A manicule (szó szerint: kis kéz, magyarul néha manikulának is nevezik, úgyhogy maradjunk most mi is ennél) egy kifejezetten egyedi és ma már ritkán használt szimbólum (vagy írásjel, tipográfiai jel, ahogy tetszik): egy kezet formáz, amelynek kinyújtott mutatóujja egy sor vagy szövegrészlet felé mutat. Bár a manikulák még ma is láthatók régi feliratokon és retro dekorációkon, fénykorukat a középkori és a reneszánsz Európában élték.

Hogy mikor használták először, azt nehéz megmondani. Állítólag már az 1086-os Domesday Bookban, az angliai és walesi földtulajdonok nyilvántartásában is szerepeltek, de szélesebb körben való elterjedésük a 12. század körül kezdődött. Időnként a püspök öklének is nevezték, ami egyébként fantasztikusan hangzik, kár, hogy végül nem ez gyökeresedett meg a köztudatban. 

A manikula funkciója magától értetődő volt. Általában az oldal margójára (és néha a szövegoszlopok vagy mondatok közé) rajzolták az olvasók, hogy így jelöljék meg maguknak a különösen fontos vagy érdekes szövegrészleteket. Szóval lényegében a szövegkiemelő középkori változata volt. Időnként a nyomdászok vagy az írnokok is biggyesztettek a lapok szélére manikulát, hogy ezzel jelezzék mondjuk a könyv új szakaszát.

Miután a könyvnyomtatás egyeduralkodóvá vált, a manikulák használata némileg  megváltozott. Ez az új technológia ugyanis lehetővé tette az írók és a kiadók számára, hogy kiemeljék az általuk fontosnak vélt dolgokat. Ahogy Keith Houston írja az írásjelek, szimbólumok és más tipográfiai jelek titkos élete című könyvében, „a margót, amely egykor az olvasó munkaterülete és vázlatfüzete volt, fokozatosan gyarmatosították az írók, akik saját magyarázó megjegyzéseikkel vagy kommentárjaikkal kívántak megtölteni azt”.

Egyszerűsége ellenére a manikulák stílusa rendkívül változatosnak bizonyult. Némelyiknek kidolgozott ujja volt, mások furcsa arányokkal bírtak, extra hosszú ujjakkal, és akadtak olyanok is, amelyek anatómiailag helytelenek voltak. Az itálai reneszánsz egyik legkiemelkedőbb alakja, Francesco Petrarca például valamilyen okból olyan manikulákat rajzolt, amelyek ugyan öt ujjból álltak, de hüvelykujj nem volt köztük. 

A 19. században a manikulákat bekebelezte az épp egyik aranykorát elő kapitalizmus: a könyveken túl a feliratokra, reklámokra és plakátokra is átterjedtek, hogy eképpen irányítsák a reménybeli vásárlók tekintetét. Utat mutattak a vonatokhoz és a kocsmákhoz. A Lincoln elnök elleni merénylet elkövetőjének, John Wilkes Booth-nak a körözési plakátján is ott volt a kéz, amely a pénzjutalom összege felé mutatott. A manikulákat még a sírköveken is használták (természetesen az ég felé mutatva).

Bár a manikulák népszerűsége a 20. század beköszönte előtt elhalványult, nem haltak ki teljesen. A kurzor korai változataiban létezett egy mutáns változata, egy felfelé mutató, összeszorított ököl formájában. Vannak balra, jobbra, felfelé és lefelé mutató manikula emojik. És persze a Windings betűtípus-készletéből sem olyan nehéz előbányászni. Itt is van:

☞

(via)

The post Könyvekben, plakátokon és sírköveken is feltűntek a titokzatos „mutogató kezek” – mit jelentenek? first appeared on nlc.