Amikor a Titanic 1912. április 14-15. fagyos éjszakáján elsüllyedt, körülbelül 1500 férfi, nő és gyerek vesztette életét. A híradások arról számoltak be, hogy az áldozatok „a hajóval együtt süllyedtek el” vagy hullámsírban nyugszanak. A hajót azonban több száz utas és legénységi tag hagyta el, mielőtt az kettészakadt, eltűnt a hullámok alatt, és négy kilométer mélyen, az Atlanti-óceán fenekén állapodott meg. A menekülők parafával töltött mentőmellényekben úsztak a tengerben, amíg a fagyos víz ki nem szívta a testükből a hőt.
Bár a halál hivatalos okaként gyakran fulladást jelöltek meg, a legtöbb áldozat feltehetően hipotermiában és más hasonló okokból halt meg. Az elkövetkező napokban és hetekben a holttesteket az áramlatok magukkal sodorták, és hatalmas területen szórták szét az óceánban. Sokukat több hónapnyi keresés után sem találták meg:
a mai napig összesen közel 1200 áldozat maradványainak hollétéről nem tudunk semmit.
Csak a kontextus kedvéért: a hajón összesen körülbelül 2200-an utaztak, és a becslések szerint 1500-an lelték halálukat a katasztrófában.
Az elsüllyeszthetetlennek tartott Titanic 1912-ben (fotó: Hulton-Deutsch Collection/CORBIS/Corbis via Getty Images)
A Carpathia gőzhajó, amely a katasztrófa helyszínére száguldott, alig több mint 700 túlélőt vett fel a Titanic túl kevés és túlságos szellősen megtöltött mentőcsónakjaiból. Mivel hajója immáron jócskán túl volt terhelve, a Carpathia kapitánya nem foglalkozott az elhunytakkal, hanem New York felé vette az irányt.
A Carpathia fedélzetén és a későbbi beszámolókban a túlélők horrorisztikus történeteket meséltek arról, ahogy utastársaik a vízben küzdenek körülöttük: nyögéseket és segélykiáltásokat hallottak, amelyek fokozatosan elhalkultak, ahogy az áldozatok egytől egyig meghaltak az iszonyatos hidegben. A hipotermia – legalábbis a felnőttek esetében – nem egy gyors folyamat: gyakran 30-40 percig tart, intenzív remegéssel, izomösszehúzódásokkal, zavartsággal és végül a szervek leállásával jár.
A Titanic katasztrófája egy korabeli ábrázoláson (forrás: gettyimages)
A maradványok összegyűjtése tehát más hajókra hárult. A Titanic tulajdonosa, a White Star Line kibérelte a Mackay-Bennett nevű gőzhajót, amelyet általában a transzatlanti távírókábelek javítására használtak, hogy minél több holttestet halásszon ki. A fakoporsókkal és több tonna jéggel megrakott hajó április 17-én indult útnak az új-skóciai Halifaxból.
A Mackay-Bennett legénységének egyik tagja egy újságnak azt nyilatkozta, hogy a hajó a kutatás második napján egy 100 holttestből álló, úszó hullaszigetre bukkant, a látványt pedig valósággal sokkolta a matrózokat: „Eleinte alig tudtuk elhinni, hogy tényleg a halottak lebegnek a vízen. A legtöbben tágra nyílt szemmel bámultak, egyenesen előre, bele a semmibe”.
A Mackay-Bennett április 30-án tért vissza a kikötőbe 190 holttesttel, miután további 116-ot a a tengerbe temettek. Két másik halifaxi hajó, a Minia és a Montmagny szintén holttestek után kutatott, és összesen 21-et találtak, amelyek közül hármat ugyancsak a vízbe engedtek vissza.
Az újságok arról számoltak be, hogy a Titanic egyik legazdagabb utasának, John Jacob Astornak családja külön expedíciót tervez a holttestének felkutatására, és hajlandó akár egymillió dollárt költeni erre. Astor maradványait egyébként hamarosan megtalálta a Mackay-Bennett: az azonosításához használt tárgyak között volt egy monogramos arany zsebóra is, amely 2024 áprilisában közel 1,5 millió dollárért kelt el egy árverésen.
A Titanic néhány utasa (fotó: Universal Images Group/Getty Images)
A vízben hagyták a holttesteket
Más, a térségen áthaladó hajók is jelentették, hogy holttesteket láttak, de nem próbálták meg kihalászni őket. A Bremen német hajó, amely április 24-én érkezett New Yorkba, roncsok, köztük fedélzeti székek és fatörmelékek tömegére bukkant. Ahogy a New York Time korabeli cikke írta: „Ahogy a hajó közelebb ért, kiderült, hogy a vízen fel-alá billegő és a roncsok közé keveredő fekete tárgyak az áldozatok holttestei”.
A legtöbbjük mentőmellényben volt.
Az egyiküket az egyik ajtóhoz, kettőt pedig a fedélzeti székekhez erősítettek. A kapitány becslése szerint tisztjei összesen körülbelül 100 holttestet láttak, hozzátéve, hogy azért nem szedtek fel egyet sem, mert nem volt koporsó a fedélzeten, és tudták, hogy a Mackay-Bennett a holttestekért fog jönni.
Május 13-án, majdnem napra pontosan egy hónappal a katasztrófa után, az Oceanic, a White Star hajójárata, amely az angliai Southamptonból New Yorkba közlekedett, kb. 300 kilométerre a roncs helyíszínétől találkozott a Titanic mentőcsónakjával. A csónakból április 15-én mentette ki élő utasait a Carpathia legénység, és a vélhetően három holttesttel sodródott tovább (bár az akkori szenzációhajhász újsághírek szerint a három férfi éhen halt a csónakban, miután megpróbálták megenni a mentőmellényüket, ez valószínűleg nem volt igaz).
Leonardo DiCaprio és Kate Winslet a Titanic című filmben (Photo by CBS via Getty Images)
Shane Leslie ír ír író, az Oceanic egyik utasa később felidézte a mentőcsónak megtalálásnak pillanatát, amelyet először a hajó orrától nagyjából három kilométerre észleltek. „Ami ezután következett, az borzalmas volt” – írta évekkel később.
Két matrózt lehetett látni, akiknek a haja a sótól és a naptól kifehéredett, egy harmadik, estélyi ruhás alak pedig a padokon feküdt. Mindhárman halottak voltak.
Az Oceanic legénysége összeszedte a borzalmas állapotban lévő testeket, vászonba csomagolta, és a tengerbe temette őket. Leslie felesége, aki szintén szemtanú volt, arról számolt be, hogy az egyik matróznak leesett a karja az eljárás során. Az Oceanic aztán felhúzta a mentőcsónakot a fedélzetére, és New Yorkba vitte.
Május 26-án egy fókavadász hajó, az Algerine rádión jelentette, hogy megtalálta James McGrady, a Titanic egyik főinasának holttestét: június 8-án érkezett meg maradványaival az új-fundlandi St. John’s-ba.
A katasztrófa néhány túlélője egy mentőcsónakban (fotó: Ralph White/CORBIS/Corbis via Getty Images)
Bár McGrady holtteste volt az utolsó, amelyet visszahoztak a szárazföldre, legalább két másik áldozatot végül a tengeren temettek el. Június 6-án az Ottawa olajszállító tartályhajó megtalálta a Titanic személyzetének egyik tagja, William Thomas Kerley testét, amely a jelentések szerint majdnem 900 kilométernyire lebegett a katasztrófa helyszínétől. Június 8-án az Ilford teherhajó egy másik személyzeti tag, William Frederick Cheverton holttestét észlelte az Atlanti-óceán északi részén. Bár arcvonásai felismerhetetlenek voltak, a legénység a zsebében talált papírok és egyéb tárgyak alapján azonosítani tudta.
Az osztálykülönbségek a holttestekkel való bánásmódban is megmutatkoztak:
A különböző hajók által megtalált, beazonosított holttestekről szóló lista szerint a harmadosztályon utazók 42 százalékát a tengeren temették el, ahelyett, hogy a szárazföldre hozták volna vissza. A másodosztályú utasok esetében ez az arány csak 22 százalék volt, az első osztályú utasok esetében pedig mindössze 6 százalék. A legénység tagjainak 30 százalékát temettek el a tengerbe.
A Mackay-Bennett kapitánya annak idején ezt meg is magyarázta:
Egyetlen prominens személyt sem süllyesztettünk újra az óceán fenekére. Az tűnt a legjobb megoldásnak, ha a halottakat a szárazföldre szállítjuk, hogy az örökösök könnyebben tudják rendezni a vitás kérdéseket
A legénységről szólva hozzátette: „Aki a tengeren éli az életét, annak meg kellene elégednie azzal, hogy a tengerbe temetik el. Szerintem ez a legjobb hely. A magam részéről elégedett lennék, ha hullámsírba helyeznének”.
19 hónapos kisfiú az egyik legfiatalabb áldozat
A hajók Halifaxba érkezésekor a holttesteket lovas kocsik szállították egy helyi curlingklub jégcsarnokába, amely rögtönzött hullaházként szolgált. Ott felravatalozták őket, hogy a hozzátartozók azonosíthassák a maradványokat. Az áldozatok közül néhányat – a leghíresebb egy 19 hónapos kisfiú, akit ismeretlen gyermekként temettek el – az elmúlt években DNS-vizsgálatok és más módszerek segítségével azonosítottak.
Jobbra a Titanic kapitánya, Edward J. Smith (fotó: Ralph White/CORBIS/Corbis via Getty Images)
Végül összesen 59 holttestet szállítottak haza temetésre, míg további 150-et Halifaxban temettek el, három különböző temetőben. McGrady, aki utolsóként érkezett Halifaxba, volt az utolsó, akit ott is temettek el, június 12-én, közel két hónappal a katasztrófa után.
A Titanic roncsát csak 1985-ben fedezték fel, és az azóta eltelt években nem találtak emberi maradványokat sem a roncson, sem a közelében, valószínűleg azért, mert a tenger hamar lebontja a húst és a csontokat. Egy szakértő szerint nem valószínű, hogy bármely teljes test épségben megmaradna, függetlenül attól, hogy mennyire elszigetelt és lezárt a roncs egy része. Sokkal valószínűbb, hogy a roncs helyén mindenütt apró csont- és hajdarabok kavarognak, amelyek a szemnek vagy a búvárkamerának nem tűnnek fel azonnal.
És akkor még ott van az extrém erős víznyomás is: ha valaki sekélyebb vízbe fullad, a bomlásából származó gázok hatására a teste felpuffad és visszatér a felszínre. De ilyen nagy nyomásnál a gázfelhalmozódás szétoszlik, ami azt jelenti, hogy a halottak a roncs közelében maradnak – kivéve persze a parafa mentőmellényben lévőket, akiknek útja még napokig, néha hetekig folytatódott, miután a Titanic útja véget ért.
The post Még mindig nyugtalanító titkokat rejt a Titanic, több mint 110 évvel a katasztrófa után is – hová tűntek az áldozatok? first appeared on nlc.