérték apámat, hogy oldozza ki magát és hagyja őket dolgozni, de ő nem tágított. Mozdulatlanul állt. Megpróbálták eloldani, de olyan komoly tengerészcsomókat kötött, hogy nem sikerült kibogozniuk.
Ulrich elmosolyodott magában. Ő is jól ismerte ezeket a csomókat, az apja tanította meg neki a kötés módját, mielőtt az a rettenetes nap bekövetkezett. Az apja körül keringő gondolatait az utcán felbukkanó Peter szakította félbe. Vajon megtalálta a tizenhatos csónakot? – morfondírozott magában a fiú, de Peter nem jött közelebb, hanem megtorpant, hogy ő is hallja Albertet.
– Ekkor az egyik szerelő elindult, hogy hozzon valami szerszámot, amellyel levághatják a köteleket – mesélt tovább Albert –, közben valaki az egyre növekvő bámészkodó tömegből riasztotta a polgármestert, aki egyszerre érkezett meg a szerelővel. A polgármester ráripakodott apámra, hogy micsoda eszement hülyeséget csinál, nem veszíti el az állását, hiszen az elektromos lámpákat is ellenőrizni kell, de apám kitartott az elhatározása mellett, bizonygatva, hogy itt nem az állásáról van szó.
– De miért nem akarta az elektromosságot? Szerintem az egyik legjobb dolog – kiáltotta az Ulrich előtt álló tolókocsiból a katona.
– Apám nemcsak szívesen mesélt a városról, hanem a történeteiben élt. Valamiért azt gondolta, az elektromosság csak az első lépés, amelyet majd száz másik követ, ezáltal megsemmisülnek a történetei helyszínei, és ezzel szétrombolják az életét. Esténként, amikor a lámpákat gyújtogatta, sokan vele tartottak, hogy hallgassák. Aki vele sétált, megismerhette Konstanz történelmének szép és sötét oldalát is – válaszolta Albert.
– És hogyan ért véget ez a csetepaté? – kérdezte az egyik idős férfi, aki látszólag stabilan állt a lábán.
– Több volt ez egy kis csetepaténál – jelentette ki Albert. – A konstanziak, akiknek családjai generációkon át ezekben a házakban éltek, megértették apámat, és szerencsére a polgármesternek támadt egy ötlete. Megígérte apámnak, hogy a város körülbelül egy tucatnyi legrégebbi épülete előtt meghagyják az olajlámpásokat, amelyeknek a gyújtogatása továbbra is az ő feladata lesz. S biztosította róla, hogy ezután is mesélheti a történeteit. Így lett az apám a város első hivatalos idegenvezetője.
– Most mégis elektromos lámpák állnak itt – nyugtázta az egyik lábadozó.
– Igen, sok baj volt az olajlámpásokkal, így aztán kicseréltem őket elektromos világítótestekre. Apám történeteit így is továbbadhatom, és munkám is van: villanyszerelő vagyok – mosolygott Albert.
A katonák tovább kérdezgették a házakról Albertet, miközben Ulrich óvatosan Peter mellé osont.
– Találtál valamit?
– Nincs tizenhatos móló a kikötőben – suttogta Péter.
– És hajó?
– Több is van, amelyiknek a számában ott a tizenhatos.
– Akkor az összeset végig kell néznünk – jelentette ki Ulrich.
Albert közben elindult az Inselgasse irányába, és fejével intett a fiúknak, hogy segítsenek a katonáknak. Ulrich gondolatai elkalandoztak, folyamatosan a hajókon járt az esze.
Az Inselgassén a katonák szívesen pihenőt fújtak volna a Weinglückle borkereskedő előtt, de Albert továbbsietett. Ulrich jól tudta, hogy az öreg szándékosan szaporázza meg a lépteit éppen itt. Az egyik katona azonban megtorpant az utca túloldalán álló két üres telek előtt.
– Milyen épületek álltak itt? – kérdezte.
Albert késlekedett a válasszal, Peter Ulrichra nézett.
– A Moritz család ruhaüzlete és a fiam lámpaboltja – válaszolta Albert keserűséggel a hangjában.
– Mi történt velük? – kérdezte egy másik katona.
– Leégtek – kiáltotta Ulrich, hogy megkímélje a nagyapját és ne neki kelljen kimondania ezeket a fájdalmas szavakat.
– Azok is ilyen régi épületek voltak? – feszegette a kérdést a katona.
– A mi boltunkat 1384-ben nyitották meg az őseink, gyertyaüzletként működött. Több mint hatszázötven éven át ápoltuk az épületet, a Moritzéké csak négyszáz éves volt.
Albert egy pillanatra lehunyta a szemét, majd továbbindult a zum St. Niklaus épület irányába, ahonnan az ínséges idők ellenére kenyér illata szállt. Egészen betöltötte az utcát.
A Münster előtt egyes katonák leültek a lépcsőkre, élvezték a márciusi napsütés erejét, és azt, ahogyan átmelengeti elgyötört arcukat. Albert nem fogyott ki a történetekből. Arról a szégyenteli döntésről mesélt, amellyel eretneknek nyilvánították és halálra ítélték Husz Jánost a székesegyházban rendezett, 1415-ös egyházi ülésen.
Ulrich, Peter jobbján helyezkedett el, de a nyomozásról nem beszélhettek, mert Tobias is odatelepedett melléjük.
A tér egyik végéből Albert nevét kiáltotta a polgármester lóti-futija. Az alacsony férfi futva közelített a csoporthoz, majd lihegve megállt előttük.
– A polgármester úr üzeni, hogy azonnal menj a kreuzlingeni városházára, mert gondjuk van a városi világítással – hadarta.
– Nocsak, átléphetek a határon, ha szükségük van rám? Hol a saját villanyszerelőjük? – morogta Ulrich nagyapja.
– Megbetegedett, és nincs más, aki ért az utcai lámpákhoz, s persze létfontosságú, hogy újra működjenek – közölte a küldönc.
Albert elnézést kért a katonáktól, amiért mennie kell. Megkérte Tobiast és Petert, kísérje vissza a lábadozókat a kórházba.
– Ulrich, te velem jössz, megnézzük, mit tehetünk a svájci testvéreinkért.
A két város, Kreuzlingen és Konstanz összenőttek, mint a sziámi ikrek. Hiába feküdt az egyik svájci földeken, a másik német területen, nem tudtak egymás nélkül élni. Még a háborús időkben sem. Nemcsak az utcák, hanem a szolgáltatások is összekapcsolódtak, s hiába húzták fel a háború miatt a drótkerítést, voltak dolgok, amelyekben így is egymás segítségére sietett a két település.
A háború előtt ő és a svájci kollégája időnként helyettesítették egymást, bár Albert csak egyszer kért efféle segítséget, amikor egy alkalommal törött lábbal feküdt otthon.
Miközben átvágtak Konstanz középkori óvárosán, Ulrich azon morfondírozott, feltegye-e a kérdést a nagyapjának a tizenhatosról. Lehet, hogy gyorsabban kiderülne az igazság, de ha Albert rájön, hogy a fiúk Tobias után nyomoznak, még az is megtörténhet, a nagyapja szobafogságra ítéli. A határig meggyőzte magát, hogy inkább hallgat.
Albert elmondta a két határőrnek, miért kell átlépniük Svájcba, s azok már nyitották is a sorompót. Ulrich kihúzta magát, amikor meglátta azt a határőrt, aki két napja elfogta őt és Manfredot. Az ajtóban dohányzott, biccentett feléjük, majd eldobta a csikket, és bement az irodába.
Az első házból, amely közvetlenül a határ mellett állt Kreuzlingenben, nevetés szűrődött ki, majd egy karján csecsemőt tartó csinos nő becsukta az ablakot.
– Nagyapa, szerinted a mama kibírja még pár hónapig, amíg a papa hazatér a frontról?
– Miket beszélsz, te gyerek, persze, hogy kibírja! Beteg talán?
– Annyira sovány, és mindig olyan szomorú. Jens azt mesélte, az ő anyja is ilyen volt, mielőtt meghalt.
– A te anyád csak fáradt. Sokat dolgozik, és aggódik az apádért meg értetek. Remélem, hamarább véget ér a háború, mint ahogy sorra kerülnétek a sorozásnál.
– Én is bízom benne. Rüdiger szörnyű dolgokat mesélt a frontról. Hamburgban látott fényképeket, amelyek rémisztőek voltak, s elnézve a katonákat, akiket ma kísérgettünk, azt hiszem, nem csupán ijesztgették ezekkel a rémtörténetekkel.
– Reméljük, mielőbb vége lesz, és épségben megússzuk.
– Nagyapa, te még soha nem gondoltál arra, hogy elmehetnénk innen?
Albert megállt, és Ulrich felé fordult. Remegett a szemhéja.
– Mi jár az eszedben, te gyerek? Nekünk ez az otthonunk, hová mehetnénk?
– Nem tudom, de a régi házak között mindig szomorú vagyok, jobban éreztem magam a folyón evezés közben, vagy amikor apával horgásztunk a tavon. Nem akarok itt élni.
– Megteheted, hogy elmész, de vissza fogsz vágyni – jelentette ki Albert, és Ulrich vállára tette a kezét. – Most még több a veszteséged, mint az örömöd. Nehéz évek ezek, fiam: nekünk, felnőtteknek és nektek, fiataloknak is.
Albert továbbindult Kreuzlingen központja felé, Ulrich mellette bandukolt. Csöndes volt a városháza utcája, alig találkoztak valakivel. Két férfi sörösrekeszeket hordott ki az egyik fogadóból, egy fiatal lány elhajtott mellettük kerékpárral. A kék spalettákkal díszített Grenzstein Szálloda lépcsőjén egy idős ember egyensúlyozott két bőrönddel. Ulrich odaszaladt, segített az öregnek. Mire leértek a lépcsőn, megérkezett egy fiú kézikocsival, és felpakolta a csomagokat. Az állomás felé vették az irányt.
– Hol szeretnél élni, Ulrich? – kérdezte tőle a nagyapja, amikor a fiú visszatért hozzá.
– Azt nem tudom, de szívesen elhajóznék északra a Rajnán, hogy megnézzem a partján épült városokat.
Albert mosolyra húzta vékony, repedezett ajkait.
– Kinevetsz?
– Nem, de látod, a Konstanzhoz hasonló helyek vonzanak, a Rajna menti városok. Te is kötődsz ide, fiam.
Ulrich nem egészen értette nagyapját, de mire visszakérdezett volna, megérkeztek a kreuzlingeni városházához, amelynek ajtaján éppen akkor lépett ki egy férfi. Odakiáltott nekik:
– Albert, hála istennek, hogy itt van. Jöjjön be, elmagyarázom, mi a probléma!
Ulrich az épület előtti nyolcszögletű szökőkútnál várta, hogy visszajöjjön az öreg. Egy hosszú vascsőből csobogott a víz a medencébe. A fiú figyelte, ahogy a meleg tavaszi nap sugarai játszadoznak az összegyűlt víz felszínén. Csicseregtek a madarak, a téren csend és nyugalom honolt. A fiú arra gondolt, hogy csak néhány métert tettek meg, mégis mennyire más itt a hangulat!
Konstanzban egy ideje nehéz volt nyugalomra lelni. Minden zegzugot megtöltöttek az idegenek, akik a városba menekültek a bombák elől. Az embereket aggasztotta az élelmiszer és a biztonságos lakóhely hiánya. Naponta szóltak a szirénák a légiriadók miatt. Eddig még szerencsére alaptalannak bizonyultak. Ulrichnak eszébe jutottak Rüdiger szavai: Ennyire nagy a baj Berlinben. És látta a megnyugvást, amikor kiderült, hogy nem az apja halálhírét rejti a boríték. Ulrich a harcokra is sokat gondolt. A nagyobb fiúkat már besorozták, lehet, hogy Konstanzba is elér a front, és talán nekik is harcolni kell. Másokra kell majd lőnie.
Vadgalambok szálltak fel nagy zajjal a térről, amikor a nagyapja kilépett az épület főbejáratán. Feldúlt volt. Odafutott Ulrichhoz, elhadarta, hogy miután megjavították a szomszédos utcában a kapcsolót, amilyen gyorsan csak lehet, vissza kell menniük Konstanzba. Ulrich alig hallotta a mondat végét, miközben a nagyapja mögött szaladt.
– Mi történt? – kérdezte a sarkon lassító Albertet.
– Ma este bombatámadás lesz Konstanzban.
Bagó Tünde: A lámpagyújtogató
21. Század Kiadó, 2025
The post A polgármester győzte meg a magát lámpaoszlophoz kötöző városi alkalmazottat first appeared on 24.hu.