A rendszerváltás utáni időszakban a közép-európai országokban pártokon átívelő egyetértés volt az euroatlanti kapcsolatok fontosságáról, mára viszont az Európai Unióhoz való viszony az egyik legfontosabb belpolitikai törésvonallá vált. Nemcsak Magyarországon, hanem Szlovákiában, Lengyelországban, és Csehországban is kormány-ellenzék viszonylatban is értelmezhető ez a politikai megosztottság. Az EU-nál jobb ajánlat nincs az asztalon, és ezt az EU legvéresszájúbb kritikusa is tudják, akkor is, ha közben a Brüsszel=Szovjetunió kommunikációs paneleket durrogtatják. Paradox módon az EU intézményileg és pénzügyileg is finanszírozza az Orbán és a hozzá hasonló EU-kritikus populisták brüsszelezését.
Befeszült a régió
Rég feszített ennyire sok közép-európai országot egyszerre politikai feszültség. Persze, a balkáni háborúkkal terhelt kilencvenes évek miatt nem annyira régen, de az elmúlt egy-másfél évtizedben nem. Magyarország szinte összes szomszédjában érezhető feszültségek uralják a mindennapokat, még ott is, ahol nem dúl több mint három éve háború: Romániában a tavalyi választási szuperév nem (csak) azért lett történelmi, mert minden létező választást egy évben rendeztek meg, hanem végül leginkább azért, mert az elnökválasztás eredményét eltörölték, és az első fordulót meglepetésre behúzó, egyre népszerűbbé váló Calin Georgescut kizárták a megismétlendő elnökválasztásból. Szlovákiában – miközben a kormánykoalíció tagjai egymással veszekednek – heti rendszerességgel tüntetnek Fico oroszbarát politikája ellen. Szerbiában november óta tartanak a gigatüntetések Aleksandar Vucic ellen, miközben a Balkánon egyre másra kötődnek az egymást kölcsönösen irritáló katonai szövetségek. Eggyel távolabb, az EU soros elnöki tisztségét betöltő, egyébként elnökválasztásra készülő Lengyelországban januárban az EU-kritikus, Fidesz-szövetséges, ellenzékben lévő PiS rövid ideig a legnépszerűbb párt lett. Nálunk egy évvel a parlamenti választások előtt zebrázás, poloskázás, kullancsozás és napi szintű hazaárulózás adja meg a közbeszéd alaphangját.
Harminc év konszenzus vége
A közép-európai EU tagállamok belső feszültségeinek közös eleme lett az Európai Unióhoz való viszonyulás kérdése. A térség rendszerváltási időszaka utáni körülbelül harminc évben a régió országainak döntő többségében pártokon átívelő, nagypolitikai konszenzus alakult ki a külpolitikai orientációról. Egy-egy szélsőséges ideológiát magáénak valló, mainstreammé sosem váló kisebb párt kivételévela pártok egyetértettek abban, hogy az adott ország számára merre van az előre: a transzatlanti szövetség és az EU irányában.Ez viszont a múlté, az EU-ról és az USÁ-ról is lekopott a csillámpor, az eddig biztosnak tűnő közép-európai külpolitikai irányok már nem olyan határozottak és egységesek, mint korábban.