„Kimondjuk azokat a tabukat, amelyeket túl sokáig övezett némaság” – Az anyává válás súlyos trauma is lehet

Magány és meg nem értettség

Földvári Nagy Zsuzsi a KORE, azaz a Koraszülöttekért Országos Egyesület operatív és szakmai vezetője közel 18 éve. Ő maga is koraszülő, gyermeke a 26. hétre érkezett. Ekkor tapasztalta meg, hogy milyen mély nyomokat hagyhat egy nőben egy nehéz szülésélmény, egy váratlanul adódó komplikáció, és mennyire fájdalmas a mindezeket körülölelő csend, amelyben az átélt testi-lelki fájdalmakra nem érkezik válasz.

Túl sok nő hordoz magában elhallgatott, feldolgozatlan sebeket az anyaság korai időszakából – mutat rá Zsuzsi. –  Ezért érzem létfontosságúnak, hogy beszéljünk róla. Mert a trauma nemcsak abból fakad, ami történt, hanem abból is, ha egyedül maradunk vele. A KORE keretein belül azon dolgozom, hogy azoknak a családoknak, akik hasonló úton járnak, könnyebb dolguk legyen, mint annak idején nekünk volt. Ennek a segítői útnak fontos része az is, hogy kimondjuk azokat a tabukat, amelyeket túl sokáig övezett némaság, és hogy érvényesnek tekintsük azokat a fájdalmakat, amelyeket sokszor még magunk előtt is nehéz megnevezni. A kimondás az első lépés afelé, hogy ne a szégyen, hanem a kapcsolódás, az együttérzés és a gyógyulás határozza meg, mit jelent számunkra anyává válni. A koraszülő anyától a koraszülés után szinte azonnal elvárják, hogy erős, türelmes, pozítiv gondolatokkal teli legyen. Sokszor hallja, hogy „örülj, hogy él”, vagy hogy „engedd már el ezt a koraszülést, ne beszélj már erről ennyit”. Abba nem gondol bele senki, hogy aki koraszülő, annak nem a felhőtlen öröm az első élménye anyaként, hanem a csontig hatoló félelem és szorongás, amivel gyakran teljesen egyedül kell megküzdenie. Ez pedig nem múlik el gombnyomásra.

Ebből is jól látszik, hogy a társadalom elvárásai elfedik, elnyomják a valóságot, nem adva teret a valódi érzéseknek. Ebből hatalmas belső feszültség keletkezhet az anyában: kívülről elvárják tőle az önfeladást, a végtelen szeretetet, a türelmet, miközben belül lehet, hogy kimerült, szorong, vagy épp gyászolja azt az anyaságképet, amit sosem élhetett meg. Emiatt bűntudata van, mert folyamatosan az sugárzik felé kívülről, hogy amit érez, az rossz, és nincs hozzá joga.

A szülésélményről tudjuk, hogy egyedi, személyes  – mondja Földvári Nagy Zsuzsi. –Viszont van több összetevős, multidimenzionális része is, ahol a kontroll érzése, a fájdalom észlelt mértéke, a társas támasz, a beavatkozások, ezek mennyisége, a szülés kimenetele vagy az átélt érzelmek játszanak szerepet.

Mondok egy példát! Egy esetben vajúdás közben rákiabáltak az anyára, hogy ne nyögjön olyan hangosan. Benne ez olyan lenyomatként maradt meg még évekkel a szülés után is, hogy ő nem jól szül. Azóta is szégyenkezve gondol vissza a szülésére. Ez az ő szubjektív élménye, amely kitörölheteltenül beépült az önmagáról alkotott képbe.

Mikor krízis, mikor trauma?

Vajon hol van a határvonal egy kihívást jelentő és változásokat hozó, de feldolgozható és beépíhető élmény és egy szülés közben vagy annak kapcsán szerzett, mély trauma között? A trauma olyan változás a szakember szerint,  amelynek során az érintett egy adott helyzetben túlterhelődik, fizikailag, érzelmileg, idegrendszerileg veszélyeztetve érzi magát, és nincs elég eszköze, segítsége, hogy megküzdjön vele. Ez mindig egyéni: ugyanaz a helyzet az egyik ember számára egyszerűen csak nehéz, míg a másiknál maradandó nyomot hagy. A trauma ott kezdődik, ahol a megküzdéshez szükséges biztonság megszűnik.

Természetesen nem minden nő él meg traumát az anyasághoz vezető úton –  mondja Földvári Nagy Zsuzsi. – De azt muszáj látni és kimondani, hogy sokak számára ez az életszakasz mélyen megrendítő, sőt, akár traumatikus élmény is lehet. Nem arra van szükség, hogy ezt dramatizáljuk, hanem, hogy érvényesnek tekintsük, meglássuk a fájdalmat, a félelmet, a kiszolgáltatottságot, mert csak így adhatunk esélyt a valódi feldolgozásnak és gyógyulásnak.

A krízis és a trauma közti különbséget Zsuzsi egy érzékletes példával szemlélteti.

Képzeld el, hogy épp autóval mész, és hirtelen defektet kapsz! Ez egy krízis: váratlanul történik, kibillent az egyensúlyodból, de ha van pótkerék, tudod, kit hívj segítségért, vagy elvisz a tréler, akkor megoldódik. Lehet, hogy megijedsz, stresszes leszel, de ha a helyzet rendeződik, utána viszonylag hamar visszatérsz a normál kerékvágásba. A trauma viszont olyan, mintha a defekt után nem lenne pótkerék, nincs segítség, sőt, lehet, hogy balesetet is szenvedsz, és ott maradsz egyedül, sokkos állapotban. A tested-lelked attól fogva emlékezni fog erre a tehetetlenségre, félelemre, fájdalomra, és még akkor is remegni kezdesz, ha hónapokkal később csak elhaladsz azon az útszakaszon.

A trauma tehát nemcsak az eseményt jelenti, hanem annak feldolgozatlanságát is: ott ragadsz benne valahol, mintha még mindig nem oldódott volna meg. Lehet traumatikus egy sürgősségi császár, egy nehezen induló szoptatás, egy koraszülés, egy nem várt diagnózis, egy elutasító orvosi mondat vagy verbális abúzus.  De lehet az is, ha egy anya eltérő fejlődésmenetű gyermeket hoz a világra, mikor a gyermekkel egy új valóság is érkezik, és hirtelen egyedül marad azzal a belső és külső teherrel, amihez nem kapott semmilyen eszközt.

Az egészségügy  szerepe

A felsorolt tényezők közül sok az egészségügyi rendszer működéséhez kapcsolódik. Itt nemcsak a sokszor emlegetett anyagi nehézségekről és szakemberhiányról van szó, hanem valami olyasmiről, ami nem kerül sok pénzbe: másfajta szemléletre, amely már a képzésben megjelenik. Ahhoz, hogy a nők az anyaság kezdeti szakaszát biztonságban, támogatottan és méltósággal élhessék meg, az egészségügyi rendszernek érzékenyebbé kell válnia a trauma jelenségére.

Az anyaság nem csupán biológiai esemény  – fejti ki Földvári Nagy Zsuzsi –. hanem identitást formáló folyamat, amely testi és érzelmi szinteken egyaránt zajlik. Az ellátórendszerben dolgozóknak, orvosoknak, szülésznőknek, védőnőknek, sőt, akár az adminisztratív munkatársaknak is fontos lenne felismerni, hogy a fizikai egészség mellett az érzelmi biztonság is alapvető. Csak így valósulhat meg egy traumaérzékeny, emberközpontú ellátás.

Melyek azok az eszközök, amelyekre  legnagyobb szükség lenne? Minden, ami az emberi kapcsolódás minőségét javítja. Ezek közé tartozik az empatikus, értő figyelem, a történetek meghallása anélkül, hogy azonnal gyors megoldási javaslat vagy ítélet érkezne a szakember részéről. Fontos a testbeszéd és a nonverbális jelek tudatos használata:  a tekintet, a hangnem, a testtartás éppúgy közvetíthet biztonságot, mint a szavak. Mindehhez elengedhetetlen a trauma testi-lelki működésének megértése, mivel ez segít elkerülni a téves következtetéseket vagy hibáztatást. És nem maradhat ki az önismeret sem: ahhoz, hogy egy segítő szakember képes legyen jelen nyitottan közeledni mások fájdalmához és bizonytalanságához, elengedhetetlen, hogy tisztában legyen a saját határaival és érzéseivel. A segítők is emberek. Ahhoz, hogy hosszú távon képesek legyenek jelen lenni mások fájdalmában, elengedhetetlen a saját jóllétük védelme, a kiégés megelőzése.

A leggyakrabban hangoztatott nehézség: „Nincs rá időnk.” – mondja Földvári Nagy Zsuzsi. – Valóban, a figyelem és jelenlét időigényes, de ha nem teremtjük meg a feltételeit, akkor újra és újra elsiklik a rendszer a valódi szükségletek felett. Rendszerszintű szemléletváltásra van tehát szükség, ahol minden szereplő, az ellátásban dolgozók, a döntéshozók és maga a társadalom is, felelősséget vállal. Nemcsak az anyákért, hanem a gyerekekért, a családokért, a következő generációk testi-lelki egészségéért is. Ha komolyan vesszük az anyaságot, mint életeseményt, akkor ideje komolyan venni a benne rejlő traumákat is. Mert a gyógyulás nem a csendben történik, hanem kapcsolatban, közösségben, biztonságban.

A közösség ereje

A trauma egyik legfájdalmasabb összetevője az elszigetelődés:  hogy valami nagyon nehéz történt, és ebben az érintett teljesen egyedül maradt. Ez a fajta magány különösen pusztító lehet az anyaság érzékeny időszakaiban: a szülés után, a gyermekágyas hetekben vagy a korai anyaság kihívásai közepette.

Ilyenkor a környezet szerepe kulcsfontosságú – mutat rá Földvári Nagy Zsuzsi. –Legyen szó a partnerről, családról, egészségügyi dolgozókról vagy barátokról, nem mindegy, hogy a nő kap-e valódi visszajelzést, figyelmet, elfogadást, vagy épp csend, bagatellizálás és ítélkezés veszi körül. A „mi bajod van, hiszen ezt mindenki túléli” vagy a „csak az számít, hogy egészséges” „ Ne szomorkodj, legalább él” „Tápszeres? Nem tudsz szoptatni? „ Én ezt nem bírnám, te hogy csinálod?” mondatok  nem enyhítik a fájdalmat, hanem felerősítik. Könnyen felébred az érintettben a gyanakvás: „Tényleg csak én érzem így? Lehet, hogy velem van a baj?”Ez a bizonytalanság és önvád már önmagában is egy másodlagos trauma forrása lehet. Épp ezért fontos a társas feldolgozás. Az, amikor az anya elmondhatja a történetét úgy, hogy nem kérdőjelezik meg, nem szakítják félbe, nem próbálják helyretenni, hanem egyszerűen csak mellette maradnak, figyelemmel és együttérzéssel. Ilyenkor kezdhet el az élmény értelmet nyerni. Nem oldódik meg varázsütésre, de a helyére kerülhet: kikerül az egyedüllét és a szégyen homályából.

A környezetnek tehát nagy felelőssége. Rombolhat, de építhet is: a traumát gyakran más emberek jelenléte vagy hiánya mélyíti el, és éppígy más emberek jelenléte, megértése, hiteles figyelme lehet az, ami gyógyítani kezd.

A társas tér, legyen az egy támogató barát, egy érzékeny szakember vagy egy sorstárs közösség , sok mindenben segíthet – mondja Földvári Nagy Zsuzsi. – Többek között abban, hogy az élmény ne rekedjen meg a testben, ahol testi tünetek formájában jelenkezik, ne váljon szégyenné, mert amit kimondanak, azt már nem kell titkolni, és a nő újra kapcsolódni tudjon saját erejéhez, kompetenciájához. Fontos látni, hogy ez a kapcsolódás nem csak a legközelebbi hozzátartozóktól jöhet. Sok nőnek ad hatalmas megkönnyebbülést az, amikor olyanokkal beszélgethet, akik hasonlót éltek át. A sorstársak közössége, a biztonságos csoportos megosztás gyakran felszabadító erejű. A kollektív megértés, a közös nyelv és élmények újfajta biztonságot teremtenek, amely kiegészíti az egyéni feldolgozást, sőt, sok esetben előfeltétele annak. Így van ez a KORE szülőcsoportjaiban is, hiszen a sorstársi közösség megtartó ereje kiemelkedő. A trauma feldolgozása tehát nemcsak belső munka. Az érintett kapcsolati térben sérül, és kapcsolati térben gyógyul, és minden egyes támogató mondat, minden hiteles jelenlét gyógyító erejű.

The post „Kimondjuk azokat a tabukat, amelyeket túl sokáig övezett némaság” – Az anyává válás súlyos trauma is lehet first appeared on nlc.