Magyarország és a Szovjetunió között formálisan nem történt hadüzenet – csupán a magyar kormány döntött úgy, hogy egyoldalúan deklarálja a hadiállapot beálltát. Nemzetközi jogi szempontból ennek azért van jelentősége, mert addig, amíg a megtámadott ország ezt nem értékeli ugyanúgy, elvileg nyitott lehetett volna az út a békés megegyezés irányába. Tudjuk, a Szovjetunió mindenképp saját érdekszférájának tekintette Magyarországot, így nem kétséges az sem, hogy a második világháború végén Magyarország ugyanazt kapta volna, mint Bulgária. Ám épp a bolgár példa mutatja az eltérő mozgásterek következményeit. Ugyanez az önmérséklet nyilvánult meg az elveszett területek kapcsán. Bulgária nem kért német–olasz döntőbizottsági határozatot, hanem 1940. szeptember 7-én bilaterálisan állapodott meg Romániával Dobrudzsa ügyében. A román fél területi engedményekre kényszerült, és ezeket 1945 után sem tudta visszacsinálni. Az 1940-ben visszaadott Dél-Dobrudzsa a háború vége után is Bulgáriánál maradt.
Az elsietett hadba lépés a magyar politika mozgásterét tovább szűkítette. A magyar alkupozíció jelentős romlását mutatja, hogy ennek ellenére jóval nagyobb hadsereget küldtek ki a Szovjetunióba, mint 1941 nyarán. A két helyzet összehasonlítása azért is hasznos, mert mutatja a különbségeket: először 1941 nyarán külső nyomás nélkül közel kilencvenezer, majd 1942 tavaszán erőteljes nyomásra kétszázötvenezer katona (és munkaszolgálatos) ment ki a frontra. Szinte biztos, hogy amennyiben 1941 nyarán nem történt volna meg az önkéntes hadba lépés, akkor 1941 végén az alkupozíciójukat tekintve a nulláról induló németek a későbbiekben kevesebbel is beérték volna. A hadba lépés szempontjából azonban sokkal meghatározóbbaknak tekinthetjük a belső magyar körülményeket. Ezek determinisztikus ereje már csak azért is adott volt, mert Horthy, illetve miniszterelnöke nem diktatórikus módon vezette az országot. Rá voltak szorulva a parlamentre, illetve a látszólag hatalmas, de valójában megbízhatatlan kormánypárti frakcióra.
Ezen a ponton érdemes elgondolkodni a kérdés determináltságán. A Szovjetunió elleni hadjáratban történő részvétel annyiban elkerülhetetlen volt, hogy elvi alapon lelkesedett érte a kormányzó, a Honvéd Vezérkar főnöke és a hadügyminiszter, és szintén elvi alapon lelkesedett érte a parlamenti képviselők kb. 95%-a (Rassay Károly a Bárdossy-perben ezzel indokolta, hogy miért nem szerveztek a parlamentben az ügy ellen tiltakozást). A történtek annyiból tényleg determináltnak tűnnek, hogy e keretfeltételek mellett csakugyan kevéssé életszerű, hogy huzamosabb ideig fenn lehetett volna tartani Horthyval szemben a szükséges ellensúlyt. Ehhez a miniszterelnöki székben egy gróf Bethlen Istvánra lett volna szükség, aki azonban objektív okokból már nem lehetett miniszterelnök (elsősorban azért, mert a magyar politikai közhangulat ehhez túlságosan jobbra tolódott; de annak is szerepe volt, hogy Berlin őt nem fogadta volna el tárgyalópartnerként). Bárdossy politikai koncepciójának bukása tehát determinált volt. Bárdossy maga egy nappal az események után szó szerint ezt mondta Esterházy Móricnak:
Nem tudtuk kikerülni. A katonák forczírozták [sic!]: a hadsereg fellázadt volna, ha nem üzenünk hadat.
Bárdossynak ugyan nem volt teljesen igaza, hiszen Magyarország nem egy banánköztársaság volt, ahol a hadsereg csak úgy fellázad – azonban amennyiben Horthy altengernagyot is a katonák közé számítja, akkor kijelentése mégsem nélkülözte a racionális magot.
Horthy és társai lelkes háborúpártisága azonban legfeljebb annyiból volt determinált, hogy sekélyes politikai és katonai ismereteikből következett. Ugyanabban az időszakban ugyanis mások teljesen eltérő véleményre jutottak (ha csak a magyar és német tábornokokat említenénk, akkor is hosszasan sorolhatnánk a neveket). Éppen ezért a kérdés megítélése kapcsán a determináltság legfeljebb annak megállapítására alkalmas, hogy rögzíteni lehessen: azzal a vezetői garnitúrával, amellyel az ország rendelkezett, a hadba lépés nem volt elkerülhető. Fontos azonban leszögezni, hogy az ügynek nem külső, hanem kizárólag belső okai voltak, így sem ekkor, sem a későbbiekben nem a német „nyomásgyakorlás” volt meghatározó, hanem az a szellemi tőke, amellyel az ország politikai vezetése rendelkezett – és amelynek minőségétől függött az, ahogyan az ország egy esetleges külső nyomásra reagálni tudott.
Mindezt akkor látjuk a legjobban, ha felállítjuk azoknak az okoknak a hierarchiáját, amelyek a hadba lépéshez vezettek. Mint látható, a kérdés megítélésében csupán két esetleges körülmény található: a kassai incidens és Horthy június 26-i spontán döntése. Ezzel szemben viszont négy olyan adottság, azaz hosszú távon kialakult attitűd is fennáll, ami mind a hadba lépés mellett szólt, és amiből látható, hogy Magyarország hadba lépése később feltehetően akkor is megtörtént volna, ha a kassai incidens elmarad – egész egyszerűen azért, mert a történelem nagy eséllyel előbb vagy utóbb produkált volna egy másik eseti döntést igénylő szituációt, ahol Horthy antikommunista hevülete, a német és a magyar vezérkar közösnek tűnő érdeke és a magyar belpolitikát átható igen erős németbarátság óhatatlanul a hadba lépést eredményezte volna. Az adottságok ugyan fejleszthetők és változtathatók, de csak igen lassan, és nem nagy mértékben. Általában hosszú távon determinálják az érintettek életét. Horthy például el tudott jutni odáig, hogy 1944 szeptemberében személyes levelet írjon Sztálinnak (minden bizonnyal élete legnehezebb döntése volt), de amikor konzekvensen tartania is kellett volna magát e levél soraihoz, akkor csődöt mondott.
Az is igaz azonban, hogy a „mi lett volna, ha” kérdés eldöntésében az időtényező szerepe nem elhanyagolható. Arról, hogy egy német megszállásnak miért nem volt realitása 1944-ig, már korábban írtam. Az is igaz azonban, hogy attól kezdve, hogy a szovjet csapatok megközelítették a Kárpát-medencét, Németország nem kockáztathatta meg, hogy a háború folytatásához elengedhetetlen, stratégiai fontosságú román kőolajforrások egy esetleges magyar kiugrás miatt veszélybe kerüljenek. Másképp fogalmazva:
A magyar belpolitika németbarát konszenzusa nem az antikommunizmusból, hanem a „nem, nem soha” és a „mindent vissza” elvéből következett: annak terméke volt, hogy a magyar politikai elit húsz éven át irreális revíziós célokat határozott meg, és egy idő után saját vágyálmai foglya lett. Nemcsak Horthy és Werth hitték azt, hogy a revíziós sikerek folytathatók, hanem a kormánypárton és annak szélsőjobboldali ellenzékén belül gyakorlatilag mindenki. Miért is lett volna ez másképp akkor, amikor a kormányzó saját képére formálta ezeknek az embereknek a jelentős részét? Ebből a teljesen téves értékelésből következett a feltétlen németbarátság, és ebből következett a Barbarossa hadművelet megindulásától kezdve a háborús elkötelezettség is. Ahhoz, hogy ez ne így legyen, már az 1920-as években másképp kellett volna politizálni, de erre a revízió kérdésében még Bethlen István sem volt igazán képes – utódai pedig még kevésbé. Horthy és Werth pedig a realitásoktól teljesen elrugaszkodva a totális területi revízió vágyálmában éltek, és ez determinálta döntéseiket.
Felvethető természetesen az is, hogy a totális revíziót szorgalmazó Horthy és társai is kényszerhelyzetben voltak, mert úgymond a közhangulat miatt nem tehettek mást. Ez a szemlélet azonban felcseréli az okot az okozattal. Trianon ugyan egyetlen magyar politikusnak sem volt elfogadható, de nem mindegy, hogy annak kritikája demokratikus vagy imperialista alapon történik. A magyar politikai elit huszonegy éven keresztül semmit sem tett azért, hogy a magyar lakosságot akár csak egy kicsit is edukálja a tekintetben, hogy a Trianonra adott válasz ne atavisztikus legyen. Az ügy kapcsán azonban az érintettek felelőssége nem azonos. Politikai rövidlátásból ezt a szemléletet a nyilvánosság előtt ugyan egy miniszterelnök sem kérdőjelezte meg, de mind Bethlen, mind Teleki készített alternatív terveket; még Szálasi Ferenc is tisztában volt azzal, hogy a Szent István-i Magyarország nem állítható vissza. Nem véletlenül hagytam ki az okok közül Bárdossy döntését. Nem állapítható meg, hogy meg tudta volna-e akadályozni a tragédiát, ha Horthyval közli, hogy az érveit nem fogadja el, és lemond – olyan parlamenti többsége ugyanis nem volt, amelyre egy háborúellenes döntés esetén támaszkodni lehetett volna. Lemondása esetén a kormányzó nehezen ugyan, de találhatott volna egy olyan személyiséget, aki vállalkozik arra, hogy parlamenti legitimációt szervezzen a döntés mögé – és akiben ő is megbízik. Ám az is igaz, hogy Horthy számára ekkor már egyáltalán nem állt rendelkezésre túl nagy választék. Bárdossy azonban nem volt sem Bethlen István, sem Teleki Pál – nem rendelkezett azzal az autoritással, ami egy sikeres szembeszegüléshez szükséges lett volna.
A determináltság kérdése elsősorban azért érdekes, mert csak ez alkalmas arra, hogy az egyes szereplők felelőssége megállapítható legyen. Az biztos, hogy a kérdés központi alakja Horthy Miklós. Amennyiben helyette egy felkészültebb, megfontoltabb államférfi vezeti Magyarországot, akkor a hadba lépés 1941-ben elkerülhető lett volna, mert a kormányzói tekintély még a vezérkarral és a jobboldali politikai elittel szemben is kellő ellensúlyt képezhetett volna. Ám az is igaz, hogy Horthynak nem 1941-ben kellett volna változtatnia politikai attitűdjén, hanem már 1920-tól másképp kellett volna politizálnia. Ennyiből, de csakis ennyiből állítható az, hogy az események alapvetően determináltak voltak.
A háborúba történt kéretlen beugrás a későbbiekben is nehézségeket okozott, annál is inkább, mert a magyar háborús részvételt semmilyen szerződés sem szabályozta. Szentmiklóssy Andor, a Külügyminisztérium politikai osztályának vezetője Horthy első, 1943. tavaszi klessheimi tárgyalása előtt készített felkészítő feljegyzésében maga is leszögezte, hogy az ország bevonása a keleti hadjáratba német részről nem volt tervbe véve. Ezt azért is le kellett írnia, nehogy a kormányzó olyan érveléssel próbálkozzon védekezni Hitler előtt, amit az érintett alaptalanként azonnal le tud söpörni az asztalról. Mint ismeretes, az első klessheimi találkozó is igen fagyos légkörben zajlott le, a második pedig Magyarország megszállásának első állomása volt.
Egy történelmi tévedés következményeiben sokszor évekkel később is visszaköszön, különösen akkor, ha az érintettek képtelenek levonni a szükséges konzekvenciákat. A rosszul kiválasztott menü feketelevese 1944. október 15-én követezett. Horthy kiugrási kísérletére válaszul a német propaganda teljes joggal hirdethette azt, hogy Horthy németeket vádoló proklamációja szemenszedett hazugság, mert állításával szemben „Magyarország teljes szabad akaratából lépett háborúba, a magyar–orosz hadiállapot beállásáról a német kormány csak utólag értesült”. Hitlernek ebben sajnos teljesen igaza volt.
Utólag Horthy úgy tett, mintha meglepte volna őt, hogy Magyarország hadiállapotba került a Szovjetunióval. Így nyilatkozott már 1945-ben C. A. Macartney-nak, és ebben a szellemben hamisította meg saját szerepét emlékirataiban is. A kormányzó végtelen szerencséje, hogy 1945 után a népbíráskodás nem azzal volt elfoglalva, hogy az ő felelősségét megállapítsa. Azt, hogy az emberi nagyság bizonyítéka vagy a Horthy iránti félreértelmezett lojalitás volt-e részéről, hogy perében meg sem próbálta felhozni azokat a tényeket, amelyek megmenthették volna (hiszen ezzel egykori államfőjét kellett volna vádolnia), döntse el az olvasó.
Ungváry Krisztián: Beugrás – Magyarország hadba lépése a Szovjetunió ellen
Open Books, 2024
The post Ezt a férfit lőtték agyon Horthy Miklós helyett first appeared on 24.hu.