Elég öreg vagyok ahhoz, hogy jól emlékezzek arra, mekkora flash volt még 1996-ban, amikor az Alkonyattól pirkadatig című mozi a játékidő közepe táján minden átmenet nélkül, gyakorlatilag egyik pillanatról a másikra ment át vérgőzös-menekülős gengszterfilmből ultraerőszakos vámpírmozivá.
A Creeden és a Fekete párduc-filmeken edződött Ryan Coogler rendező majdnem harminc évvel később már nem tud és nem is akar ekkora meglepetést okozni: a Bűnösök prológusának bevillanó képeiből rögtön világossá válik, hogy egy vámpíros filmmel állunk szemben. Ennek ellenére a vérszívók érkezésére mégis a bő kétórás film feléig várnunk kell. De amit addig kapunk, az se piskóta.
Amikor a zene annyira tiszta, hogy magához csábítja a gonoszt
A Bűnösök
lenyűgöző korrajz a KKK uralta amerikai délről a múlt század harmincas éveiből,
menő, régivágású gengszterfilm,
a zene természetének és erejének lenyűgöző demonstrációja,
folkfilm az amerikai feketék kultúrájáról és annak gyökereiről,
elmélkedés a rasszizmus és a hatalom összefonódásáról,
valamint véres, toroktépős creature feature, sok-sok szörnyeffekttel és annál is több vérszívó vámpírral.
Bűnösök (2025)
Ebbe a sokféleségbe számos nagyhírű filmes bicskája beletörne, csakhogy Coogler olyan magabiztossággal oldja meg a feladatot, hogy öröm nézni. Mintha nem is méregdrága hollywoodi stúdiófilmet rendezne, olyan ambiciózus és gondolatgazdag mozi a Bűnösök, melynek egyik központi eleme a zene, ami a film filozófiája szerint tud olyan tiszta és elemi erejű lenni, hogy egyszerre jelent gyógyírt az emberek lelki bánatára és sebeire, és vonja magára tisztáságával az igazi, ősi gonosz figyelmét.
A film egyik elementáris erejű pillanatában az őstehetség blues gitáros, Sammie zenélni kezd, és mintha egy dimenziókapu nyílna meg a csehó közepén: régmúlt, közelmúlt, jelen, közeljövő és távoli jövő fekete zenéi keverednek egyetlen nagy és varázslatos ritmus- és dallamkavalkáddá, az év egyik első nagy, katartikus mozipillanatát produkálva.
A Bűnösök zene- és hanghasználata tanítani valóan eredeti: ezt a filmet hallgatni legalább akkora élvezet, mint nézni.
Út a véres tivornyáig
Jim Crow Amerikájában járunk, a faji alapú megkülönböztetés aranyéveiben. Lehet, hogy a rabszolgaság már véget ért, de ettől még a feketék élete nem lett sokkal jobb. A sztori helyszíneként szolgáló Mississippi államban továbbra is a gyapotföldeken kell robotolni, csak most már éhbérért, és hiába a felszabadítás, a feketék sehol sem vegyülhetnek a fehérekkel. Ezt kiválóan illusztrálja a jelenet, amiben egy fekete gengszter térden lő két feketét a nyílt utcán tucatnyi szemtanú előtt, és a rendőrök a füle botjukat sem mozdítják. Amíg egymás között intézik el a dolgokat, nem nagyon érdekli őket mit csinálnak, de amint ugyanezek a srácok akár csak pofon vágnak egy fehér embert, a törvény a legnagyobb szigorral sújt le rájuk.
A szuperkarizmatikus Michael B. Jordan (Creed, Fekete párduc) által játszott Smokestack ikrek Chicagoból lopott áruval és pénzzel akarnak szórakozóhelyet nyitni a szülővárosuk környékén. Az egyetlen nap alatt játszódó sztori első felében azt nézhetjük végig, ahogy a hosszú éveken át távol élő gengszter-tesók felveszik a kapcsolatot a múltjuk fontos embereivel, és megpróbálnak összegyűjteni egy kis csapatot, akikkel az este bedurranthatják a városszéli zenés csehójukat.
Hollywoodi műfaji filmtől szokatlanul gazdag karakterek sorakoznak fel előttünk, hogy aztán elérkezzünk a Bűnösök játékidejének második feléhez, amikor az éjszakában elszabadul a pokol, és vérszomjas, ír folkzenére táncoló (!), sőt zenélő (!!!) vámpírok kezdik meg az éjszakai, véres tivornyájukat.
Ír népzenére ropják a fekete vámpírok az amerikai délen
A jó vámpírfilmek egyik ismérve az éhség, a testi vágyakozás erőteljes bemutatása, és a Bűnösök egy jó vámpírfilm. Ebben a filmben szinte mindenki nagyon fel van aljzva, a testiség, az éhség kiemelt szereppel bír, a vámpírok pedig tényleg szó szerint a nyálukat csorgatják, mielőtt a fogaikat az áldozatukba mélyesztenék.
Szex és vérszívás eggyé válik a filmben, nem csoda, hogy az egyik legemlékezetesebb vérszívást először egy szemtanú szexuális aktusnak nézi.
Bűnösök (2025)
Rendkívül izgalmas az is, ahogy Coogler a vámpírrá válást – technikailag a halált – a nagy felszabadulásként, az előítéletek nélküli világként mutatja be, ezzel is próbálva csábítóbbá tenni azt a csehóban bent rekedt feketék előtt. Remmick (Jack O’Connell), a vámpírvezér világossá teszi a még élő néhányaknak, hogy az életük amúgy is szánalmas a rasszizmus és a kirekesztettség miatt, és hiába reménykednek abban, hogy ez változhat. Bezzeg, ha átállnak hozzá, mind egyenlővé válnak, bőrszíntől függetlenül. Ennek megkoronázásaként végignézhetünk egy jelenetet, amiben a fekete vámpírok és fehér vezetőik együtt hagyományos ír népzenét játszanak és táncolnak rá az amerikai dél közepén.
A Bűnösök csak pakolja egymásra az érdekesebbnél érdekesebb rétegeket, és csak egyetlen ponton nem alkot maradandót: a film egyik csúcspontjának szánt nagy ostromjelenet kissé sután lett megrendezve, és az is igaz, hogy bár a vámpírmaszkok és protézisek kellően parák, maga a film horrorként nem túl félelmetes. A mögöttes mondanivaló egy kicsit elnyomja a rémisztgetést.
Ettől még ez a film szinte minden szinten túlteljesít: gondolatgazdag, érzéki, feszült, szemet- (IMAX-kamerákkal rögzítették) és fület gyönyörködtető mozi, aminek érdemes végigülni a stáblistáját, mert a plusz jelenettel még egy réteggel képes gazdagítani ezt a már amúgy is csodásan túlburjánzó történetet.
A Bűnösök már látható a magyar mozik műsorán.
The post Izzadva szexiznek a szuperkanos vámpírok a tavasz legdögösebb filmjében – Bűnösök kritika first appeared on nlc.