Édesapád, Csányi Vilmos mesélte, hogy a minapi költözködéséhez háromszor repültél haza Cambridge-ből segíteni. Bőröndöt és bútort cipeltél, ahelyett, hogy a világ megmentésén fáradoztál volna, ahogy azt egy rendes professzortól elvárná az ember.
Rendes embertől azt várod el, hogy szükség esetén cipelje a szülei bútorát.
Túl értékes az agyad, piszkosul be kéne osztanod az idődet, nem gondolod?
Sajnos rémesen osztom be az időmet, de tudományos siker szerencsére nem úgy születik, hogy húsz éven át napi tizenhat órát dolgozom kialvatlanul, és egyszer csak kész a zseniális felfedezés. A fontos ötletek jönnek valahonnan, általában akkor, ha mást csinálok: séta közben, zuhany alatt. Amit természetesen komoly munka előz meg.
Nálad mi a munka?
Olvasom a doktoranduszaim kéziratait, nézem az eredményeiket, beszélgetek velük. A kutatócsapatom pedig adatokat gyárt, elemez, számítógépes programokat ír. Fiatalon én is programoztam, de az utóbbi másfél évtizedben ezt már a diákjaim csinálják.
Az Egyesült Királyság legrangosabb tudományos társaságának, az 1660-ban létrehozott Royal Society-nek lettél tagja, olyan elődökkel, mint Newton, Darwin, Einstein, Stephen Hawking, Kármán Tódor, Gábor Dénes. Nemzetközi szintű elismerése ez annak, hogy amit csinálsz, fontos, előremutató, sokak tevékenységére hat. Mit kell tudni a tudós elitklubról?
Például azt, hogy a tagok választják be az új tagokat. Meg azt, hogy tagdíjat kell fizetni, évi háromszáz fontot. Meg azt, hogy némi munka is jár vele: a Royal Society kezdettől a saját vagyonából és annak piaci befektetéseiből működik, ezen kívül oszt állami ösztöndíjakat, komoly pénzt, évi 150 millió fontot, ami csak átfolyik az akadémián, de az elbírálás a mi feladatunk. A társaság létszáma úgy ezerhatszáz fő. Magyar tag jelenleg rajtam kívül még három ember: Bollobás Béla matematikus, szintén Cambridge-ből, valamint Somogyi Péter oxfordi neurológus és Süli Endre oxfordi matematikus. Az alapítás óta összesen kilenc magyart választottak be, a soroltakon túl: Hevesy György vegyészt, Kármán Tódort, az áramlástan és az űrhajózás világhírű úttörőjét, valamint Gábor Dénes fizikust, a holográfia feltalálóját, továbbá Kürti Miklós fizikust és Erdélyi Artúr matematikust, utóbbi négyen egyébként mind zsidóságuk miatt mentek külföldre tanulni.
Mohos Márton / 24.hu
Interjúztam pár hónapja a kilencvenéves édesapáddal, aki hosszan beszélt a gyerekkorodról. Olyanokat, hogy te vagy az élete értelme, és hogy: „A születése után négy-öt évig nem dolgoztam, hanem vele töltöttem az időt… Egészen különleges kapcsolat alakult ki köztünk… Bármit kérdezhetett, és minden kérdésre őszinte választ kapott. Nem volt olyan, hogy ehhez még kicsi vagy… Sokat sétáltunk, kirándultunk… Minden szombat-vasárnap kettesben mentem a fiammal valahova, bárhova, és közben kémiáról, fizikáról, biológiáról tárgyaltunk. Gyakran már a Batthyány téren belekezdtük. Egyik alkalommal tömve volt a HÉV, Pomázra vagy Szentendrére tartottunk, magyaráztam valami tudományos dolgot az akkor tán négyéves fiamnak, és egyszer csak azt vettem észre, hogy mindenki minket figyel.” Azt is mondta apád: „Iszonyú kíváncsi voltam, mi lesz abból, ha mindent megtudhat egy kisgyerek.” Hát Cambridge-i professzor lett belőle, a Royal Society tagja. Csak beszélgetni kell a gyerekkel, figyelni rá, és kész? Ilyen egyszerű volna?
Azért más is kellett hozzá. Például anyukám. De valóban rengeteget beszélgettünk, kirándultunk apuval. Aztán tizenöt éves koromban anyukám egyéves ösztöndíjat kapott Angliában, vitt magával, és odakint jártam középiskolába. Apám úgy gondolta, utána jöjjek haza, nagyon ellene volt annak, hogy Angliában járjak egyetemre. Azt mondta, Magyarországon remek az egyetemi oktatás, jobb lesz nekem itt, a sűrű szövésű kapcsolati hálóban, mint kint egyedül.
Rosszul gondolta?
Akadt valami igazsága abban, hogy tényleg jó volt a magyar egyetemi oktatás. A rendszerváltás előtt az ELTE fizikus szakára mindössze húsz-harminc főt vettek föl, a százhúszpontos felvételi maximumhoz képest százharminc is kellhetett a bejutáshoz, vagyis kizárólag hibátlan fizikával és pluszpontokkal volt esélyed.
Ennek oka, hogy a kommunista világban jószerivel a természettudomány volt az egyetlen kitörési lehetőség azoknak, akik nem akartak összepiszkolódni a politikától. Így aztán sok kivételesen okos ember foglalkozott természettudománnyal. 1990 után megszűnt ez a kényszer, a következő generációk legokosabbjai már ügyvédnek, jogásznak, közgazdásznak mentek, mint egy normális, demokratikus társadalomban.
A fejpénz miatt felduzzasztott fizikus szakra pedig olyanok is befértek, akik a felvételi lapon az utolsó helyre írták be ezt a szakot, de másutt nem kellettek. Szóval az én időmben még valóban nem volt hülyeség Kelet-Európában hallgatni matematikát, fizikát. Azért Cambridge-dzsel se jártam rosszul. A nagy különbség később képződött: Kelet-Európa a tudományos kutatás perifériájára szorult, Cambridge pedig továbbra is az egyik központja.
Cambridge-be mindig is rettentő nehéz volt bejutni. Neked hogyan sikrült?
Különleges helyzetben voltam. 1988-ban mentünk ki, ott jártam gimnáziumba, az osztálytársaim olyanokat kérdeztek tőlem, hogy Magyarországon van-e angolvécé a lakásban, és hogy ugye otthon is oroszul beszélünk. Eleve jó voltam matekból, fizikából, odakint is jó tanárokat kaptam, fizikából heti nyolc órám volt, matematikából tizenhat-tizennyolc, keményen készültem, kitűnő felvételit írtam, befértem az egyetemre. De annyira azért nem voltam kiemelkedó, hogy ösztöndíjat kapjak, adományokból szedtük össze a tandíjat, rengeteg pénzt, évente tizenegyezer fontot, három évre. Plusz a megélhetés: egy év 1500 fontból jött ki, persze a szüneteket itthon töltöttem. Anyukám összespórolt pénzét költöttem. Másodévtől a college-om, vagy mondjuk úgy, a kollégiumom a St. John’s College is segített, de az utolsó évben így se volt elég a pénz a tandíjra. Ekkor az egyik tanárom, Alan Macfarlane kisegített. Ha ő nincs, abba kell hagyjam az egyetemet.
Mi az, hogy kisegített?
Kifizette a tandíjam hiányzó részét, két és fél ezer fontot. Csak úgy. Mert így tartotta helyesnek. És persze mert megengedhette magának. Kérdeztem, hogyan tudom ezt meghálálni. Azt felelte: nagyon egyszerű, amikor hasonló helyzetbe kerülsz majd, te is segíts egy tehetséges diákodnak.
És?
Hordom magammal ezt a történetet, és volt is alkalmam anyagilag támogatni több nálunk tanuló fiatalt.
Ha most lennél tizennyolc, bejutnál Cambridge-be?
Sok mindenen múlna.
Az angol középosztályban családok százezreket költenek, ha tudnak, oktatásra, különórákra, hogy növeljék annak az esélyét, hogy a gyerekük Oxfordba vagy Cambridge-be járhasson. A két intézmény tekintélyének sarokköve, hogy érdemalapon zajlik a felvételi, és ha téged fölvettek, az azt jelenti, hogy megfeleltél egy igen komoly mérésen, ami útlevél az életre.
Jómagam sok éve részt veszek a felvételiztetésben, a rendszer működtetésében. Nagyon sok jelentkező érkezik maximális érettségi pontszámmal, négyszer annyian, mint amennyit föl tudunk venni, összeségében átlagosan hatan jelentkeznek minden helyre. A szelekció a szóbelire marad, de ott mindössze húsz percem van kérdezgetni egy-egy jelentkezőt. Óriási a tét, iszonyúan izgulnak, azt szoktuk mondani, hogy negyven százalékkal hülyébbek, mint amúgy, mégis ez alapján kell dönteni. Igyekszünk kevés hibát csinálni, de akit nem vettünk föl, arról sose tudjuk meg, helyesen határoztunk-e. De hát vagy ő, vagy más valaki.
Mi kell ahhoz, hogy valaki bekerüljön? Protekció kizárva?
Pár éve ebédre hívott egy rettentően drága magániskola igazgatója. Egy tehetséges diákját ajánlotta a figyelmembe. Azt válaszoltam: szeretettel várjuk a diákját a felvételire, de tudnia kell, Cambridge-ben, különösen a mi college-unkban két egyforma tudású jelöltből a mélyebbről érkezőt választjuk. Legutóbb száznyolcvanan jelentkeztek a tizenhat helyre, nagyrészük színjeles. A társaság felét rendre kapásból kiszűrjük, csak a másik felét hívjuk be felvételi interjúra, majd rangsort állítunk fel. Az első öt-hatnál nem nézzük, kicsoda, honnan jött, hanem automatikusan fölvesszük. A következő öt-hatnál van valami apró hiba, esetükben azt beszéljük át, ez mennyire korrigálható. A harmadik csoportnál, ez hat-nyolc fő, vizsgáljuk a hátteret: ha fantasztikus körülmények közül csúsztál be, mondjuk, tizenhatodiknak, valaki mást meg nyolcéves korától a nagymamája nevelt nem a legjobb környéken, akkor az utóbbi a befutó. Azt gondoljuk, ha a szegényebb ugyanazt tudja, akkor neki nagyobb a lendülete, az elszántsága, következésképpen ígéretesebb.
The post Csányi Gábor: Az internet mára elfogyott, a mesterséges intelligencia mindent felhasznált first appeared on 24.hu.