Az ókorban úgy vélték, hogy a kezdet kezdetén tökéletes volt az emberek élete. Kr. e. 700 körül – a bibliai Éden mítoszához hasonlóan – Hésziodosz görög költő arról beszél, hogy az emberek „úgy éltek, mint az istenek, szívüket nem gyötörte fájdalom, távol éltek a törődéstől és a szomorúságtól”. Hét évszázaddal később Hésziodosz római utódja, Ovidius az Átváltozások című művében úgy tudja, hogy az ember kialakulását a világ négy egymást követő korszaka követi. „Első volt az aranykor, törvény bosszúja nélkül önként volt igaz és hűséges e korban az ember.” (Kerényi Grácia fordítása)
Universal History Archive / Getty Images Hésziodosz
Vajon Hésziodosz és Ovidius mit értett ezen? Az emberiség hajnalán lett volna legjobb az élet? A történészek ritkán értenek egyet bármiben is, így abban sincs köztük szakmai konszenzus, hogy az emberek hogyan érezték magukat a régi társadalmakban. Jó vagy rossz idők jártak? Majd a társadalmi fordulatokat követően jobb lett az élet vagy éppen rosszabb? A saját bőrünkön is érezzük, hogy idővel jobb vagy rosszabb lesz-e az életünk. De megítélhető-e ezen az alapon a történelem folyamata?
Aztán ott a probléma, hogy mit értünk „jó” vagy „rossz” idők alatt. Hogyan határozzuk meg, mi a virágkor? Kevés dolog fontosabb az alapvető anyagi javakhoz köthető életszínvonalnál. Milyen jól táplálkoztak, ruházkodtak és laktak az emberek? Mennyire voltak egészségesek és éltek biztonságban? Persze a túléléshez szükséges minimumon túl már anyagi és szellemi értelemben is nehéz meghatározni, mitől jobb vagy rosszabb az élet minősége.
De ami a történelem hajnalát illeti, zavarba ejtően ellentmondásosak a jó vagy rossz időkre vonatkozó becsléseink – és ez még az alapfogalmak szintjén is igaz. A neolitikus forradalmat (amely körülbelül Kr. e. 10 ezerben kezdődött), vagyis a korábbi vándorló vadászó-gyűjtögető társadalmak fokozatos áttérését a helyhez kötött élelmiszer-termelésre, korábban egyértelműen előrelépésnek tekintették. Hosszú távon ez tette lehetővé az emberiség számára, hogy megteremtse a civilizációt – vagyis, hogy létrejöjjenek a bonyolult, sűrűn lakott társadalmak, városokkal, kormányokkal, bürokráciával és hadseregekkel, amelyek állítólag menedéket, biztonságot és kényelmet nyújtottak az embereknek. Ez bizonyára jobb élet volt a korábbinál, amely Thomas Hobbes 17. századi angol filozófus megfogalmazása szerint „magányos, szegény, mocskos, kegyetlen és rövid” lehetett.
Csakhogy a következő évszázadban egy másik gondolkodó, a genfi születésű Jean-Jacques Rousseau azzal vált híressé, hogy magasabb rendűnek tekintette a „természetes állapotot”. Rousseau is aranykornak tartotta a régmúltat, amit a későbbi korok emberei tettek tönkre. Ezt az elméletet fejlesztette tovább az 1960-as években Marshall Sahlins amerikai antropológus, aki szerint a vadászó-gyűjtögető „eredeti jóléti társadalomban” az emberek megfelelően étkeztek és több szabadidejük volt, mint manapság. Azonban más kutatók úgy vélik, hogy a vadászó-gyűjtögető társadalmakban kívül és belül egyaránt az erőszak uralkodott, gyakran meggyilkolták a gyermekeket és az idősebbeket.
Kegyetlen történelem
Thomas Malthus angol tudós és anglikán lelkész 1798-ban a történelem kegyetlen vízióját vázolta fel, ami megmagyarázni látszik az aranykorral kapcsolatos mítoszokat. Szerinte a rendelkezésre álló földterületeken csak korlátozott mértékben tudják kitermelni, felhasználni és gyarapítani az erőforrásokat, azonban a népesség exponenciálisan nő, ennek következtében a társadalmak szükségszerűen megtapasztalják az ínséget, és amikor elérik a környezetük teherbíró képességének határát, „állandóan a boldogság és a nyomorúság közötti ingadozásra voltak ítélve”.
Getty Images
Ha elfogadjuk a múlt Malthus-féle értelmezését, akkor el kell fogadnunk néhány kellemetlen gondolatot is. Nem utolsósorban azt, hogy azok az események, amelyek csökkentik a népességet – például a betegségek vagy az erőszak – bizonyos szempontból előnyökkel járnak, illetve, hogy a fájdalom és a szenvedés, amit szeretnénk kiküszöbölni, sajnos szükségszerű. Az események elcsitultával a túlélőkre több erőforrás jut a végén, mint korábban.
De tényleg ez lenne az egész történet? Az érintettek számára, a nyilvánvaló előnyöktől eltekintve – vagyis, hogy nem haltak meg –, minden bizonnyal tágabb értelemben is hasznos volt a népesség létszámnövekedése. Egy nagyobb csoport sikeresebben tudta felvenni az erőforrásokért vívott harcot a kisebb közösségekkel szemben. Megnyerhette a háborúkat és tovább terjeszkedhetett. De ami a legfontosabb, ennek nem kellett zéró összegű játéknak lennie. A több ember általában több kollektív intelligenciát, több kreativitást, innovációt és ennek eredményeként technológiai áttöréseket is jelentett. Néhányan azt állítják, hogy az emberi populáció mérete közvetlen összefüggésben áll azzal, hogy mennyire összetettek az emberi társadalmak.
Hajlamosak vagyunk túlságosan Európa-centrikusan szemlélni a történelmet. Elődeink a gyarmatosítás korszakában a klasszikus civilizációkat, például a Római Birodalmat tartották követendő példának, ezeket tekintették olyan társadalmi modelleknek, amiket szerettek volna felülmúlni. A 18. század végén Edward Gibbon brit történész úgy vélte, hogy az ókori Róma Kr. u. 96–180 között élte aranykorát. Szerinte akkor és ott volt „az emberi faj állapota a legboldogabb és legsikeresebb”.
Róma nagyszerű teljesítménye a fennmaradt műalkotásaiban, építészetében és irodalmában testesült meg – már amennyiben ez lenne a mércénk. Viszont a csontvázleletekből fennmaradt régészeti bizonyítékok arra engednek következtetni, hogy a birodalom átlagpolgárainak életszínvonala pont a Pax Romana, a „római béke” időszakában volt a legalacsonyabb, akkor, amikor a római társadalom más szempontból a legsikeresebb volt. Az 5. században, a birodalom bukása után, az úgynevezett „sötét középkor” idején valószínűleg sokkal jobb volt az élet a hajdani birodalom nyugati felében.
Egy 2021-es tanulmány arról számol be, hogy a római korban élő gallok alacsonyabbak voltak és a csontjaikon a negatív élettani hatások több jele található, mint a Római Birodalom bukása utáni időszakában élőkén – ami elsődlegesen a gyermekkorban sűrűn előforduló betegségeknek és a túlzsúfolt városi életmódnak volt köszönhető.
A túlélők, mint nyertesek
Mégiscsak egyértelműen az a kérdés, hogy kiről is van szó. Európában például csaknem mindig jobban járt az, aki gazdag, fehér, szabad férfi volt – mint amilyen Gibbon is. Csaknem minden fennmaradt római régészeti lelőhely Pompejitől Palmüráig bőséges bizonyítékkal szolgál arra, hogy a birodalom arisztokráciája és a provinciabeli elit milyen jól élt. De sokak élete – nem utolsósorban Róma hatalmas, rabszolgaságban tartott munkaerejéé – aligha lehetett olyan boldog és sikeres.
Az egyenlőtlenséggel együtt a különböző társadalmi csoportok viszonylagos prosperitása a népességszám emelkedésének vagy csökkenésének függvényében ciklikussá vált. Ennek talán leghíresebb példája az Európában nagyjából 1300-tól 1500-ig tartó úgynevezett késő középkori válság. Az előző évszázadokban fellendült a gazdaság, a népesség növekedett, és ezzel együtt látványos építkezések kezdődtek – például román és gótikus stílusú katedrálisok nőttek ki a földből –, a művészet, a filozófia és az irodalom is virágzásnak indult. Viszont a 14. században egy sor katasztrófa követte egymást: először az 1315–1317-től 1322-ig tartó nagy éhínség, majd 1347–1351-től a „fekete halálnak” nevezett pestisjárvány egymást követő hullámai. Ezek mellett a csaknem állandó háborúk is pusztítottak, nem utolsósorban az Anglia és Franciaország között dúló százéves háború (1337–1453).
Azok, akik túlélték a háborúkat, a járványokat és az éhezést, többnyire jobb színvonalon éltek – legalábbis ami az anyagi részét illeti –, mint az elődeik. Az európai népesség megfeleződött, így több szabadon elfoglalható földterület maradt, egy-egy embernek bőségesebb források álltak rendelkezésére. Mivel kevesebb volt a kétkezi dolgozó, a túlélők magasabb munkabért és alacsonyabb bérleti díjakat tudtak kialkudni. A közemberek étrendjében megjelent a hús, az öltözködésük is kifinomultabb lett. Egyes területeken megkezdődött a jobbágyság felszámolása.
Bildagentur-online / Universal Images Group / Getty Images A pestisjárvány egy ősi városban.
2017-ben Walter Scheidel osztrák történész fogalmazta meg az emberiség történetének talán legpesszimistább összegzését. A történelem jó részét áttekintette a közel-keleti és dél-európai késő bronzkori társadalmak Kr. e. 12. századi összeomlásától kezdve a 20. századi forradalmakig és a „totális háborúig”. Arra az elkeserítő következtetésre jutott, hogy a világjárványok nyomán bekövetkező tömeges népességcsökkenés, a véres forradalmak és az államok összeomlása az egyetlen valóban hatásos módja annak, hogy történelmi léptékben csökkenjen az egyenlőtlenség.
De ismét felvetődik, hogy miként nevezhetnénk „jó időknek” a tömeges pusztulást követő felvirágzást? Helyénvaló-e „magas életszínvonalúnak” nevezni egy olyan időszakot, amelyben a népesség fele meghal, a szeretteinkkel együtt?
Szörnyű 20. század
A 17. században fektették le a kapitalizmus és a 18–19. századi ipari forradalom alapjait, amikor a mezőgazdaság is piaci alapon kezdett működni, és egyre szélesebb körben terjedtek a manufaktúrák. Azonban egy elsődlegesen agrártársadalomból az ipari társadalomba való átmenet ugyanolyan ellentmondásos, mint amikor sok évezreddel korábban a vadászó-gyűjtögető társadalom letelepedett, és áttért az élelmiszer-termelésre. Ahogy Charles Dickens az 1859-ben kiadott híres művét, a Két város regényét kezdi: „Azok voltak a legjobb idők; azok voltak a legrosszabb idők.” (Karinthy Frigyes fordítása)
A gyors technológiai fejlődés és a hatalmas mértékű új energiafelhasználás – a fosszilis tüzelőanyagok használata – látványosan megnövelték a gazdaság hatékonyságát először Angliában, aztán a kontinentális Európában, Amerikában, majd az egész világon. Az emberi társadalmak képesek lettek – legalábbis egy időre – megszabadulni a Malthus által elképzelt népességnövekedést gátló határoktól. Sokkal nagyobb anyagi bőség keletkezett, mint előtte bármikor. Ezzel párhuzamosan a változás szétdúlta a korábbi társadalmi struktúra alapját jelentő közösségek életét és életkörülményeit, aminek következtében a mezőgazdasági dolgozók kénytelenek voltak a városokba költözni, hogy az iparban helyezkedjenek el.
Bár ez néhány ember számára előnyös volt, de sokak munkafeltételei, táplálkozása és a lakhatása annyira megdöbbentően alacsony lett, hogy számos aktivistát cselekvésre késztetett, nem utolsósorban magát Dickenst és Karl Marx német filozófust. Az olyan ideológiák, mint a szocializmus és a nacionalizmus a gyors változásokból sarjadó bizonytalanságra adott válaszokból eredtek.
Közben az iparosított hadseregek lehetővé tették az európai birodalmak számára, hogy folyamatosan uralmuk alá hajtsák és kizsákmányolják a világ többi részét. A konfliktusok, különösen a 20. században, példátlan méretűek lettek. Azonban, furcsa módon, ez lehetett egyszerre a legvéresebb és a legkevésbé véres évszázad a történelemben. Mert tény, hogy
Sőt ahogy Thomas Piketty francia közgazdász 2013-ban kifejtette, ezek a háborúk már önmagukban is nagy lépést tettek az ipari korszak hatalmas gazdasági egyenlőtlenségének felszámolása felé. Valljuk be: ez mindenkit egyformán érint, hiszen semmi sem pusztítja olyan hatékonyan a gyárakat, vasutakat és az ingó és ingatlan vagyont, mint az iparosított háborúk. De tényleg pozitívan kell értékelnünk a második világháború szörnyű eseményeit? Ha így tennénk, meggyaláznánk annak a sok millió embernek az emlékét, akik a nemzetek oltárán feláldozva haltak meg.
Arany jelenkor?
A 21. században az emberi társadalmak csaknem minden tekintetben gazdagabbak, összetettebbek, szorosabb kapcsolatban állnak egymással és technológiailag fejlettebbek, mint a történelem során bármikor. Ugyanakkor visszatért a társadalmon belüli óriási egyenlőtlenség is, és a különböző társadalmak között ugyanez a tendencia figyelhető meg. Miközben az előrejelzések szerint a Föld népessége eléri csúcspontját, a modern gazdaságok óriási hatást gyakorolnak a környezetre, nem utolsósorban az üvegházhatású gázok kibocsátására és az ennek következtében elszabadult klímaváltozásra.
Lukas Schulze / Getty Images Gőz és kipufogógáz száll fel egy hideg téli napon 2017. január 6-án Oberhausenben, Németországban.
Az emberek és környezetük között bonyolult a kölcsönhatás, a történelem során volt már néhány ebből fakadó, hosszú távú éghajlatváltozás. Kétségkívül folyamatosan alakítottuk a bolygónkat és magunk is alakultunk általa – de ennyire, mint most, még soha. Így korunkat sem nevezhetjük aranykornak.
A letűnt idő utáni nosztalgia vezet bennünket, mint Hésziodoszt és Ovidiust, hogy a történelem korábbi korszakait, ahol a kezdeteinket keressük – mint saját ifjúságunkat –, „aranykornak” tekintsük. A valóságban csak kevés kizárólag jó és rossz időszak van: a legtöbb a kettő keveréke. A modern világ sem jobb, sem rosszabb. Csak mindenből több van benne. Az ökológiai túlterjeszkedés és az emberiség ennek nyomán fenyegető kihalása együtt jár egy olyan technológiai szint elérésével, amikor még talán láthatunk egyetlen tökéletes napfelkeltét, mielőtt végül visszasüllyednénk a sötétségbe.
A cikket Rindó Klára fordította.
The post Létezett aranykor a történelemben? first appeared on 24.hu.