88 évesen elhunyt Ferenc pápa, az első katolikus egyházfő, aki az amerikai kontinensről érkezett. Útmutásait az egymilliárd fős felekezeten kívül is sokan figyelemmel kísérték, amikor hitet tett a menekültek mellett, vagy éppen a klímaváltozás elleni harcot támogatta.
Ferenc halálhírét Kevin Farrell bíboros jelentette be háromnegyed 10-kor, ezzel a szavakkal:
„Kedves testvérek, mély fájdalommal kell hírt adnom Ferenc Szentatyánk haláláról. Ma reggel 7.35 perckor Róma püspöke, Ferenc visszatért az Atya házába. Egész életét az Úr és az egyház szolgálatának szentelte. Arra tanított minket, hogy az evangélium értékeit éljük hűséggel és egyetemes szeretettel, különösen a legszegényebbek és kirekesztettek érdekében.
Végtelen hálával eltelve az Úr Jézus valódi tanítványaként mutatott példájáért ajánljuk Ferenc pápa lelkét a Szentháromságos Isten végtelen irgalmas szeretetébe”.
Egy nappal korábban, a húsvétvasárnapi misét nem ő tartotta, de a szertartás végén váratlanul megjelent a Szent Péter-bazilika erkélyén. Kerekesszékből kívánt boldog húsvéti ünnepeket, később pedig a teret megtöltő embereket is üdvözölte a járművéből.
Ferenc pápa február 14-én kétoldali tüdőgyulladással került kórházba, ahol 38 napig ápolták. Alig egy hónapja tért vissza a Vatikánba, de jelezték, hogy a felépülése lassan halad.
Olasz bevándorlók gyermeke
Jorge Mario Bergoglio 1936. december 17-én született Buenos Airesben, olasz bevándorlók gyermekeként. Az eredetileg halála után megjelentetni tervezett, végül a 2025-ös szentév alkalmából publikált önéletrajza szerint nem túl gazdag, de összetartó és szeretetteljes családba született. Ez a Remény című könyv tele van érzelmekkel: a rokonai, leginkább az anyja iránti odaadás mellett elfogódottan gondol vissza iskolai és egyetemi közösségeire, tanáraira, de szintén a legmelegebb szavakkal emlékezik találkozásaira más vallások képviselőivel, sőt egy általa tisztelt prostituálttal is.
1969-ben szentelték pappá, 1973-ban örökfogadalmat tett a jezsuitáknál, és egyből tartományfőnök is lett. Neki jutott tehát az a hálátlan és nem veszélytelen feladat, hogy az őrjöngő katonai diktatúrán átvezesse a rendet. Amikor pápává választása után számba vették életútját, a legtöbb vitát ez az időszak, illetve konkrétan egy olyan eset váltotta ki, aminek magyar a főszereplője.
A kommunizmus elől menekülő Jálics Ferenc a fiatal Bergoglio lelkivezetője is volt, de aztán a jobboldali rezsim őt vádolta meg kommunista szervezkedéssel. A magyar jezsuita 1974-ben Buenos Aires egyik nyomornegyedébe költözött, hogy a szegényekkel foglalkozhasson, de két év után a hatóságok őrizetbe vették, mert – talán budapesti születési helye miatt – orosz kémnek, baloldali gerillának tartották. Közel fél évig ágyúgolyóhoz láncolva, összekötözött végtagokkal, bekötött szemmel kellett élnie egy cellában.
Maga Jálics és a vele együtt megkínzott rendtársa úgy vélték, hogy a felettesüknek, Bergogliónak is szerepe lehetett a letartóztatásukban. Ez a gyanú utóbb bíróságig jutott, de Jálics belátta, hogy tévedtek. Valami titok vagy feszültség nyilván maradt köztük, annak ellenére, hogy végül Bergoglio hozta ki őt a börtönből. Az engesztelődés jele volt, amikor Jálics és Bergoglio együtt mutattak be misét – ez a jelenet szerepel A két pápa című filmben is. Ebben a vészterhes időszakban egyes papok a diktatúra kiszolgálói voltak, mások az életüket kockáztatva küzdöttek ellene. A későbbi pápa más taktikát választott: fenntartotta a beszélő viszonyt a juntával, ugyanakkor lobbizott a papjai érdekében, és olyanokat is megmentett, akiknek semmi közük nem volt a valláshoz. Ez a hozzáállás pápaként is jellemző volt rá.
Miután véget ért tartományfőnöki szolgálata, tudományos és tanári karrierjét folytatta. 1980 és 1986 között a Szent József Főiskola rektora lett, majd 1986-ban Németországba ment, hogy befejezze doktori disszertációját. Egy jezsuita kollégium lelki vezetője és gyóntatója volt, amikor Buenos Aires érseke közvetlen munkatársának válaszotta. Innentől kezdve pár év alatt lett helynök, segédpüspök, püspök, majd mentora halála után, 1998-ban érsek, az argentin egyház prímása. II. János Pál 2001-ben kreálta bíborossá.
Hivatalos életrajza szerint – amelyet a Magyar Kurír fordított magyarra – a hárommilliós Buenos Aires érsekeként missziós projektben gondolkodott, amelynek középpontjában a közösség és az evangelizáció állt. Négy fő célkitűzése volt:
nyitott és testvéri közösségek létrehozása; a tájékozott világi hívők vezető szerepének előmozdítása; a város minden lakóját célzó evangelizáció; a szegények és betegek megsegítése.
A papokat és a világi híveket közös munkára hívta. Mindezen törekvések később egyházfői munkájában is megjelentek.
Buona sera, szólott Krisztus földi helytartója
2005 áprilisában Bergoglio is részt vett azon a konklávén, amely XVI. Benedeket trónra ültette. Közhely már a történet, hogy 2013-ban, a pápa lemondása után az amúgy a nyugdíjra készülő Bergoglio bíboros mennyire nem számított rá, hogy megválasztják. Megvette a retúrjegyet Rómából vissza Buenos Airesbe, hiszen dolgozószobájának asztalán ott várta húsvéti beszédeinek kézirata, amelyet a konklávé végeztével folytatni tervezett.
Önéletrajzában szórakoztatóan írja le saját fogalmatlanságát, amikor sorra lépnek oda hozzá a pápaválasztó bíborosok, ő pedig minden célzást a saját eséyeire viccnek gondol. Aztán felszállt a fehér füst, és a latin nyelvű felkonf után a mosolygó, megilletődött Ferenc a nép nyelvén, a lehető legegyszerűbben köszöntötte a tömeget: Buona sera!
Ez az egyszerűség, közvetlenség lett a védjegye. Ettől a naptól fogva olyan embert látott a világ Szent Péter trónján, aki bárkivel szóba áll és megcsókolja mások lábát, aki bocsánatot kér és tud önkritikus lenni, aki nevetségessé teszi a limuzinba ülő politikusokat a kis Fiatjával, de tud magán is nevetni. A környezetében dolgozók név nélkül sokszor beszéltek róla, hogy tudott ő autoriter és türelmetlen is lenni, de ez a nyilvános imidzs akkor is üdítően hatott egy befeszült világban.
Bergoglio életrajzírója, a hozzá közel álló Austen Ivereigh egy 2024-es előadásában négy részre osztotta a pápaságát (amúgy a jezsuita lelkigyakorlatok négy fázisa szerint, de ebbe ne menjünk bele).
Az első évek a megismerés örömében telnek, Ferenc egyházon belül és kívül is elsöprően népszerű, nem tud hibázni, a vízen jár. 2015 a fordulópont, a családról szóló szinódus, amelyen a legforróbb kérdéseket tárgyalják a világ püspökei, és végül mindenki elégedetlenül távozik. A folyamat végére a nők, az elváltak és a homoszexuálisok integrációja változatlan marad egyházjogilag, és ezt az egymás ellen fenekedő oldalak egyaránt nehezményezik. De azt a konszenzust is nehezen nyelik le, hogy nem adnak ugyan jogi elismerést a katolikus egyház perifériáján lévőknek, de empatikusan fordulnak feléjük. 2019 után a válságok évei jönnek: a pápa a klímaváltozás elleni küzdelem egyik arca lesz, majd egymást követi a koronavírus és az ukrajnai háború. Ivereigh szerint 2022-től kezdődik a pápaság utolsó szakasza, amikor már beérnek a korábbi évek munkájának gyümölcsei (nem utolsó sorban a vatikáni adminisztáció reformja), amikor elhalkulnak a kritikus hangok, és a pápa tekintélyét már kevesen kérdőjelezik meg. Közben egyre gyakrabban hátráltatják egészségügyi problémák.
Az ellentmondások pápája
Lehetetlen egy közepes méretű cikkben összefoglalni a világ legkiterjedtebb szervezetének elmúlt 12 évét, és egy nekrológnak talán nem is érdemes erre törekednie. De Ferenc pápaságának 10 éves évfordulója jó alkalmat adott a számvetésre, és ennek fő szólama az ellentmondások feltárása volt.
Kezdve azzal, amit a New York Times fogalmazott meg tömören: „Az ideológiailag megosztott római katolikus egyházban a jobboldal azzal vádolta, hogy túl messzire ment, a baloldal pedig azzal, hogy nem ment elég messzire.” John L. Allen Jr., az egyik legbefolyásosabb vatikáni tudósító szerint Ferenc pápának „Gorbacsov-problémája” volt: hatalmas elismerés övezte a katolikus egyházon kívül, de egyre hevesebb ellenállás belülről. Gorbacsovhoz hasonlóan Ferenc ellenségei is a progresszív programjával elégedetlen tradicionalista jobboldalról, illetve a türelmetlen baloldalról érkeztek, amely egyre inkább tényleges forradalomra éhezett, nem puszta reformokra.
Ferenc nemcsak a vatikáni bürokráciát reformálta meg (nagynehezen), hanem ledöntötte a régi tabukat és bátorította a korábban lezártnak minősített viták újranyitását is. Ezért is élesztette fel a szinodalitás hagyományát, amely a hívek legszélesebb körét is próbálta bevonni az egyház jövőjéről való gondolkodásba. A pápa olykor nyílt konzervatív nyomásnak volt kitéve a társadalmi igazságosság támogatása és a kultúrharc elutasítása miatt. A másik oldal nem fogadta el a meleg párok felé tett gesztusait, és ragaszkodott az egyházi tanítás és hierarchia megváltoztatásához: ne csak a papok döntsenek, a nők is lehessenek papok, a cölibátus ne legyen kötelező, a homoszexualitás ne minősüljön „eredendően rendellenesnek”.
A katolikus egyház egyik legnagyobb válsága, a papok gyermekbántalmazási ügyei és azok eltussolása Ferenc pápa fontos témája volt, és számos előremutató intézkedés mellett szenvedélyes beszédekben is hangsúlyozta az egyház hibáit: „És az átláthatósággal együtt jár egy nagyon szép dolog, a szégyen. A szégyen kegyelem. (…) Jobban szeretnék egy olyan Egyházat, amely szégyelli magát, mert felfedezi bűneit, melyeket aztán Isten megbocsát. Nem farizeus Egyházat, amely elrejti bűneit, melyeket aztán Isten nem is bocsát meg.” De ebben a kérdésben is kapott kritikákat: egyrészt egyes ügyekben maga is kételkedett az áldozatok vallomásaiban, amiért utóbb szabadkoznia kellett. Másrészt ezen a területen is igaz, amit más témák szakértői is sokszor visszhangoznak: jó irányba ment, kockázatokat is vállalt, de nem haladt elég gyorsan.
A pápa és a politika
Erős leegyszerűsítéssel azt mondhatjuk, hogy a pápának mint egyházfőnek és mint egy abszolút monarchia uralkodójának, három fő politikai témája volt. Ezek közül az ökumenizmus, vagyis a keresztény felekezetek párbeszéde egymással és más vallásokkal ritkán érte el a világi média ingerküszöbét, ráadásul ez régi és csak a szélsőségesek által vitatott törekvése a Vatikánnak.
A 2015-ös Laudato si’ kezdetű enciklikájáról azt írtuk, hogy több klímakutató számára is alapműnek számít, és a szöveg a katolikus egyház minden korábbi megnyilvánulásánál erőteljesebben tisztázta, hol is áll a Vatikán a klímaváltozásról szóló vitában. A Laudato si’ alapvetése szerint az ember azzal, hogy megpróbálta elfoglalni Isten helyét, és a technológiát, a mindenség fölötti hatalom folyamatos kiterjesztésének eszközét önmagában való céllá emelte, elszakadt Istentől és az egész teremtéstől. Minden embernek el kell gondolkodnia azon, mit jelent pontosan a Ne ölj! isteni parancsa ma, amikor nagyon jól tudjuk, hogy az általunk elfogyasztott állatok takarmánya olyan helyekről jön, ahol erdőket kellett kivágni a takarmány termelése érdekében, és ezekről a területekről gyakran kistermelőket, őslakosokat üldöznek el. Amikor tudjuk, hogy az autónkból kipöfögő gázok lerövidíthetik a saját és embertársaink életét is, tudjuk, hogy ha mi annyi energiát használunk el, amennyit, akkor másoknak kevesebb jut, ha mi annyit fogyasztunk, amennyit, mások kevesebbet tudnak – írtuk 2019-ben. És hogy mindez „túlmutat a legtöbb, környezettudatos életmódra buzdító szlogenen, és többet mond az szegénység és az egyenlőtlenség felszámolására, az elesettek megsegítésére szólító szövegeknél is. A pápa célja ezzel az enciklikával az volt, hogy a 21. századi keresztény életmód részévé tegye az általános törődést és a természeti-gazdasági-politikai összefüggések folyamatos kutatását, de elsősorban azt, hogy legyünk tisztában azzal, mivel jár az életmódunk. Ahogy a Laudato si’ is többször írja: minden mindennel összefügg.”
Ahogy a harmadik nagy téma is összefügg az előző kettővel. A más vallású és többek között a klímaváltozás hatásai elől is menekülő emberek melletti kiállás volt az, amely Ferenc pápát céltáblává tette. Elsősorban azok szemében, akiknek a politikai propaganda fontosabb a felebaráti szeretetnél, vagy akiket a propaganda félelembe taszít. „Ha elutasítunk egy küszködő – bármilyen hitű – bevándorlót attól való félelmünkben, hogy ezzel felhígítjuk a »keresztény« kultúrát, akkor a kereszténységet és a kultúrát egyaránt groteszkül hamis módon állítjuk be. A migráció csak azoknak a fejében jelent fenyegetést a kereszténységre nézve, akik hasznot húznak ennek hangoztatásából. Ha hirdetjük az evangéliumot, de nem fogadjuk szívesen a szükséget szenvedő idegeneket, nem erősítjük meg őket emberi mivoltukban mint Isten gyermekeit, azzal egy olyan kultúrát erősítünk, amely csak nevében keresztény, de elvesztette minden fontos vonását, amely valóban azzá teszi.”
Akkora botránykő volt az általa hirdetett, a bevándorlókkal szemben emberséges bánásmód (nem a feltétel nélküli, tömeges emberimport, amelyet a pápa is ellenzett), hogy az elvileg kereszténydemokrata magyar kormány fő véleményvezére demens vénembernek, megvett és küldött embernek, liberális, genderben hívő marhának nevezte a pápát, bármit is jelentsen mindez. A 2023-as pápalátogatás előtt a véleményvezér megbánást tanúsított, a pápa pedig létrehozott egy olyan közeget, ahol a szemébe tudta mondani az évek óta idegengyűlölő propagandát vezénylő Orbán Viktornak, hogy a más nyelvű és kultúrájú idegeneket is be kell ám fogadni. És ahol egy külföldi államfő találkozni tudott az ellenzéki főpolgármesterrel is. „Rövid időre a magyar nemzet részeként tűntek fel az ellenzékiek és a más bőrszínű emberek, miközben a kormány is sütkérezett a dicsfényben” – írtuk akkor.
Kevésbé fontos, de a magyar kormányt is érintő témája volt a populizmus és a félelemkeltő politika. E politikák mögött szerinte sokak őszinte csalódottsága rejlik: azoké, akik úgy érzik, hogy félrelökte őket a globalizált technokrácia könyörtelen, pusztító ereje. De e jogos sérelmekre nem válasz a populista politika: „a félelem- és pánikkeltéssel a populizmus inkább kihasználása a közkeletű szenvedésnek, nem az orvossága. A populista vezetők kegyetlen szónoki fordulata, amikor rossz színben tüntetik fel a »többieket«, így védelmezve saját csoportidentitásukat. Becsvágyó politikusok ezzel az eszközzel nyerik el a hatalmat”.
Todos, todos, todos
Ferenc pápa sokakat megbotránkoztatott, amikor a szokásos udvarias frázisokon túllépve állt ki az elesettek mellett. Már a névválasztása is Szent Ferencre és a szegényekre utal, és ezt olyan gesztusok követték, mint hogy a vatikáni palotából hajléktalanszállót csinált, ahol együtt evett azokkal az emberekkel, akik előtte évekig a palota előtt aludtak a földön.
A remény a szívben fiatalok erénye – mondta 2024-es pédikációjában, és aztán Remény lett az önéletrajza címe is.
A lisszaboni Ifjúsági Világtalálkozón nagyon otthon érezte magát a jövő emberei között, és százezrek ismételték vele az egyszerű, ártatlan és mégis sokakat kiakasztó mondatot: az egyházban mindenkinek van hely. Fent a pápa szavaira készült videó, itt pedig az idézet:
…nem a legjobbak közössége vagyunk; nem, mindannyian bűnösök vagyunk, de meghívottak vagyunk, úgy, ahogy vagyunk. Gondolkodjunk el egy kicsit ezen a szívünkben: úgy hív minket, ahogyan vagyunk, a problémáinkkal, a korlátainkkal, a mindent elsöprő örömünkkel, a jobbá válás vágyával, a győzni akarás vágyával együtt. Úgy hív minket, ahogy vagyunk. Gondolkodjatok el ezen.
Jézus olyannak hív, amilyen vagyok, nem olyannak, amilyen lenni szeretnék. Jézus testvéreinek, ugyanazon Atya fiainak és lányainak közössége vagyunk.
Barátaim, szeretném tisztázni veletek, mert ti nagyon érzékenyek vagytok a hazugságokra és az üres szavakra: az Egyházban mindenki számára van hely, mindenki számára! Senki sem haszontalan, senki sem felesleges, mindenki számára van hely. Úgy, ahogy vagyunk, mindenkinek. És Jézus ezt világosan kimondja, amikor elküldi az apostolokat, hogy hívjanak meg mindenkit a lakomára, amelyet egy ember készített: „Menjetek, és hozzatok ide mindenkit, fiatalokat és öregeket, egészségeseket és betegeket, igazakat és bűnösöket: mindenkit, mindenkit, mindenkit.” Az Egyházban mindenki számára van hely. „Atyám, de én egy nyomorult vagyok… nyomorult vagyok. Van számomra hely?” Mindenki számára van hely!
Mindenki a saját nyelvén ismételje velem együtt: „Mindenki, mindenki, mindenki!” [ismétlik] Még nem hallható! „Mindenki, mindenki, mindenki!” És ez az Egyház, mindenki Anyja. Mindenki számára van hely. Az Úr nem ujjal mutogat, hanem kitárja a karját.