Nyár közepén – ilyenkor elvileg uborkaszezon lenne, de úgy tűnik, már tombol a kampány – szántotta fel a hír a teljes magyar sajtót: a Tisza Párt egyik női önkéntesét „lebuktatták”, kiderült ugyanis, hogy pornófilmekben szerepelt. A kormánymédia természetesen arra használta az ügyet, hogy rámutasson, itt nem csak egy emberről van szó, az egész párt (következésképpen tehát az egész ellenzék) ilyen: romlott, gátlástalan, erkölcstelen. Tudjátok, mint a pornósok. Sokat elmond a helyzetről, hogy maga a párt sem állt ki látványosan a nő mellett, csak némi béna védekezésre futotta azzal, hogy „képtelenség leellenőrizni mindenki múltját”. (Vajon mi lett volna, ha képesek lettek volna? Expornósok nem osztogathatnak szórólapokat?)
Pár héttel később, amikor már pont azt hittük volna, végre lecsengett ez az őrület, a kormány hivatalos erkölcscsősze, a keresztény értékek védelmezője, Semjén Zsolt találta azt mondani – szó szerint idézzük, kordokumentumról, mottóról, sőt, epigrammáról van szó ugyanis –, hogy:
Az egyetlen ember, akit eddig megneveztek, hogy egyéni választókerületben indulna, ez a – hogy kell szépen mondani? – felnőttfilmes művésznő, magyarul »kurva«, ha jól értem, csak nyilvánosan.
Szerencsére csak-csak sikerült szépen mondani.
Semjén egyrészt jelöltnek titulálta a nőt, pedig önkéntesről volt szó, de ez még hagyján: összemosta a prostituált és a pornószínésznő fogalmakat, amivel egyébként a klasszikus férfinézőpontot hozta. Ebben a fantáziában ezek a feslett erkölcsű nők anyagi érdekből összefekszenek fűvel-fával (a prostituáltak a négy fal között, esetleg autók hátsó ülésén, a pornósztárok a kamera előtt), majd úgy tesznek, mintha ez nem mondana el róluk semmit, és még ők kérik ki maguknak, hogy ítélkezünk felettük. Pedig, ugye, ahogy az ősi magyar mondás is tartja – és ezt írjuk ki, hagyjuk a csillagozást meg a pontpontpontozást, ne álszenteskedjünk –, aki kurvának áll, ne csodálkozzon, ha megbasszák.
Ha pedig kiderül, végképp ne csodálkozzon, hogy közutálat tárgya lesz. Ő akarta, minek ment oda.
A Venus erotikus expó Berlinben, 2009-ben (fotó: Sean Gallup/Getty Images)
Pár napja Perintfalvi Ritáról, a kormánnyal, hogy is mondjuk, mérsékelten szimpatizáló teológusról „derült ki”, hogy pornózott; ez alatt azt értjük, hogy egy feslett erkölcsű hírportál (olyan rovatcímekkel, mint cigánybűnözés, zsidóbűnözés, migránsbűnözés, antimagyarizmus) közölt róla „leleplező cikket” egy 25 éves osztrák pornófilmből kiemelt képernyőfotókkal, kitakarás és kiblőrözés nélkül.
A még pornós viszonylatban is gusztustalan filmben egy a teológusra (messziről, hunyorítva) hasonlító nő is feltűnik, de két kattintással leellenőrizhető, hogy tényleg ő-e: természetesen nem.
A szélsőjobbos média persze így is átvette az egész sztorit, és most már a normális újságok is, bár ők többnyire kritikus szemmel. (Az is sokat elmond, hogy Perintfalvi úgy érezte, Facebook-posztok sorában kell bizonygatnia az igazát; ez a vád ugyanis, bármilyen abszurd is, annyira szörnyű, hogy nem intézhető el annyival, hogy „hagyjuk már ezt a hülyeséget!”)
Nincs mese tehát, ez a hatalom aktuális fegyvere, amellyel el akarja hallgattatni a nőket: a pornóvád. Amelyet magyarázni sem kell, a közönség többségének magától értetődik:
Aki pornózott, az annyit is ér.
És, ha már itt tartunk, a pártja és a politikai, ideológiai holdudvara is. (Szájert meg Borkait most hagyjuk, az tök más!)
A valóság eközben minden létező kutatás szerint ennek az ellenkezője.
Mi baj a pornóval?
A pornóipar a világ legnagyobb és legtöbb pénzét megmozgató üzlete; nehéz összeszámolni, mekkora összegekről van szó, de az biztos, hogy többről, mint a film-, zene- és videojáték-ipar nyereségéről, több szakértő szerint összesen. Mióta fotográfia és film létezik, pornó is létezik, és az időközben meggazdagodott producerek és cégtulajdonosok mindent megtettek, hogy az életünk természetes, magától értetődő része legyen. Egy 2020-as (még pont a Covid előtt publikált) amerikai kutatás szerint a férfiak több mint 90 és a nők több mint 60 százaléka fogyasztott pornót a megkérdezésük előtti egy hónapban. A férfiak 10 és a nők 3 százaléka szenved saját bevallása szerint pornófüggőségben; az arányok valószínűleg errefelé is hasonlóak.
A legtöbben úgy vannak vele, hogy „nincs vele semmi baj, amíg túlzásba nem viszik”, mármint a fogyasztást. Sok coach, életstílus-influenszer, sőt, komoly terapeuta is ajánlgatja: szerintük bizonyos helyzetekben még segíthet is, például a párok használhatják közösen segédeszközként, illetve kommunikálhatják közben, hogy mire vágynak. A helyzet azonban az, hogy
de, a pornóval hatalmas bajok vannak.
A pornóipar nagy hazugsága, hogy játékos, kacér, a tabukat bátran és megbánás nélkül megdöntő szórakozás ez, nincs benne semmi rossz, és aki mást gondol, az prűd, maradi, nem ismeri (nem meri megismerni) az igazi örömöket; elvégre ez csak szex, nem?
Broadway, New York, 1993. (Fotó: Barbara Alper/Getty Images)
Mint minden szórakoztatóipari üzletág, ez is kitermelte a saját sztárjait, akire hivatkozva eladható a pornósztárság mint irigylésre méltó celebstátusz, ragyogással, a rajongók szeretetével és a kemény munka után megérdemelt hatalmas gázsikkal. Ma persze más a helyzet, a webkamerás szolgáltatások elindulásával – és felrobbanásával – inkább az a pornóipart mentegető szöveg, hogy innentől kezdve a nők a szabad akaratukból, magukat menedzselve, mintegy vállalkozóként űzhetik a „felnőtteknek szóló tartalmak előállítását”, és ebből tisztességes megélhetést, sőt, karriert is csinálhatnak, ha elég ügyesek – ebből persze semmi sem igaz. Hogy miért, és hogy milyen szánalmas összegeket lehet keresni ezzel, arról itt írtunk. (Röviden: az üzleti modell lényege, hogy a nőket már sem beszervezni, sem kizsákmányolni nem kell. Elég azt hazudni nekik, hogy ideje “függetlenedniük anyagilag és gondoskodni az életről, amit megérdemelnek”, beszervezik és kizsákmányolják ők saját magukat.)
Pár éve pedig több „tartalomgyártó stúdió” előállt az
etikus pornó
koncepciójával; ezek a filmek elvileg a szereplők lelkes beleegyezésével, a határaik tiszteletben tartásával készülnek, az aktust pedig valódi örömforrásként, nem lélektelen döngetésként ábrázolják. Ez a műfaj egyre népszerűbb, az ilyen videókat már a mainstream pornóoldalakon is meg lehet találni, ha az ember átgörget négyszáz TEEN PUSSY GETS DESTROYED BY BBC és MATURE SLUT CAN’T GET ENOUGH OF MY COCK címen és témába vágó thumbnailen, de ettől még ez is ugyanazt a rettenetes rendszert szolgálja és építi, amelyben az emberi test használható, fogyasztható termék, árcédulával és azzal a pusztító alapgondolattal, hogy én ezeknek a testeknek a birtokosa vagyok, még ha (szerencsére és egyelőre) csak passzív befogadóként is.
Az „etikus pornó” kifejezés tehát pont olyan, mint ha azt mondanánk, “indokolt megerőszakolás” vagy “megalapozott nőgyűlölet”.
Sőt, etikus pornófogyasztás sem létezik. A pornóban nincs egyrészt-másrészt, nincsenek árnyalatok, csak kizsákmányolás és tárgyiasítás van: ez a lényege, a definíciója neki, kereslet-kínálat ide vagy oda.
A Women Against Pornography szervezet tüntetése New Yorkban, 1979-ben (fotó: Barbara Alper/Getty Images)
A legszebb az, amikor a férfiak, akik felháborodnak azon, hogy férfi létemre meg merem kérdőjelezni a női testek használatához való jogukat, azzal jönnek, hogy “aha, és honnan tudod, hogy nem élvezik?!”. 2025 van, mindenki hozzáférhet számos kutatáshoz és a túlélők beszámolóihoz arról, hogy hogyan működik ez az ipar (és kik működtetik), el lehet olvasni, mit tesz ez az ember testével és lelkével, hogy néz ki a pornós PTSD, hányan halnak bele, és milyen meghitt viszonyt ápol a pornóipar a nők adás-vételében érdekeltek által csak szexmunkának becézett emberkereskedelemmel.
Az, hogy a pornó jó dolog, pont olyan abszurd és hazug, mint a tény, hogy Kovi a mai napig szükségszerűen rámenős, de laza és jó fej üzletemberként él a köztudatban, akivel a férfiak többsége gondolkodás nélkül leülne sörözni, mert nyilván „elképesztő sztorijai vannak”.
A pornós múlt tehát nem árul el túl sokat az ember jelleméről, erkölcseiről. Csak annyit árul el, hogy az ember élete egy pontján volt annyira kétségbeesett és tanácstalan, hogy hagyta magát meggyőzni. A pornónak csak haszonélvezői, áldozatai és túlélői vannak.
Ha jól értem, a tiszás önkéntes is ez: túlélő.
Olyan világban élünk, ahol a férfiak szabadon fogyasztják (adják-veszik) a nők testét, majd amikor a hatalom pornózással vádolja a nőket, lelkesen beszállnak a kollektív megbélyegzésükbe. És olyan világban, ahol a nők úgy küzdenek a patriarchátus ellen, hogy közben jóváhagyják és népszerűsítik a pornót, mint a felszabadulás és önrendelkezés terepét. Azt a pornót, amely úgy ábrázol lazán és magától értetődően kétszemélyes vagy – ami még népszerűbb! – csoportos erőszakot, hogy a szereplők úgy tesznek, mintha élveznék, majd azt hazudják, hogy ez is szex, sőt, ez az igazi szex. Ám amikor nőkről kiderül, hogy „pornós múltjuk van”, nem a rendszert gyűlöljük, hanem az áldozatait és a túlélőit.
Hol itt a logika?
The post „Kiderült, hogy pornózott” – ez valóban szégyen. Csak nem a nő szégyene first appeared on nlc.