Kaptam pár érdekes felkérést az elmúlt héten. Olyanokat, melyekre kapásból igent mondtam volna régen, ám most, bizonyos megfontolások okán mégis a nem mellett döntöttem.
Két ilyenről mesélnék, ám hogy érthető legyen, muszáj még valamiről informáljalak.
Egész életemben két dolog jelentett valódi motivációt. Az „úgysem mered megcsinálni” és a „légy szíves, segíts”.
Tehát: megszólal a telefon, és azt kéri valaki, szerepeljek egy a gyerekek vízbiztonságának megszerzésére biztató kisfilmben, mint orvos és mint úszó. Azonnal bekapcsol a régi reflex, mondanám, hogy „persze, csináljuk”, de aztán inkább időt kérek.
Semmi kétség, megöregedtem, óvatosabb lettem. És azt is értem, hogy ez az egész bonyolultabb, mint első ránézésre tűnik.
Ráadásul már évek óta létezik egy hasonló program, olyan nagyságok vesznek részt benne, mint Egerszegi Krisztina és Darnyi Tamás, akik már csak az életkoruk miatt is lényesen közelebb álnak a mai szülőkhöz, mint én.
Forr a levegő (meg még a víz is) az úszás körül, sajnos nem csupán a csodálatos eredmények miatt, és ez számomra elég fájdalmas. Van véleményem a botrányokról, hogyne lenne, de úgy döntöttem, megtartom magamnak – minek kavarni, habosítani, ami már így is kavarog és habos?
Annyiszor hallottam, hogy könnyű nekem, extra elbánásban részesültem az uszodában, hogy a könyökömön jön ki. Valóban, a szüleim védőhálót tartottak fölém, és nem voltam kitéve olyasminek, amiről mások vallanak. Voltunk néhányan „védettek”, mi csupa szép emléket őrzünk.
Sok éve egy újságíró kérdezte, kezdeném-e újra.
Egyértelmű igen volt a válasz, ma is az lenne. Hálás vagyok a sorsnak, a szüleimnek, hogy úszhattam és versenyezhettem. Ráadásul sok, később hasznos képességet a sport alapozott meg, sőt, még ma is sokat profitálok abból, amire a sportolás tanított.
Csöng a telefon, az egyik páciensem édesapja van a vonalban, tanácsot kér.
Hogy például azt olvasni, hogy:
az uszoda veszélyes hely, csupa sérült és boldogtalan ember kerül ki onnan; az edző már be se megy a gyerekekkel a kisvízbe, mint régen, mert nem szeretné, ha az a vád érné, hogy fogdossa a tanítványait.
Az uszodában kiabálnak, no, nem bántásból, de ha a füled tele vízzel, normál hangerőn nem érted a feladatot.
Nehéz megoldani, hogy az iskolai feladatok, a nyelvtanulás és a balett mellé ez is beférjen,
sokba kerül,
marcangoló kérdés, mi a cél: pancsikálni, vízbiztossá válni, netán elindulni az élsportolóvá válás buktatókkal teli, keserves útján.
Kétségtelen, hogy ez mind valóságos aggály.
A válaszom pedig az, hogy nem vagyunk egyformák. Már kisgyerekkorban sem.
Van, aki szereti a kihívásokat, és van, aki nem.
Van, aki nyitott a lehetőségekre, s van, aki megretten tőlük.
Van, akinek felcsillan a szeme, ha kreativitást várnak el tőle, más lefagy tőle.
Kilépni a komfortzónából mindig kihívás, célt kitűzni, motiváltnak lenni a cél elérésére, sokat ad az embernek.
De vajon hogyan található meg az egyensúly?
Megúszhatatlanul adódnak nehéz pillanatok, melyeken túl kell jutni.
Imádtam úszni, ma sincs ez másképpen. Szerettem (ma is szeretem) a vizet, élveztem a mozgást, megbíztam az edzőmben. Hittem, hogy sikerülni fog, és csakis az én edzőm ismeri a helyes utat.
Mélyen hiszem, hogy mindenkit meg kell tanítani úszni.
Elborzasztó a vízi balesetek statisztikája, dermesztő, hány áldozatot követel a tudatlanság és a felelőtlenség.
A nyílt víz nem játszótér, de még a strand sem az, és ahogy a járdáról sem engedheted le a gyereket egyedül, úgy a víz is veszélyes üzem.
Életem legboldogabb időszakát töltöttem az uszodában. Szeretném, ha sokaknak megadatna valami hasonló.
The post Gyarmati Andrea: Az edző már be se megy a gyerekekkel a kisvízbe, mint régen, mert nem szeretné, ha az a vád érné, hogy fogdossa a tanítványait first appeared on 24.hu.
