Ageizmus, ahogy még nem gondoltál rá
Van, aki szeret osztálytalálkozókra járni, más kimondottan kerüli ezeket a helyzeteket. Ennek sok oka lehet a kellemetlen iskolai emlékektől az azóta átlalakult kapcsolatokon át az időhiányig. Vannak olyanok is, akik nem szívesen néznek szembe az idő múlásával, és nehezen kezelik az ezzel járó változásokat. Ezzel különféle formákban mindannyian küzdünk. Amikor rég látott ismerőssel találkozunk, nemcsak őt figyeljük meg és értékeljük magunkban, hanem sokszor tudattalanul ugyan, de saját magunkról is következtetéseket vonunk le közben. Ezt talán automatikusan is megtennénk, de sokat tesz hozzá a társadalom által sugallt ideálkép is.
Az ageizmus, azaz az életkor alapú előítélet csak mostanában kezd fókuszba kerülni, és még csak keresgéljük, mihez is kezdjünk vele. Mivel az uralkodó szemlélet még mindig az, hogy a fiatalságot a szépséggel és az értékes teljesíményekkel kapcsoljuk össze, míg az öregedést gyakran veszteségként, hanyatlásként éljük meg, nem csoda, hogy sokan igyekeznek elhatárolódni attól, hogy idősödnek – ami egyébként egy teljesen természetes folyamat, és rengeteg előnnyel is jár.
De hogy jön ez az osztálytalálkozókhoz vagy ahhoz, hogyan reagálunk, ha váratlanul rég nem látott ismerőssel futunk össze?
Az első, tudatosított benyomás szinte mindig az, hogy néz ki az illető a korához képest, különösen akkor, ha egyidősek vagyunk.
Mennyire őszült meg,
milyen a testtartása,
mélyültek-e az arcvonásai?
A következőkben ugyanez folytatódik, csak egy mélyebb szinten, ahogy beszélgetni kezdünk:
milyen az egészségi állapota,
van-e családja,
jó állása,
tart-e ott, ahol ennyi idősen illene?
Na és én milyen vagyok, hol tartok hozzá képest?
Ez az összehasonlítás nem mindig hízelgő, ezért megunkban automatikusan szépíteni kezdünk: „jó, ő sokat keres, de én mennyivel jobban nézek ki!” vagy: „Egyidősek vagyunk ,de én fiatalabbnak látszom nála!” Ezek a gondolatok csak elsőre tűnhetnek pozitívnak, valójában egyfajta rejtett, önmagunkra is irányuló előítéletet mutatnak, amelye a társadalmi normákon keresztül sajátítunk el, és a minket körülvevő világ naponta újra megerősít.
Ez egyfajta ördögi kör: én így láom másokat és magamat, mert így tanultam a társadalmi beilleszkedés során; de attól, hogy ezt sajátomnak vallom, a társadalom tagjaként erősítem is ez az összképet. És persze feszengeni fogok az osztálytalálkozón, mert folyamatosan igyekszem magam megerősíteni abban, hogy én kevesebbet változom, mint mások.
Fotó: Getty Images
Megrekedve az időben
Van egy furcsa érzékelési torzítás, amelyet mindannyiunk agya automatikusan művel. Hiába vagyunk tudatában annak, hogy az évek múlásával mindenki változik, mégis azt a képet rögzítjük minden ismerősünkről alapértelmezett benyomásként, amelyet utoljára láttunk, és ez a mentális fotó nem frissül a következő találkozásig. Így az a várakozásunk, hogy akár évtizedek múlva is ez alapján ismerjük fel az illetőt. A jelenségnek neve is van:
időbuborék-hatásnak nevezi a modern pszichológia.
Ennek több következménye is lehet. Az egyik, hogy egy olyan természetes és nem is nagyon nagy változás, mint például az őszülés, egy pocak vagy egy megereszkedett szemhéj, drámainak tűnik a szemünkben.
Hiába nem változik az arc karaktere, a hang, a mozdulatok vagy a viselkedés, az agyunk belekapaszkodik a kis részletekbe, amelyek eltérnek a múltbeli képtől, és azokat helyezi előtérbe.
A másik furcsa hatás ilyenkor a zavar és az idegenség érzése: itt van ez az ember, aki nagyon hasonlít az én régi ismerősömre, mégsem ő az. Ez az érzés több találkozás hatására enyhül, mert a régen rögzített mentális lenyomatot felülírja az új. Ha viszont csak egyszer futunk össze valakivel sok-sok év után, akkor ez a kényelmetlen érzés rögzülhet benyomásként. Mivel ez a hatás mindannyiunkban működik, biztosak lehetünk benne, hogy miközben látszólag barátságosan, valójában kicsit gyanakodva méregetjük a másikat, ő is ugyanezzel küzd éppen velünk kapcsolatban: ez hoz egy ki nem mondott feszültséget még a legörömtelibb viszontlátásba is.
Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy az sem mindegy, hol futunk össze. Ha a már korábban emlegetett osztálytalálkozón veszünk részt, nagyon sokat számít, hogy mi a helyszín. A régi iskola falai között sokkal inkább számítunk a régi arcokra, mint egy érzelmileg semleges helyen, például egy étteremben, így jobban megdöbbenünk, ha az egykori osztályterembe a hajdani titkos szerelmünk helyett egy szakállas, joviális úr lép be, még ha tudatosan fel is készültünk arra, hogy azóta biztosan felnőtt ő is, ahogyan mindannyian. Az sem mindegy, hogy kik a többiek, akik a találkozás pillanatában körülvesznek bennünket, az arcok környezete ugyanis befolyásolja az észlelést. Ha valakit fiatalabb emberek között látunk, idősebbnek tűnhet, és fordítva.
Ezt nevezi a tudomány kísérőinger-hatásnak (szaknyelven: flanker-effektus): amit látunk, azt mindig valami máshoz képest ítéljük meg, ami éppen ott van a közelében. Leegyszerűsítve: a régi ismerőst fiatalosabbnak látjuk, ha nála idősebbek között bukkan fel, mintha mondjuk egy játszótéren futunk vele össze.
A fentiekhez hozzájárul még egy érzelmi szűrő is: egyálalán nem mindegy, hogy milyen emlékek és érzések társulnak a régen látott személyhez. Ha az illetőhöz pozitív emlékek kötődnek, eleve nyitottabban állunk hozzá, és megbocsátóbbak vagyunk a változásokkal szemben is, illetve rögtön azt keressük benne, amit szépnek tartunk. Így a róla alkotott benyomás, még ha sokat változott is, az lesz, hogy jól tartja magát. Ha az egykori kapcsolat kellemetlen emlékekkel, versengéssel vagy konfliktussal terhelt, akkor úgy fogjuk látni, hogy egykori ismerősünket megviselte az idő múlása, egyszerűen azért, mert ezekre a jelekre figyelünk jobban a torzító érzelmi hatás miatt. És valljuk be, lehet ebben egy kis elégtétel is: lám, végül ő is megöregedett!
Fotó: Getty Images
Te jó ég, én is így nézek ki?
Amikor olyasvalakivel találkozunk, aki életünk egy szakaszában meghatározó volt, akkor akaratlanul saját magunk régi képét is felidézzük, és innen már csak egy lépés a riadalommal vegyes döbbenet: ha ő ennyit változott, akkor lehet, hogy én is? Arról már nem is beszélve, hogy ő vajon milyennek láthat engem most? Ez egyfajta társas tükör: egymáson keresztül próbáljuk meg saját magunkat meglátni és megítélni.
A pszichológiában ismert jelenség, hogy az emberek hajlamosak magukat az átlagnál jobbnak, ügyesebbnek vagy vonzóbbnak látni. Ez szinte mindannyiunkra igaz, és egyáltalán nem számít hiúságnak: azért keressük azokat a tulajdonságainkat, amelyek kiemelnek az emberek sokaságából, hogy felismerhetővé, karakteressé, egyedivé váljunk. Önvédelmi szerepe is van: segít megőrizni az énkép stabilitását, és csökkenti a negatív érzelmi hatásokat, amikor szembesülünk az idő múlásával.
A Michigani Egyetem felmérésében 50-80 éves embereket kérdeztek arról, hogyan helyeznék el magukat a kortársaik között a külsejük alapján. 59 százalékuk úgy gondolta, hogy fiatalabbnak tűnik a vele egyidőseknél, és mindössze 6 százalék érezte úgy, hogy a valós életkoránál idősebbnek látszik.
Ez az arányszám szembemegy a statisztikai valószínűségekkel, azaz: egyszerűen lehetetlen, hogy az emberek több, mint a fele sokkal fiatalabbnak tűnik annál, mint amennyi idős.
Egyértelmű torzításról van tehát szó, amely az önmagunk öregedéséről alkotott kép és a társadalmi összehasonlítás közt feszülő ellentétet mutatja.
A másokon látott jeleket, amelyeket az idő hagyott, gyakran felnagyítjuk, míg saját magunkon ugyanezeket kisebbítjük, és az összhatás az, hogy mások gyorsabban öregszenek. Ehhez persze olyan, teljesen logikus okok is hozzájárulnak, mint az, hogy a saját arcunkat naponta többször is látjuk: a tükörben, fotókon, illetve manapság már videóhívások során is. Az apró változások így fokozatosan, szinte észrevétlenül épülnek be a saját magunkról alkotott képbe, és nem tűnnek drámainak. Ezért meglepő régi fotókat nézegetni: ott hirtelen kiderül, hogy már nem egészen úgy nézünk ki, mint tíz éve. Ha valakivel évekig, évtizedekig nem találkozunk, akkor a teljes változással egyszerre szembesülünk, így a látvány sokkal erősebb hatással bír.
Ma már a mesterséges intelligencia segítségével eljátszhatunk azzal, hogy megnézzük, hogyan fogunk kinézni 5-10-20 év múlva, hogy felkészüljünk a változásokra. Az algoritmus azonban csak a rendelkezésére álló adatokkal képes dolgozni, és sok minden történhet, amivel nem számol: életesemények, életmódbeli változások, örömök és bánatok, amelyek mind nyomot hagynak az ember testén és arcvonásain. A legbölcsebb talán az, ha érdeklődéssel fogadjuk a változásokat, és nem hanyagoljuk el magunkat, de észben tartjuk, hogy akár kicsit elnézőbbek is lehetünk magunkkal szemben. Aki megöregszik, az szerencsés, mert hosszú és tartalmas élet adatott számára. Minden más csak apróság.
The post Segítség, ha ő öregszik, akkor én is? – Így reagálunk a rég látott ismerősökre first appeared on nlc.
