Robin Kvapil cseh filmrendező tavaly gondolt egyet, és hirdetést adott fel, melyben olyan jelentkezőket keresett, akiknek a média által közvetített képtől eltérő véleményük van az orosz-ukrán háborúról, és hajlandóak elutazni Ukrajnába, hogy a saját szemükkel lássák, mi történik a háború sújtotta országban. A három kiválasztott alanyt elvitték Harkivba, a fronthoz legközelebbi ukrán nagyvárosba, továbbá orosz tömeggyilkosságok helyszínére, az emberkísérletet pedig filmre vették. Ebből készült a Velký vlastenecký výlet (Nagy hazafias kirándulás) című dokumentumfilm, melynek az angol címe (Change My Mind) egy kicsit találóbb. A film cseh bemutatóját az 1968-as csehszlovákiai szovjet bevonulás évfordulójára, augusztus 21-ére időzítették, mi pedig Prágában néztük meg a magyar nézőknek is tanulságos filmet.
Olvasóink többségének nagy valószínűséggel van olyan családtagja, barátja vagy ismerőse, akivel nagyon más véleményen vannak a politikáról, és aki rendszerint félrevezető forrásokból tájékozódik. Biztosan elgondolkodtak már rajta, mi lenne, ha ők egyszer szembesülnének a valósággal? Hát valami hasonló fordulhatott meg Kvapil fejében, és úgy döntött, kideríti, mit szólnak a Putyin-hívők, ha rájuk is záporoznak az orosz rakéták.
Először tehát kiválasztották a jelölteket: két férfit és egy nőt. A rendező mellett velük ment egy pszichológus, egy tolmács és biztonságpolitikai szakértő, aki háborús bűnök dokumentálásával foglalkozik – ők töltöttek együtt pár napot a Prágából induló furgonban. Átéltek közösen jó pár légiriadót, megnézték a metróban kialakított óvóhelyen tanuló gyerekeket, Izjumban látták a feltárt tömegsírokat, részt vettek háborús áldozatok temetésén, és találkoztak olyan emberrel is, aki az egész családját elveszítette egy orosz rakétacsapásban. Vagyis elég rendes ízelítőt kaptak a háborús mindennapokból és a polgári lakosság ellen elkövetett orosz háborús bűnökből is.
A három delikvens (akik kaptak egy-egy saját kamerát is, amivel felvehették, amit láttak) láthatóan többször is a látottak hatása alá került, és ki-ki a maga módján próbálta feldolgozni az átélteket.
Nem egyszer meg is remegett a stabilnak hitt világképük, talán az sem túlzás, hogy más emberként tértek haza Ukrajnából, de a véleményük a világról alapvetően nem változott.
Hiába a tömegsírok (ezekre egyikük felvetette, nem megrendezettek-e), hiába a számtalan szétrombolt lakóház, hiába a helyiek által megerősített hírek arról, hogy orosz katonák gyerekeket is megerőszakoltak (ennek hallatán egyikük belekezdett egy megdöbbentő fejtegetésbe arról, hogy fél lábbal a sírban lévő embereket nem lehet hibáztatni a tetteikért). Sőt, még az sem hatotta meg őket, hogy a lakásukból kibombázott ukrán emberek magyarázták el nekik, nem azért harcolnak Putyin ellen, mert a nyugatiak kényszerítik őket erre.