Otto von Bismarck 1815. április 1-jén született Schönhausenben, a Porosz Királyságban. Evangélikus nemesi családból származott, apja a porosz hadsereg egykori katonatisztje volt, anyja egy berlini kormánytisztviselő lánya. IV. Vilmos porosz király egy ízben megjegyezte Bismarck származása kapcsán Ferenc József osztrák császárnak: „csaknem több őst számlál, mint az én házam, ősei pedig a Hohenzollernekkel vetekedtek vitézségben és fényes tettekben.” Otto még egyéves sem volt, amikor a család pomerániai birtokára költöztek.
A dicső származás ellenére a Bismarck család nem számított tehetősnek, Otto átlagos körülmények között nőtt fel. Apja ugyanakkor nagy gondot fordított a taníttatására: elsajátította az angol, francia, olasz, lengyel és orosz nyelvet, ez a későbbiekben igen nagy hasznára vált a diplomata karrierje során. Göttingenben tanult jogot, majd tanulmányait Berlinben folytatta, diáktársai vakmerő és rámenősen excentrikus, mindemellett azonban jó képességű és elbűvölő modorú fiatalemberként jellemezték.
Vérrel és vassal
1838-ban letöltötte katonai szolgálatát, majd hazaköltözött a családi birtokot igazgatni. Itt ismerkedett meg Johanna von Puttkamerrel, akit 1847-ben feleségül vett. Johannát visszahúzódó és mélyen vallásos emberként ismerték a kortársak – bár kíméletlen szókimondása miatt is tisztelték, megjegyezve, hogy igencsak éles nyelve volt. Házasságukból három gyermek született: Marie, Herbert és Wilhelm. Bismarck 1847-ben képviselő lett a porosz parlamentben, ahol végletekig rojalista és kiváló retorikával megáldott képviselőként tartották számon.
Az 1848-as berlini forradalom alatt fegyveres erővel akart fellépni a monarchia védelmében, karrierjének ezen a pontján még vehemensen ellenezte a német egyesítést, úgy értékelve, hogy az Poroszországot gyengítené. 1849-től küldöttként vett részt a Német Szövetség ülésein, ahol lelkesen kampányolt az egyesítés ellen. A Frankfurtban eltöltött nyolc év alatt azonban megváltozott a politikai nézetvilága: egyre pragmatikusabb politikussá vált, aki a német egyesítést Poroszország égisze alatt, Ausztria kizárásával képzelte el.
1859-ben Oroszországban, majd 1862-től Franciaországban volt nagykövet, jelentős tapasztalatot szerezve diplomataként, ebben az évben I. Vilmos porosz király váratlanul miniszterelnökké és külügyminiszterré nevezte ki. Nem sokkal ezt követően hangzott el híres beszéde a porosz képviselőházban:
Európa nagy kérdéseit nem beszédekkel és többségi határozatokkal, hanem vérrel és vassal döntik el.
Ennek megfelelően hozzákezdett élete nagy művének, a német egyesítésnek a megvalósításához.
Universal History Archive / Getty Images I. Vilmos császár.
A kancellár
1864-ben a porosz hadsereg vereséget mért Dániára, biztosítva a kis német fejedelemségek, Schleswig és Holstein feletti uralmat. Poroszország vezető szerepe hamar háborúhoz vezetett Ausztriával: a Helmuth von Moltke vezette porosz csapatok Königgrätznél megsemmisítő erejű vereséget mértek Ausztriára, ezzel biztosítva az ország vezető szerepét Németország egyesítésében. Ezt követően Bismarck kiprovokált egy háborút Franciaországgal, mert úgy vélte, hogy a német egység nem valósulhat meg egy erős Franciaország szomszédságában. Ekkor még helyes meglátása szerint a franciáknak nem lesznek szövetségeseik a háborúban, mert
egy győztes Franciaország mindenkire veszélyt jelentene, Poroszország senkire. Ez a mi erősségünk.
A francia hadüzenet azt is jelentette egyben, hogy a német államok egyöntetűen felsorakoztak Poroszország oldalán az „agresszor” ellen. A francia–porosz háború mindössze fél évig tartott, és fölényes német győzelemmel ért véget. Maga III. Napóleon császár is fogságba esett, a német csapatok bevonultak Párizsba, és a versailles-i palota tükörtermében kiáltották ki a Német Császárságot, elcsatolva két tartományt is Franciaországtól: Elzászt és Lotaringiát.
Az új állam császára I. Vilmos porosz király, kancellárja Bismarck lett. A francia nemzeti büszkeséget természetesen súlyosan sértették a történtek: innentől a mindenkori francia kormányok politikáját a revans határozta meg. Bismarck ugyanakkor úgy értékelte, hogy: „Mi, németek csak Istentől félünk, más senkitől.” 1890-ben egy fonográffal felvették Bismarck hangját, az idős államférfi ekkor a Marseillaise első sorát idézte, így gúnyolva ki még ekkor is a franciákat.
Photo12 / Universal Images Group / Getty Images Otto von Bismarck német kancellár fehér kabátban, középen.
I. Vilmos hű embere
Bismarck kancellárként is aktív külpolitikát folytatott. A francia revansvágy árnyékában megkísérelte a három császár (német, orosz, osztrák) szövetségét tető alá hozni, amely azonban rövid életűnek bizonyult. 1878-ban Berlinben tartották meg a balkáni helyzetet rendező kongresszust, ami az orosz–török háborút követő erőviszonyokat határozta meg. Mikor Bosznia-Hercegovina kapcsán vita alakult ki az Osztrák–Magyar Monarchia, az Orosz Birodalom és az Oszmán Birodalom között, Bismarck ekként értékelte a helyzetet: „Az a kis Hercegovina nem éri meg egy pomerániai muszketéros egészséges csontját.” 1882-ben a Monarchiával és Olaszországgal közösen létrehozta a Hármas Szövetséget. Belpolitikáját egy katolikusellenes kulturkampf és az anarchisták és szocialisták elleni engesztelhetetlen gyűlölet jellemezte. Fontos szerepet játszott az állam szekularizálásában, a katolikus papság és a pápaság ellenkezése kapcsán csak ennyit mondott:
Canossába nem megyünk – sem testileg, sem lelkileg!
1888-ban I. Vilmos császár elhunyt, utóda, a fiatal II. Vilmos már kevésbé volt hajlandó szabad kezet adni Bismarcknak külpolitikai kérdésekben. Bismarck Vilmost túl forrófejűnek tartotta, a következő előrelátó kijelentést téve: „A kefefejű (Vilmos) háborúba viheti az országot anélkül, hogy akarná, sejtené, mi történik.” Az uralkodóval való folyamatos nézeteltérései miatt 1890-ben lemondott kancellári és külügyminiszteri pozíciójáról, és visszavonult Hamburg melletti birtokára.
Felesége 1894-ben bekövetkezett halála annyira megviselte, hogy hamarosan lebénult és tolószékbe került. Utolsó éveit emlékiratainak megírásával töltötte, melyben vehemensen támadta az aktuális német uralkodót. 1898-ban, teljes visszavonultságban hunyt el. Még halálát követően is odaszúrt II. Vilmos császárnak, végakarata szerint ugyanis rávésték a szarkofágjára:
Otto von Bismarck: I. Vilmos császár hű német szolgálója.
A cikk szerzője Kovács Szabolcs történész.
The post Bismarck vérrel és vassal akarta eldönteni Európa ügyeit first appeared on 24.hu.