Egy meghitten szürke alternatív történelemben, amiben nemcsak összeesküvés-elméletek és politikai szlogenek szintjén, hanem ténylegesen elmaradt volna a rendszerváltás, éppen óriási 80-as betűk ragyognának mindenhol, szisszennének a pirosnaposra bespájzolt sörök, és csattognának az ollók a tanácselnökök kezében, akik alig bírták már ilyenkor kivárni, hogy átvághassanak végre valamilyen szalagot.
A legtöbben a víkendházban ügyködtek, és jó eséllyel azon röhögtek, hogy megint a tavalyi beszédet tették fel, már megint beakadt a népköztársasági Bill Murray. „Felszabadulásunk ünnepén”, „a dolgozó nép legszélesebb tömegei”, „szocialista fejlődésünk eredményei” – emlékeztettek mindig, hogy kinek kell nagyon hálásnak lenni: örökké a Szovjetuniónak.
Fénylő április négy,
te a hála ünnepe légy,
míg a szívünk benn őrzi hűséggel,
szabadítónk hősi nevét.
Ez a Felszabadulás dalának strófája – pattogós kórusmű, néphadseregeknek bizonyára ideális, akár rezidensek, akár a rend és törvényesség helyreállítására jönnek be az országba, és maradnak akkor már néhány évtizedig.
Amikor 1952-ben megírja Rossa Ernő, egykori énektanár és zeneszerző, még nagyon friss az ünnep, ami hivatalosan a „fasiszta uralom alóli felszabadításról”, nem hivatalosan Magyarország szovjetizálásáról szól kötelező jelleggel. Körülbelül annyira szerves, mint maga a napja: már az április 4-i dátum is szovjet politikai konstrukció, hiszen a hivatalos szöveggel szemben valójában nem értek véget 1945-ban a harcok aznap Magyarországon, de ha már ki volt adva Moszkvából, hogy addigra Bécs kapuját kell döngetni, hát tartani kellett a tervet, úgyhogy ez lett kijelölve a népi demokratikus kalendáriumban.
Hivatalos nemzeti ünnepé április négyet 1950-ben teszik, amikor az MDP úgy dönt, hogy a felszabadulás ünnepének március 15. fényét is túl kell ragyognia. A napot egyben a „megbonthatatlan szovjet–magyar barátság” napjává nyilvánítják. Az első kitüntetett maga Sztálin legjobb tanítványa, Rákosi Mátyás lesz, akit a Munka érdemrend arany fokozatára terjeszt fel saját kormánya.
Ugyanekkor indul az új ünnepi rituálé megformálása, amiből aztán gyorsan hagyományt teremtenek. Ennek fontos látványeleme a Hősök terei díszszemle és felvonulás, de az egész ünnepet erősen militárisra hangszerelik eleinte. „Az imperialisták nem rendelkeznek olyan fegyverekkel, amelyekkel térdre tudnák kényszeríteni a Magyar Néphadsereget” – mennydörgi a tribünről 1952-ben Farkas Mihály honvédelmi miniszter, miközben lent az ÁVH állománya is felvonul; a korabeli tudósítás szerint a dolgozó nép őket lelkes tapssal köszönti.
„Büszkén néznek fel Rákosi elvtársra. Az államvédelem tagjai sohasem felejtik el, hogy mit jelent népünk parancsa. Harcostársaik a határőrök. Ők vigyáznak éberen a kártevőkre, ők harcolnak a Tito-banda kémeivel szemben is.”
Április 4. elsőszámú feladata, célja és értelme a szovjet felszabadítók iránti múlhatatlan hála kifejezése volt. „A magyar nép soha el nem múló hálájának, forró szeretetének, a baráti és szövetségi hűségnek ünnepe, felszabadítója, példaképe, függetlenségének oltalmazója, a béke legfőbb őre és legerősebb támasza a Szovjetunió, a dicsőséges szovjet hadsereg, népünk és a haladó emberiség tanítója s igaz barátja, a nagy Sztálin iránt” – foglalta egyszuszra törvénybe a nemzeti ünnepről szóló ötvenes évekbeli rendelet, és a lényeg a desztalinizáció után is megmaradt.
Mint azonban arra az április 4-et kitalált hagyományként értelmező Pap Milán történész az ünneptörténeti tanulmányában rámutat, volt emellett egy párhuzamos, másik ideológiai üzenet is. Amellett, hogy a Vörös Hadsereg kultusza azt szolgálta, hogy „Hitler utolsó csatlósából” Magyarország egy szinte alkímiai transzmutációval 1945-ben hirtelen a Szovjetunió hűséges szövetségese váljék, a társadalmi fejlődést is színpadra kívánta vinni a hatalom.
Ha volt április 4-i mesternarratíva, akkor az valami ilyesmi volt: a felszabadulás–forradalom–fejlődés szentháromságának a felmutatása, azok szerves egységének a tételezése. Ez egy alapvető ellentmondást rejtett el, hiszen, mint arra Pap is rámutat, Magyarországon az államszocializmus természetesen egyáltalán nem forradalmi úton jött létre, azt szovjet tankokkal hozták be, a gulággal próbálták megszerettetni, és erőszakos sztalinizációval tartották fenn.
Április 4. már csak azért sem tudott többeknek valódi ünneppé válni, mert a többségnek a szovjet hadsereggel való találkozásról egészen más családi tapasztalatai és traumái voltak, mint amit a kötelező nyilvános hálaceremóniák képviseltek.
A felszabadító szovjet katonák és a szovjet katonamártírok előtt tisztelgő emlékművek ugyanakkor szinte minden településen megjelentek, és erről a szovjet hatóságok már a harcok végén, 1945-ben villámsebesen gondoskodtak. Így állították fel nagyon gyorsan a ma is álló Szabadság téri, valamint a lebontott Gellért téri és a Vigadónál emelt szovjet emlékművet, és így rendelte meg Kisfaludi Strobl Zsigmondtól Vorosilov marsall az aztán Budapest jelképévé váló Szabadság-szobrot is.