A középkorban kincsnek tartották – Ma reggelente milliók isszák ezt a csodaitalt

Joggal tűnhet úgy, hogy jelenleg épp a növényi alapú tejek csúcskorszakát éljük: a boltok polcain mindenféle alternatív tejet találhatuk a szójától a kókuszon, a rizsen és a zabon át a borsóig. Gyakorlatilag nincs is olyan növény, amit ne lehetne megfejni. A nyugati világban, azaz az Egyesült Államokban éppúgy, mint Európában a vásárlók körülbelül negyede választja a növényi tejeket a tehéntej helyett, és ez a tendencia a jövőben alighanem még tovább fokozódik majd. 

Régóta velünk vannak

Pedig a különböző alternatív tejek már jóval régebb óta velünk vannak, mint gondolnánk: jó, a zabtejet tényleg csak a 90-es években találták fel, de például a kókusztejet a délkelet-ázsiai, afrikai és indiai konyhában már évszázadok (de az is lehet, hogy évezredek óta) használják; a Spanyolországban, Mexikóban és az egész spanyol nyelvű világban máig töretlenül népszerű horchatát, a tigrismogyoró (avagy földi mandula) tejéből készült italt az Ibériai-félszigetet megszálló mórok hozták be még a középkorban; a doufujian, a szójatej előfutára pedig a 14. század óta népszerű Kínában. 

A Közel-Keleten őshonos mandula volt az egyik legkorábbi fa, amit az ember körülbelül 5000 évvel ezelőtt háziasított. A Földközi-tenger partjai mentén terjedt el Dél-Európában, Észak-Afrikában és keletre India felé. A korai sumér konyhai szövegekben is szerepel, a Bibliában is gyakran említik – még Tutanhamon mellé is temettek mandulát, hogy táplálja őt a túlvilági életben. 

A mandulatej azonban – amelyet őrölt mandula vízben való áztatásával, majd ruhán való átszűrésével készíttek – nem volt része az ókori konyhának. Ezt ugyanis nagy valószínűséggel Európában találták fel: és miután elődeint ráéreztek az ízére, nem tudtak betelni vele. 

A mandulatej szinte minden középkori európai szakácskönyvben szerepel hozzávalóként. Sőt, több kutató szerint a késő középkori szakácsművészetben ez volt az egyik legfontosabb összetevő. 

Azonban a mandula és teje nem volt olcsó: Észak-Európa nagy része számára, amely a diót a kontinens naposabb oldaláról importálta, drága, egzotikus alapanyagnak számított, amely főként (de nem kizárólag) a nemesek konyhájában fordult elő.

Bár nem mindig volt egyszerű hozzájutni, a mandulatejet sokkal jobban kedvelték a hagyományos tehéntejnél – nem csak az íze miatt, hanem mert utóbbi fogyasztása – legalábbis az akkori viszonyok között – számos egészségügyi kockázattal járhatott. Így aztán sokan inkább csak sajt és vaj formájában fogyasztották a tehéntejet, ahol pedig ez megfizethető volt, mandulatejet fogyasztottak alternatívaként.

Tej helyett, nagyböjt idején

A mandulatej népszerűségéhez a kereszténységgel együtt járó étrendi korlátozások is jelentősen hozzájárulhattak: ugyanis az év különböző időszakaiban –  például nagyböjt idején – tilos volt a tejtermékek fogyasztása. (Ahogy a húsevés és a szex is.)

A mandulatejet viszont még a legjámborabb katolikus is bátran dönthette magába, sóval, cukorral és ecettel kombinálva pedig még ún. mandulasajtot és hamis vajat is lehetett készíteni belőle.

De persze nem csak vallási ünnepeken, hanem az év minden szakában fogyasztották: ezt egyebek mellett onnan tudjuk, hogy a receptekben a húsok mellett szerepel. Az egyik legnépszerűbb étel, a blanc manger csirkéből, rizsből, mandulatejből, cukorból és rózsavízből készült, és szinte minden híresebb korabeli szakácskönyvben szerepel. 

Guillaume Tirel, a francia udvar 14. századi szakácsa mandulatejes leveseket készített, a normannok pedig torták és pástétomok készítéséhez használták. A 14. századi velenceiek a mandulatejből cukros fánkot készítettek, a középkori katalánok pedig broete de madama-t, amely mandulatej, csirkeleves, fenyőmag, tojás, ecet, gyömbér, bors, galangál és sáfrány pazar kombinációja. 

A középkori Európa egyik legrégebbi szakácskönyvében, a 13. századi skandináv Libellus De Arte Coquinaria-ban szerepel egy izlandi mandulatejes joghurtrecept, ami „olyan jó, mint a skyr” (vagyis a tradicionális izlandi joghurt, ami tehéntejből készül). A késő középkori Angliában pedig mandulatejből még tojásutánzatot is készítettek, amelynek sárgáját sáfránnyal sárgára színezték.  

De ahogy az egyház egyre lazábbá vált a böjt kérdésében, a mandulatej népszerűsége csökkent – egészen a 21. századig. Ma pedig már a mandulatej ismét a legnépszerűbb alternatív tej Európában. Ami nemcsak finom, hanem egészséges is. Ahogy egy korábbi cikkünkben írtuk:

The post A középkorban kincsnek tartották – Ma reggelente milliók isszák ezt a csodaitalt first appeared on nlc.