Amikor Ferenc pápa majdnem napra pontosan két éve Budapestre érkezett, hogy pop-up misét tartson a Bazilikában, épp egy országos napilapnak dolgoztam, és természetesen minden fotóst kivezényeltek a helyszínre. Engem – nyilván – háttérfotósnak, azaz nem csak a pápa, de a Bazilika közelébe sem jutottam, inkább a környéken kellett életképeket lőnöm; a fotóriporter hierarchiában ez a legalsó szint, de én imádtam. Egyébként is sokkal jobban élveztem mindig, hogy az élet sűrűjében maradhatok, mint hogy mindenféle hatalmasságok éreztessék, hogy kegyet gyakorolnak azzal, hogy lefotózhatom őket.
Így történt, hogy három órán keresztül lógtam a környéken egyébként is felbukkanó szokásos arcokkal – turisták, köztük muzulmánok, meleg párok, punkok, a kisboltok környékén éjjelilepkéző alkeszek –, és semmi nem történt, csak vártunk, hátha az, ami a Bazilikában történik, most – kivételesen – nekünk is szól. „Engem amúgy nem érdekel az egész, de ezt azért most már csak megnézem”, mondogatták egymásnak kék Löwenbrauval a kézben. Kíváncsiak voltunk, megérezzük-e a helyzet jelentőségét, hogy száz méterről is meglegyint-e minket a Ferencből áradó Big Church Energy.
Meglegyintett.
Több százan hallgattuk végig azt, ami a kihangosításból hozzánk is eljutott, úgy, hogy eleve nem értettünk egy szót sem – és mentünk aztán a dolgunkra szótlanul, üdvözült arccal és egy kicsit megváltozva.
2023. április 28. Ferenc pápa beszédére várnak a Bazilika előtti téren. Fotó: Neményi Márton
Ferenc különleges pápa volt. Katolikus én csak papíron vagyok, vallásos meg úgy sem, így aztán jogos az érv, hogy nehogy már én akarjam tudni, ki a különleges pápa – már azon túl, hogy nyilván nincs átlagos pápa –, de némi arroganciával engedtessék meg, hogy igenis tudjam. Nem annak ellenére, hogy nem vagyok vallásos, hanem éppen azért. Ferenc ugyanis képes volt hozzám is szólni.
Mindezt úgy, hogy nagyjából huszonöt éve elhatároztam, hogy az én életemben nem lesz jelentősége annak, hogy az egyházi méltóságok szerint mit hogyan kellene tennem és gondolnom. Kőkemény matriarchális családban nőttem fel, ahol az apai nagymamám mindent megtett, hogy tisztességes, templombajárós mintakeresztény legyek. Főiskola, irodai munka, feleség, semmi drog, legfeljebb pálinka, a magyar nemzet újratermeléséhez szükséges – tehát minimum három – gyerek, a Budapes Pride-ot meg legfeljebb a kerítés másik oldaláról minősítsem; ilyenek.
Mondanom sem kell, ebből semmi sem jött össze.
Pedig kisiskolásként stréber hittanos voltam, annyira, hogy minden bibliás kvízkérdésnél kiestem a padból, úgy jelentkeztem – függetlenül attól, hogy megértettem-e (megértették-e velem), mi mit jelent –, ráadásul az 1993-as betlehemezésen is meggyőzően alakítottam a második pásztort, még szép, hogy gyorsított képzést kaptam, egyik hittanról írattak be a másikra azzal, hogy „ez a gyerek túl jó ide”. Három hittantanárom is volt, mindhármat Márta néninek hívták (hogy mit akart ezzel üzeni az univerzum, vagy, ha létezik, maga Isten, fogalmam sincs), a végén, 14 évesen már az érettségizőkkel hittanoztam két iskolával arrébb. Amikor elkezdtem érezni, hogy itt valami nagyon nincs rendben, és a harmadik Márta néni rajtakapott, hogy kétségbe vontam az egész intézményrendszer értelmét, annak rendje és módja szerint félrevont és közölte,
Marcikám, te egy csodás mag vagy, amelyből hatalmas mammutfenyő nőhetett volna, de bizony köves talajra hullottál és elrothadtál.
Ő később egy közpénzlopó, adócsaló, xenofób mikropárt vezetője lett (nem éppen krisztusi érzés az elégtétel, sajnálom), én meg, mint annyi kortársam, valláskárosult; pár évig biztos voltam benne, hogy ez az egész Isten- és Jézus-dolog hazugság, aztán elengedtem ezt is, apatikus, nonbináris vallású arcként tengődtem, ha szóba került a téma, az illedemes válaszom az volt, hogy számomra nincs jelentősége annak, ki miben hisz, amikor egy-egy ember értékeit nézem. (Az őszinte, kissé kiábrándító válaszom meg az, hogy nem foglalkoztat az egész – annyira arrogáns nem vagyok, hogy azt mondjam, nincs Isten, hogy van-e, azt úgysem tudom meg ebben az életben, és egyébként is van ezen kívül éppen elég felfedeznivaló ezen a világon.)
A Római Katolikus Anyaszentegyház következő évtizedei rendre alátámasztották, hogy jól döntöttem: megalázó, jobb esetben „csak” leereszkedő állásfoglalások a melegek jogainak ügyében, pedofilbotrányok sora, zavaros pénzügyek és a múlttal való felemás (leginkább semmilyen) szembenézés. Hogy mit éreztem, azt Frances McDormand fantasztikus monológja foglalja össze a legjobban a Három óriásplakát Ebbing határában című filmből.
A pápa, aki mindent borított
Itt érkezett meg az életembe – mindannyiunk életébe – Ferenc pápa, aki azonnal fel is borított mindent, amit a pápák bevett dolgairól tudni véltünk. Assziszi Szent Ferencről, akinek a nevét választotta, mindenki azt gondolta, hogy futóbolond, olyan megszállottan demonstrált a szegények mellett, Ferenc pápa pedig, a maga módján – és pápai eszközeivel – ugyan, de hasonlóan járt el, és nagyon sokan, akik a tekintélyelvű, grandiózus szertartások közepette létező pápai imidzshez szoktak, szintén futóbolondként tekintettek rá. Ferenc hősiessége abban állt, hogy nem csak kiállt a szegények mellett, vagy hogy „lehajolt”, hogy „felsegítse” őket – kényelmes, de üres pózok és gesztusok ezek – hanem konkrétan küzdött a szegénység ellen.
Ő volt a legújabbkori történelem első pápája, aki pontosan látta, hogy a világ mételye nem a vallástalanság, vagy a mindenféle „gyanús” ideológiák terjedése, hanem a kiszolgáltatott csoportok és rétegek kizsákmányolása, gyakran éppen a kereszténység nevében. Azt is pontosan látta, hogy Anyaszentegyház jelenleg a probléma része, nem a megoldásé.
Hajléktalanok, háború és éhínség elől menekülők, testi, szellemi fogyatékkal élők, a férjüket elhagyó bántalmazott nők, teljesen mindegy – a helyzet, amiben vannak, nem történik, hanem egy gonosz rendszer teszi velük; ez a gondolat Ferenc majd’ minden beszédében előkerül, és mi nem lehetünk eléggé hálásak neki. Ahogy Jászberényi Sándor író posztolta a Facebookon:
Sikeresen haragított magára mindenkit. A menekültválság közepén élesen szembement azokkal a nacionalista-konzervatív frakciókkal, melyek egyébként az Egyház legfőbb bázisai. Nem értelmezte szelektíven a szeretet parancsát. Megmosta a migránsok lábát, akkor is, ha ez kiverte a biztosítékot a konzervatívoknál.
Fotó: Neményi Márton
Mindenki pápája
Félreértés ne essék, Ferenc nem volt liberális pápa: nem mondta fel a progresszív mantrát, de a keményvonalas konzervatívot sem. Végképp nem volt az a cuki bácsi, akit A két pápa című szívmelengető, de borzasztóan hollywoodi filmben láthattunk, amint a puszta jelenlétével jobb belátásra téríti a bűnbánatra képtelen Benedeket. Az „Isten földi helytartója” titulus ide vagy oda, gyarló ember volt ő, ment a saját feje után, néha meggondolta magát, időnként megenyhült, időnként bekeményített, mint mindannyian; csak éppen ő, egy pápától szokatlan módon nyíltan vállalta mindezt. Következetes volt a következetlenségben. Biztosan nem ő volt az elmúlt száz év leghatékonyabb pápája.
„Csak” a legemberibb.
Nem volt a liberálisok pápája sem: mindenkié volt, azoké is, akik – mint én – nem kértek az életükbe egy újabb pápát, és nem is tudták, hogy szükségük van rá.
Pápája volt ő még az ateistáknak is.
Erről is gyakran beszélt: szerinte a lelkiismeret fontosabb, mint a felekezet által diktált szertartások. 12 éve írt egy nyílt levelet egy olasz ateista (!) újságírónak, Eugenio Scalfarinak, amiben így fogalmazott:
Az a kérdés, hogy Isten megbocsát-e azoknak, akik nem hisznek és nem keresik a hitet. Először is azt mondanám – és ez a legfontosabb dolog –, hogy Isten irgalma határtalan. […] Azok, akik nem hisznek Istenben, de a lelkiismeretük szerint cselekszenek, Isten közelségében élnek, még ha nem is ismerik azt.”
Lehet, hogy tévedésben élek, és igenis van másvilág, ahol halálom után megítélnek, és eldől, merre tovább; abban azonban akkor is biztos vagyok, hogy csak amiatt tartozom majd magyarázattal, hogy hogyan bántam felebarátaimmal az alatt a pár pillanat alatt, amit a Földön töltöttem, és nem amiatt, hogy hányszor voltam templomban mindeközben. Ezt a bizonyosságot pedig Ferenc pápának köszönhetem: vallásosabb a pápasága alatt ugyan nem lettem, de, hála neki, egy kicsit jobb ember talán igen.
The post Nem hiszek Istenben, Ferenc pápa mégis megváltoztatta az életem ezzel a mondatával first appeared on nlc.