Gyakran hallani, hogy „a gyerekek majd megtanulnak úszni”. De mi van akkor, ha félnek? Ha a kimondott szavak inkább ártanak, mint segítenek? Egy úszómester most elmondja, miket tapasztalnak nap mint nap.
„Emlékszem egy nyolcéves kislányra. Az apja azt mondta róla a regisztrációnál: »Ő egy igazi kis nyámnyila – hátha maguk megtalálják vele a hangot«. A kislány alig mert megszólalni, szinte kapaszkodott a vízbe. Nem, mi nem treníroztuk. Egyszerűen csak megmutattuk neki: így is rendben vagy. Pont így. Két héttel később önként bement a mélyvízbe – könnyekkel, de büszkén. Ma már rendszeresen úszik. Néha csak integet nekünk.”
Egy másik, elég tipikus eset: „egy kisfiú áll a medence szélén, bizonytalan, feszült. Az apja elveszti a türelmét: » Ugorj már, ne hisztizz!«. Az anya csendben marad.”
Sajnos gyakrabban látunk ilyen jeleneteket, mint szeretnénk. És tudjuk: egyetlen mondat is mindent megváltoztathat – nemcsak azt a pillanatot, hanem a gyerek viszonyát a vízhez, és a saját bátorságához is.
A gyerekek komolyan veszik, amit mondunk. Különösen a vízben. Aki bizonytalan, annak nem parancsokra van szüksége. Nem összehasonlításokra. És végképp nem gúnyra. Ami segít: ha valaki azt mondja neki: „Meg tudod csinálni – de nem muszáj.”
A bizalom nem nyomás alatt születik. Hanem apró lépésekben – olyan emberek között, akik ezt bírják és értik.
Az a bizonyos mondat, ami odacsap
Sokan azt hiszik, az úszás csak technika kérdése. Pedig sokkal több annál: biztonság, önértékelés, bizalom. Azok, akik félnek a víztől, nem azért tanulnak meg úszni, mert „megtolják” őket – hanem mert valaki valóban észreveszi őket. Ezt újra és újra megtapasztaljuk – és mindig újra mellbe vág.
A strand nem csak szórakozóhely. Ez egy tér, ahol a gyerekek növekedhetnek – vagy épp visszahúzódnak, ha senki sem figyel. A mi dolgunk nem csupán az, hogy elkerüljük a baleseteket. Hanem az is, hogy önbizalmat adjunk a kicsiknek, hogy merjenek játszani. A saját tempójukban. Félelem nélkül, ítélkezés nélkül.
„Mindenki más meg tudja csinálni”, „Szégyent hozol ránk” – ilyen mondatokat is hallunk. És látjuk, mit váltanak ki. A gyerek megfeszül, kerüli a vizet. Van, aki éveken át cipeli magával ezt a bizonytalanságot. Nem azért, mert beleesett. Hanem mert akkor, abban a pillanatban nem látták meg őt igazán.
Ha kell, a szülőkkel is beszélünk. Nem kioktatóan, de őszintén. Azt mondjuk: „A gyereke akkor lesz erősebb, ha békén hagyják.” Sokan megértik ezt. Van, aki először megsértődik – de később hálásan visszatér. Nem az a célunk, hogy szuperanyukákat és szuperapukákat gyártsunk. Csak azt szeretnénk, ha egy kicsit jobban figyelnének: a hangnemre, a testbeszédre, az adott pillanatra.
Egy gyerek, aki el meri engedni a medence szélét, nemcsak egy új úszótechnikát tanul meg. Hanem bátorságot nyer. Önmagából. És másokból is. Ha egy mondat rombolhat, akkor egy másik gyógyíthat is.
Nem lesz mindenkiből kacsa. Nem is kell. De mindenkinek joga van biztonságban érezni magát. Nem nyomás alatt. Nem megszégyenítve. Ha egy mondat elvehet valamit, akkor egy másik vissza is adhat. Mi ilyenkor ezt mondjuk: „Meg tudod csinálni. De nem muszáj. Itt vagyok. Csináljuk együtt.”
És néha – egészen halkan – ezek a mondatok mindent megváltoztatnak. Egy életre.
The post Az úszómester elmondja: olyan mondatokat hallok szülőktől, amik elgondolkodtatnak first appeared on nlc.