A nyolcvanas években többször is volt úgynevezett gombazsákunk. Hatvan centi magas zsák, benne föld meg mindenféle tápanyag, beállítjuk a garázs végébe, locsolgatjuk, és előbb-utóbb tenyérnyi, lapos gombák nőnek ki az oldalából. Még biológiaórás szemléltető eszköznek is jó lenne, mármint a nem falusi gyerekeknek – nekik max azért érdekes, mert úgy gomba, hogy nem kell érte erdőre menni, meg egyfajta nem elektronikus tamagocsiként is működött: a húgommal naponta többször is lementünk a garázsba, hogy megnézzük, mennyit nőtt. Amilyen hülye voltam, szerintem kedvenc gombám is volt, és ha volt: a húgomnak is volt, és ha mindkettőnknek volt, akkor nyilván verseny is volt, hogy melyikünké nő gyorsabban vagy nagyobbra.
Tóth Ákos / Fortepan 1966.
Tordai György / Fortepan 1940.
Volt ugyanakkor a Föld nevű bolygó túlsó felén, 14 ezer kilométerre egy ausztrál nagybácsink is, akit most össze fogok hozni ezzel az alsópáhoki gombazsákkal, nem történetben, hanem egy fotóban. Nagyanyám testvére valamely történelmi pillanatban hajózott el, és egész a kétezres évek elejéig élt. A nyolcvanas években gyakran levelezett a szüleimmel, ők jártak is nála az évtized közepén. Vicces, megtört magyarságú leveleket írt, mindig azzal a fordulattal kezdődtek, hogy remélem, levelem jó egészségben talál titeket – és gyakran azzal zárultak, hogy a két cukorkát a két kisgyereknek küldöm. A borítékban pedig két darab, nagyon színes, nagyon fura, sosem látott papírpénz volt, ausztrál dollár, áhítatosan néztük, és amíg megvoltak, néha el is kértük csak úgy megnézni.
Darányi Sándor / Fortepan 1967.
Fortepan 1985.
Kollányi Ágoston / Fortepan 1964.
Az ausztrál nagybácsi felé a boldog, gondtalan, napsütötte szülőföldet kellett sugároznunk. Innen (2025-ből és a mai életkoromból) nézve ez már több minden dolog működési elvének tűnik, nem csupán a Kádár-rendszeré, de a generációk és/vagy eltérő sorsú családtagok közti kommunikációban is fontos szerepe volt. Akkor, gyerekként nyilván nem értettem, hiszen Ausztrália maga a napsütés. Mégis, az öreg Frank bácsinak azt kellett látnia, hogy boldogok vagyunk, szépek vagyunk, növünk mint a bolondgomba. Nehogy már sajnáljon minket, amikor elment, itt hagyott, a könnyebbik utat választotta, diszidált (kéretik ezt szigorúan 1 sz-hanggal amolyan Kádár-rendszerbeli hivatalos, egyszerre gőgös és sértett érzelmi töltettel ejteni).
Ez a működési elv a gyakorlatban rendszerint olyan (emlékeim szerint már színes) fotó volt, amelyen nem mi (apu, anyu, gyerekek) voltunk a főszereplők, hanem ez a bizonyos a gondtalan szülőföld. Így hát indult is a Föld túloldalára a borítékba csúsztatva a mindenféle fénykép. A legélesebben az égett az emlékeimbe, amelyen a két (!) autó (előbb Wartburg vs. Trabant, majd egy szűk évtizeddel később Fiat Cinquecento vs. Lada Samara) áll a ház előtt (nem a helyén, azaz a garázsban és a szennyvízgödör fölött, hanem a ház előtt – értsd: oda lettek téve a fotó kedvéért), mi a húgommal szép ruhában, a kezünkben pedig ott virítottak azok a bizonyos A/4-es papír méretű laskagombaszörnyek. Mert nekünk: van. Hogy jó, ha tudja az öreg, hogy nekünk: van.
Gondolom, most már világos: mi teljesen máshogy néztük a Mézga család Hufnágel Pisti-szálát.
Erky-Nagy Tibor / Fortepan Baja, 1985.
Szalay Zoltán / Fortepan Tata, 1964.
Nem tudom elképzelni az öreg Feri bácsi arckifejezését, amikor kivette a képeket a borítékból. Abban se nagyon vagyok biztos, hogy azok ott a kezünkben: felismerhetően gombák voltak. Ki tudja, mire gondolt, mik lehetnek azok? Ugyanakkor Feri bácsi pontosan abból a meg-kell-mutatni-világból hajózott ki Newcastle-be, mint amiben mi maradtunk, és természetesen felfogta, mire megy ki a játék, úgyhogy szép sorban ő is megmutatta az autóit, a napsütést, a nyárikonyhában folyó kártyázások hangulatát, a sötétkék óceánt.
Itt áll meg a gombazsák/Feri bácsi-történet, és akkor a konklúzió: bárhova is vesse a sors, ha fényképezőgépet vesz a kezébe, máris kommunikál vele a magyar.
Vízkelety László / Fortepan 1916.
Hajdú György / Fortepan 1970.
Zichy kúria, Zala /Fortepan 1915.
Nyilván nem vagyunk olyan szerencsések (vagy tehetségesek), mint Kim Dzsongun, így nem tudunk saját haditengeralattjárót húzatni a háttérbe, tehát megpróbálkozunk mással. Az üzenetnek világosnak kell lennie. Az üzenet nem: mi, hanem Mi és a Dolog. Itt mi nem simán csak mi, hanem rajtunk kívül van még egy szereplő, egy hely, egy tevékenység, egy ritka élmény, egy vagyontárgy. Ami birtokolva van, látva van, átélve van, túlélve van, megélve van, ahova el vagyunk jutva – de ami nélkülünk nem lenne érdekes.
Fábián István / Fortepan 1934.
Ungváry Rudolf / Fortepan Nyergesújfalu, 1959.
Lipovits Károly / Fortepan 1957.
Ha külföldön vagy itthoni, turisták által látogatott helyen járok (nem nehéz ez, ha a Balaton partján él az ember), gyakran futok párokba-családokba, akik megpróbálják szelfivel megoldani a Mi és a Dolog-feladatot – előfordul, hogy segítek, és előfordul, hogy figyelmeztetnek: de legyen ám benne egészben-felismerhetően-egyenesen a Dolog is, hiszen anélkül nem az igazi.
(Egyik legkedvesebb ilyenem egy tavaly nyári pillanat, amikor egy szörfös párt fotóztam az edericsi strandon, és a férfi, a mögötte látható Badacsonyra mutatva megkért: „de legyen benne a DOMB!”)
Vajda Márton / Fortepan Szárazd, 1950.
Lissák Tivadar / Fortepan Jókai csavargőzös, Balaton, 1936.
Dusik / Fortepan 1962.
Igyekszem szép képet csinálni, legyen benne minden, ami kell, de az emberek nagy része az M&D-információátvitelen túl nem nagyon törekszik az esztétikára: amikor én kérek meg valakit ugyanarra, igen sokszor ferdén áll a Dolog, kitakarom a Dolgot, kilóg a Dolog a képből. Hiszen nem az ő élményük: nekik én vagyok a főszereplő, aki leszólítom őket, hogy ugyan fotózzanak már le. Pedig a fotó főszereplője nem a főszereplő, hanem valamiféle polgárosodott, megengedett, civilizált veretés: okosak, sikeresek, gazdagok, műveltek, stílusosak, világlátottak, formabontóak, erősek, jók vagyunk, azaz mindennek látszania kellene.
FŐFOTÓ / Fortepan Reklámfotó, 1973.
FŐFOTÓ / Fortepan Reklámfotó, 1969.
Mindig is gondolkodtam, amikor valami riport készül íróotthonokban, a riportalany az újságíró (fotós) érkezése előtt vajon mennyit és milyen elvek szerint rendezgeti az íróasztalt vagy az ahhoz legközelibb (tehát egy képen nagy eséllyel látszó) könyvespolcot.
Látsszék már a Nádas, nehogy már ne látsszék a Nádas. Ezzel is az ütközetemet vívom.
Szenczi Mária / Aradi Péter / Fortepan Vilt Tibor szobrászművész műtermében, 1956.
Inkey Tibor / Fortepan 1945.
(Lássuk, mi is van az én íróasztalomon, amit biztos eltüntetnék, ha kiszállna hozzám az MTI. A taknyoszsebkendő-kupac biztos ilyen. Az olvasószemüveg, amit a hiúság miatt ma még eldugok, de tíz év múlva már a komolyságot sugároz: akkor majd jól látható helyre teszem. Könyveim, borítékok, pecsét – a kézműves könyvkiadást sugárzom vele, ami kétségtelenül jól áll, de jajj: nem fogják eladatlan könyvek kupacának nézni? Ha meg csak egyet hagyok, akkor: mit keres ott, csak nem a saját könyveimet olvasom éppen? Ugyanakkor azzal is veretek (éppen most), hogy leírom: mennyire eredeti és nem maníros vagyok. Ó, a fenét nem: csak annak akarom láttatni magam. Ami szintén egy manír.)
(Erre talán az a legegyszerűbb megoldás, ha semmiféle, szakmai céllal érkező embert nem engedünk be az otthonunkba.)
Horváth József / Fortepan 1941.
Madách Gimnázium / Fortepan 1982.
De hát mi nem veretés ebben a mai, közösségioldalas világban? Az objektívbe néző embereket ábrázoló fotók félelmetes nagy százalékának üzenete a veretés. Ennek a szónak nyilván van egy negatív töltete, és hát nyilván minek szólnék le bárkit, aki eljutott a tengerhez, és lefotóztatja magát vele. Hiszen én is pózolok a háttérrel, pózolok a gyerekeimmel, pózolok még a ruhámmal is, a borostás és a frissen borotvált képemmel is, ez mind-mind Dolog, aminek üzenete van, ami tartozékom, elért eredményem, kontextusom, valamim.
Lissák Tivadar / Fortepan Budapest, 1934.
Gyöngyi / Fortepan Budapest, 1968.
És nem csupán ez: a Dologgal a háttérben, a Dolog pillanatnyi birtokában mást is csinálok: üzenek. Az ügyfeleknek (piaci megfontolás), a saját pszichémnek, bármi másnak. Én például üzenek a saját olvasóimnak, amikor egy frissen megjelent kötetemről fotókat kapok a világ minden tájáról, és ezeket kiteszem a közösségi oldalamra. Az üzenet: nézzétek csak, worldwide vagyok. Nem mindig működik a kontroll, és akár nevetségessé is válhatok. Ha például túl nagy a kontraszt – hiszen a valóság az, hogy hiába jön akár Bangkokból egy kép a kötetemmel, mégis csak egy öregedő vidéki költő vagyok, aki nemhogy szárnyalna, de ezer fronton zsákban fut. Amikor egy külföldön élő művészünk lefotózza a reggelijét, háttérben a toszkán hegyekkel, azt üzeni: nézzétek, milyen jól élek, egyáltalán nem érdekel a szar, ami otthon van, vágyjatok csak a helyemben lenni, nekem már sikerült, jókat eszem, ti pedig délutáni hőségben mentek a szarvasi Aldiba, és nem találtok 100 forintost a bevásárlókocsihoz. Lehet ezen gúnyolódni, a gúny fókusza pedig az a szerintem nyilvánvaló üzenet, hogy: nagyon is szeretnék otthon lenni, és ezzel a színes ételfotóval valójában magamat győzködöm. Minél több a lájk, annál jobban igazolja a döntésemet – de közben, én legalábbis, hallom, ahogy serceg a fogak közt a keserűség és a fájdalom.
És mégse gúnyolódjuk, kapaszkodjunk inkább a fotó esztétikájába. Szép a fénykép? Nem szép a fénykép? Maradjunk ennél a tétnél.
Ed Sijmons / Fortepan Budapest, 1975.
Prohászka Imre / Fortepan 1982.
A ház előtt gombával pózolós gyerekkori fotónkból csak úgy árad a napsütés, de lehet, hogy csak a gyerekkoromból árad. A föld túlsó felén talán a keserűséget látták benne. Másnak meg egyszerűen vicces, szép vagy semmilyen. Ezért a rengeteg nyitott értelmezési lehetőség miatt is csodálatos találmánya a fotóművészet a civilizáció elmúlt két évszázadának.
Írta: Szálinger Balázs | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/szalinger-balazs
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a [email protected] e-mail címre!
The post Így pózolunk mi – képeken a beállított Magyarország first appeared on 24.hu.