Péntek véres iszonyat, szombat fekete bársony, vasárnap tiszta ragyogás, hétfő dínomdánom. Jó ideje piros betűs ünnep a nagypéntek is már, keresztény kultúrában élünk, mondják, mondjuk, és mint a sokat mondott szavakból általában, ezekből is elillan a jelentés. Keresztény? Kultúra?
Marad az ünnep, a sonka, a Bilagit, a zöldre főtt keménytojások – jöttök, megyünk, letudjuk. Sokan a templomot is, mert ilyenkor azért csak „odaesz a fene.” Vonul a nép feketében-fehérben. A szentbeszédet a nyugdíjasok illedelmesen átalusszák, a gyerekek láblógáznak, ficeregnek, a szülők pisszegnek. Vonulnak a húsvétok egymás után. Mindig ugyanaz, mindig más. Várom a nagy napot, Anyu pogácsát süt, mindig ugyanazt, sajtos, egy pici kömény is van benne, nem lehet vele betelni, ki vagyok tiltva a spájzból már előző nap, beosonok persze, lopni. Lopni bűn, mondja Anyu. Ártatlan pofát vágok, de tele a markom a hátam mögött, aztán szégyenkezve falom magam tele a paplan alatt a még langyos pogácsával, a lepedőre potyog a morzsa, aztán szúr, alig bírok elaludni tőle.
Anyu nem megy templomba. Apu sem.
Anyu békési református parasztlány, Apu tétényi, félig sváb, negyedrészt zsidó katolikus, engesztelhetetlen haragban az istennel. Én oda nem megyek, fiam, csak ha visznek.
Kezdek öregedni, ötvenhatodik húsvétom az idei, a virágzás révületében a kert gyümölcsfái, többségüket még Anyu ültette, húsvétkor kékül az ég először igazira, kilombosodtak a tétényi kertváros fái, végre-valahára elbújtatják a buta, füstszürke, soha fel nem éledő lakótelepet. Apu le se szarta a kertet. A templomba rendesen késve érkezünk, de hát én református vagyok, Nagyi! Elég baj az, sóhajt a Nagyi, amitől végképp nem értem a reformátusságom. Mivel megint késve érkezünk, hátul van csak szabad pad, és hátul is csak a hátakat látom, és néha fel kell állni, néha térgyepelni, fölsandítok a Nagyira, próbálom utánozni a szögletes mozdulatait a mellkasom előtt, zúg az ének, a Nagyinak csúszkáló öreghangja van, de valahogy mégis áriázni próbál, Apu szerint valaha szépen énekelt, eljárt a tétényi dalárdába. Most nem szépen énekel. Fura így hallani újra a csúszkáló hangját ennyi év után, kinézve a kertre. Apu elmondta később, hogy reverzális vagy mi miatt engem reformátusnak kereszteltek, a bátyámat meg katolikusnak, hogy akkor így béke legyen.
De nem lett.
Lehet, hogy a Kádár-kor is keresztény kultúra volt, csak azt akkor még nem mondta senki. Mi az, hogy keresztény, mi az, hogy kultúra? Volt Karácsony, Télapó, akiről azt tanultuk, hogy az igazi neve Gyed Maróz, de Apu szerint ez hülyeség, hazudnak ezek, fiam, az igazi neve Mikulás, de mindegy, kitaláció az egész. Anyu nem volt haragban az istennel, csak nem hitt benne. De fura nem-hit volt az övé, mert mégis megkereszteltetett engem és a bátyámat is, aztán a bátyám elsőáldozó kellett legyen, én meg konfirmandus kiskamaszként.
Jelentkezem az előkészítőre. Anyu oda se jön, csak küld, bemegyek a templomba, jó hűvös, Ékesség Néktek, ez van kiírva a bejárat fölé, nem igazán értem, de tetszik. Később magyarázzák, hogy leesett egy betű, békesség volt eredetileg, de egy jó darabig hagyták a fenébe.
Üres a templom, csak egy öregember áll a két padsor közt, arccal az úrasztala felé, kezében fekete könyv, és valamit mormol maga elé, és a szeme le van csukva, és imbolyog, elég ijesztő, nem tudom, hogy rosszul van-e, és azt mondom, bácsi. Mire rám fordítja a nagy, véreres szemeit, megnéz alaposan. A pap bácsihoz jöttem. Odabent van a nagytiszteletű úr, mondja, és hátramutat a kisterem felé, és megint becsukja a szemét és kezdi a mormogást.
Amikor a Nagyi előremegy a katolikus templomban, azt súgja, áldozni megy, rémületes ez a szó, de nem történik semmi a Nagyival, visszajön sértetlenül. Hazafelé kérdezem meg, fogva a hideg és krémes kezét, mit csinált, és azt mondja, magához vette az úr testét. Hogy vetted magadhoz? Megetted? Igen, mondja, ez a szentáldozás. Így találkozunk a jóistennel az ő házában. Feljön a pogácsa a gyomromból a torkomig.
Elmondom Apunak is, legyint, a pap bort ivott, öreganyád meg ostyát evett, a többi babona, mondja. Nagyit is próbálom környékezni a kérdéseimmel, de azt mondja, ez az ő hitük szent titka. De én is szeretném tudni a titkot. Kicsi vagy még.
Anyu nem-hite fura volt, olvasgatta otthon a zsoltároskönyvet, és ha istenes csúnyát mondott valaki, rászólt, hogy ne káromolja az istent, és én egyszer, mikor mentem hazafelé az iskolából, át a templomdombon, meg is fogadtam a nagytoronynak, hogy az istent nem fogom szidni sose. Anyu nem tette lábát a templomba, és minket is csak azért küldött, hogyha netalán mégis van isten, legalább a gyerekei ne kerüljenek a kárhozatba. Hallom, ahogy ezt mondja Apunak, mikor veszekednek. Nem akarok belekerülni a kárhozatba. Azért veszekednek, mert Anyut behívták az igazgatóságra, mikor megtudták, hogy konfirmálni járat engem. Gondolja meg jól az elvtársnő. Még ez hiányzik nekünk, ordítja Apu. Nemcsak a papokat utálja, a rendszert is, de a rendszer is utálja őt, éveket ült Rákosi börtönében, sosem rehabilitálták, bélistás, tanult építészként karbantartó a sertéshizlaldán, és sosem viheti följebb.
Apu mindenkit utál, hazudnak a papok, hazudik Brezsnyev, hazudik Kádár. Amikor veszekednek, csak Apunak szabad ordítani, mert ha Anyu is megemeli a hangát, nagy pofont kap, nekiesik az ajtónak, elered a vére, nagyon félek, amikor veszekednek. Nem akarom se látni, se hallani, mert nagyon félek, hogy Anyunak baja lesz. Azt mondja az imbolygó ember, hogy odabent van a nagytiszteletű úr, és én arra gondolok, hogy az isten van odabent. Én nem akarok találkozni az istennel, meg szentet áldozni, meg vért inni. Szaladok haza.
Mi a különbség a református meg a katolikus közt, kérdem Aput. A reformátusok nem térgyepelnek, feleli kis gondolkodás után. Sose? Sose. Ez tetszik. De Apu, te katolikus vagy.
Nem vagyok én semmi, feleli.
A húsvéthétfőket nagyon várjuk, mert locsolni lehet menni. Átmegyek a Béresékhez, Kissékhez, Erdélyiékhez, Halászékhoz, minden osztálytárs meg környékbeli gyerek anyját, húgát, nővérét meglocsolom a büdös kis kölnisüvegemből. Anyu fehér inget ad rám meg rövidnadrágot, és ragaszkodik hozzá, hogy megfésülködjem. Csokitojásokat meg forintokat gyűjtünk. Van, ahol le is ültetnek, képviselőfánkot lehet enni, zserbót. Mindenütt vannak bácsik is, a bácsik bort isznak, pálinkát, sört, és azt mondja mind, hogy gyere csak ide, kiskomám, hogy megy a suli.
Szabad-e locsolni, szabad, de csak kicsit.
A Jószaiék nagylányának a mellére hintem a kölnimet, nagy, kerek mellei vannak, feszítik a vékony pulóverét, oda kéri, hogy a haja ne legyen olyan. Sorban locsolják a fiúk a mellét, és mindegyiknek azt mondja, köszönöm, én keresztül-kasul meghintem a kölnimmel, jaj, csak kicsit, te lüke, mondja a Jószaiék nagylánya, és nevet, villog a fehér foga, repked a szőke haja. Borzasztóan szerelmes vagyok a Jószaiék nagylányába, pedig idősebb vagy hat évvel. Nem akarom, hogy más locsolgassa a mellét, utálom, hogy bárki locsolgathatja. Karsay tiszteletes bácsi sokat beszél a bűnről a konfirmációi előkészítőn, és már tudom, hogy Jézus a vérét adta a bűneinkért, kilocsolták a vérét, és ha meg leszek konfirmálva, akkor majd én is ihatok belőle, meg ehetek a testéből.
Karsay tiszteletes bácsi azt mondta, ha egy fiú a cerkájához nyúlkál, kiszárad a gerince és nagyon beteg lesz, és olyan lesz a bőre, mint a pergamen. Most, hogy nézem a kertet, nem is emlékszem a Jószaiék lányának az arcára, csak a kerek melleire, s ahogy a bimbók kis kúpjai kirajzolódnak a pulóver alatt.
Hány dolgot kell tudnod, hogy boldogan élhess és halhass, kérdezte Karsay bácsi a kátéból, és azt kellett válaszolni: legelőször is azt, hogy milyen nagy az én bűnöm és nyomorúságom.
Hogy mennyire bűnös vagyok, akkor tanulom meg, amikor Apu megveri a bátyámat helyettem. Az egyik húsvétkor megint nem tudom magam türtőztetni, beosonok a spájzba, és a tilalom ellenére tömöm magamba a zserbót meg a pogácsát. Egy szájban keveredik pogácsa meg zserbó, keveredik az édes és a sós, marja a nyelvem a dió, és kiszívja a nyálam a só, és tudom, hogy nem szabad, de nem tudom abbahagyni, míg tele nem leszek. Akkor kisurranok, és a bátyám ott áll a spájz előtt. Rosszkedvű húsvét, Apu eljárt megint valami nőhöz, és elvitte a pénzt, alig maradt kajára, de Anyu semmiképp nem kiabálhat Apuval, csak velünk, és a pénztelenség ellenére elkészíti a sütiket, mert hogy venné ki magát, ha nem.
Én meg a határozott tiltás ellenére bezabáltam nagyszombat este.
És Anyu kiabál, hogy ki volt ez, és megyünk a bátyámmal, állunk szemlesütve. Apu az asztalnál ül és issza a bort. Visszajött a nőtől, végleg hazajött, sokadszorra végleg, hát issza a bort és támasztja a fejét. Melyik volt, mert mindkettőt agyonvágom. Én, lép előre egyet a bátyám. Anyu lekever neki egy pofont. Szólnom kéne, hogy a bátyám hazudik, de nem szólok. Anyu pofonjai a semmiből előbukkanó, súlytalan természeti jelenségek, Anyu rendszerint el is tűnik a pofonjai mögött.
Nem megmondta anyád, hogy ne, áll föl Apu. Ne, mondja Anyu. Nem te voltál, néz rám rimánkodva Anyu, mert tudja, hogy Apu engem nem bánt annyira. A bátyám hallgat. Nem, mondom rekedten, és Apu jön, Anyut félrelöki. Középsúlyú bokszoló volt Apu, megyei bajnok. Nem áll meg előtte senki, mikor részeg. Behúzódom a szobába. Hallom, ahogy a polc borul, ahogy döng az ajtó, ahogy Apu ordít, hogy a retkes kurva anyádat te szemétláda, hogy felzabálsz minden te szar tolvaj senki, hát hányszor pofázza el anyád hogy ne nyúlj hozzá a beled kitaposom te szar, hogy dögölnétek meg mind a kurva istenit neki, te meg kussoljál, ordítja Anyunak, aki azt sivítja, hogy Vili, megölöd azt a gyereket, behúzódok remegni a remegőhelyemre, az íróasztalom alá, imádkozni próbálok, de azt se tudok, csak azt mondom sokszor, hogy édesjóistenem, édesjóistenem. Nem megyek ki, míg el nem csendesedik minden. Apu bent fekszik a szobában, horkol, egy pillanat alatt el tud aludni, ha részeg. Anyu a bátyám fejét borogatja az asztalnál. A bátyám köröz a vállával, a keze lóg, a szeme-szája felrepedt, rám néz, a szemembe, és kicsit elvigyorodik a cipóra vert szájával. Egyszer el fogom vágni a torkát, mondja tárgyilagosan, mint aki egy adatot közöl. Ne beszélj most, feleli Anyu, és rázkódik a sírástól a válla.
Nemrég, valamivel a szüleim halála előtt elmondtam nekik, hogy én voltam. Anyu azt felelte, ő tudta. Apu nem emlékezett az esetre. A bátyám már nem élt, öngyilkos lett 2015-ben.
The post Balavány: Húsvétkor Isten vérrel locsolja meg a világot first appeared on 24.hu.