Koordináltan és előre megtervezetten foglalt le négy hidat a keddi demonstráció közben/után a Momentum. A tüntetést Hadházy Ákos hirdette meg, és miután a rendőrség is engedélyezte, hogy az az Erzsébet hídon legyen, végül onnan spricceltek szét a tüntetők a Margit, a Szabadság és a Petőfi híd irányába. Míg az Erzsébet hídon a tervek szerint 10 óráig tartott (volna) a megmozdulás, Hadházy arra is kérte a jelenlévőket, hogy hacsak nem mennek el más hidakra, maradjanak az Erzsébeten, és beszélgessenek egymással, miközben blokkolják a forgalmat.
A mégis megindulók a többi hídon rendőrsorfallal találták magukat szemben, bár az eredeti cél sem az volt, hogy magukra a hidakra felmenjenek, csak a közlekedést akarták megakasztani, és ahogy azt a szervezők mondták is, a cél nem az volt, hogy vég nélkül álldogáljanak, csupán egy órára tervezték az akciót. Ez végül mindegyik helyszínen sikerült is, a rendőrök a Szabadság hídon kicsit tolták a tüntetőket (erről videónk itt nézhető meg), ám egy órányi hídfőn álldogálás után előbb a rendőrök, majd a tüntetők is levonultak, a forgalom pedig újraindult.
Miért fontos mindez?
Ahhoz, hogy erre a két kérdésre válaszolni tudjunk, két pontot kell megvizsgálni:
A jelenlegi tiltakozáshullámnak konkrét célja van: a gyülekezési törvény módosításának visszavonatása. Ehhez Hadházy Ákos és a Momentum nyomásgyakorló módszernek a békés demonstrációt választotta, ami viszont specifikusan hidak lezárásával jár.
Ha megvizsgáljuk magát a követelést, azt látjuk, hogy egy olyan törvénymódosítás visszavonását követelik épp, amihez az alkotmánymódosítással együtt kétharmados többség kell – aminek jelen helyzetben, lássuk be, nem sok realitása van. Olyan pedig ebben a rendszerben még nem volt, hogy egy már megszavazott törvényt visszavonjanak nyomásgyakorlás hatására.
Mindeközben érdemes látni azt is, hogy ez a törvénymódosítás organikusan illik bele Orbán Viktor politikájába. A családok és gyermekek védelme mindenek felett: erre a mondásra épül egy sor szimbolikus és nagyon is húsba vágó intézkedés az alkotmányba írt apa férfi-anya nő kombótól az éppen jelenleg is zajló szja-mentességi körökig. A sorba tökéletesen illeszkedik az elsősorban a Pride-betiltását célzó törvénymódosítás, amit ugye azzal érvelnek meg, hogy a gyerekek érdekeit sértené, ha ilyen felvonulással találkoznának az utcán.
Ha innen nézzük, fundamentális eleme ez a törvénymódosítás a jelenlegi kormány politikájának, és mint ilyen, gyakorlatilag elképzelhetetlen, hogy visszavonulót fújjanak. Stratégiailag sem megengedhető ezen a ponton Orbán Viktor számára, hogy gyengeséget mutasson (már amennyiben az állampolgárok, vagyis választópolgárok elégedetlenségének meghallása gyengeségnek minősül), mind a belpolitikai környezet, mind a miniszterelnök nemzetközi porondon parádézása szempontjából egy ilyen lépés felérne a kapitulációval.
És itt jutunk el a második pontig.
Számtalan olyan tüntetést láttunk az elmúlt 15 évben, amikor bezárt, üres, sötét épületek (Országház, Sándor-palota, Karmelita, MTVA-székház stb.) előtt állt a tömeg, és skandálta, hogy „be kell mennünk pisilni”, meg tuszakodott a rendőrökkel, hogy „engedjetek át” (minek??), meg hogy „álljatok át” (persze…). Elhangzott ezer hosszúra nyúlt beszéd, voltak csilliószor lejátszott dalok, Mácsai Páltól isten tudja, hányszor kellett meghallgatni a Dicsőséges nagyurakat.
Ezen tüntetések egy része éppen Hadházy Ákoshoz vagy a Momentumhoz fűződik, én pedig több alkalommal is kifejtettem értelmetlenségüket. (Csak a példa kedvéért: itt van a sajtószabadságért és az Index bezárása ellen szervezett Momentum-tüntetésről írt kritikám, itt pedig Hadházy Ákos arra írt válasza.)
Érdekes visszagondolni azokra az időkre, amikor még egy-egy hasonló ügy kapcsán ilyen, szerintem legalábbis értelmes és termékeny diskurzusok zajlottak, és nem élből propagandistázták le azokat, akik máshogy gondolkoznak a politikáról, és abban a politikusok szerepvállalásáról. De ne kanyarodjunk el ennyire.
A március 18-án indult tüntetéssorozat (talán így, a harmadik hét után, és egy már bejelentett következő tüntetés előtt lehet ezt így nevezni) sok szempontból más, mint a korábbi, hasonló demonstrációk.
Honnan jövünk
Érdemes kiemelni, hogy utoljára utcai demonstráció több mint 10 éve, a netadós tüntetések idején volt képes meghátrálásra kényszeríteni a kormányt. Akkor az első tüntetésen még csak tízezren, a másodikon már százezren vonultak, amiből Deutsch Tamás levonta a következtetést: a tüntetés a demokrácia bizonyítéka. Három nappal később maga Orbán Viktor fújt visszavonulót. A netadó lekerült a napirendről.
De azért érdemes ennek a győzelemnek a szimbolikáját is rögzíteni: az akkori tét az volt, hogy kell-e 150 forintot fizetnünk minden megkezdett gigabyte-nyi elektronikus adatforgalom után. Ebből nem volt nehéz nagyobb arcvesztés nélkül kihátrálnia a kormánynak, ráadásul akkor ugyebár egy még csak tervben lévő dolog ellen tört ki elemi felháborodás. Mára ilyesmire esély sincs: a törvényhozás futószalagon surran, egyik nap a semmiből benyújtják, a másik nap a túlhatalom meg is szavazza. Pont.
A kormány megtanulta a leckét: ilyen horderejű döntésekbe már említés szintjén se vonják be az állampolgárokat.
Hasonló tömeget egyébként talán még a 2018-as Mi vagyunk a többség tüntetéssorozat tudott megmozgatni: ha valaki emlékszik még rá, ez volt az, amikor az újabb kétharmadot eredményező országgyűlési választások után Homonnay Gergely nevével fémjelezve szerveződtek tüntetések a Kossuth térre. Amiknek a sok zavaros célja közt az egyik, viszonylag konkrét az volt: új választás kell. Miért? Mert sokan nem voltak elégedettek az eredménnyel.
Itt ugye az történt, hogy a választási eredménnyel elégedetlenek követelték, hogy írjanak ki új választásokat, a tüntetések elején még százezres tömeg gyűlt össze, ezt a harmadik etapra már sikerült letornázni tízezresre, végül az egész kezdeményezés nyom nélkül halt el.
Ebből is látszik, hogy a csatákat is jól kell megválasztani. Nem mindegy, hogy az ember olyasmibe megy-e bele, ami nyerhetőnek tűnik, és így legalább ad valamiféle reményt az utcára hívottaknak, vagy valami olyan ügyet választ, ami még viccnek is rossz. Nem az volt akkor sem a kérdés, hogy a választási rendszer torz, a kormánynak lejt a pálya, az ellenzék pedig inkompetens, így győzelemre esélytelen. De hogy miért gondolta komolyan bárki, hogy ki tudja kényszeríteni az új választások kiírását – az rejtély (erről is írtam korábban, többször is).
Az orbáni logika alapból zárja ki, hogy kruciális kérdésekben meghátráljanak. Ha az ellenzék ilyen témákkal mozgósít, akkor viszont számolnia kell azzal, hogy előbb-utóbb lemorzsolja a tömeget, és épp azt az érzetet erősíti fel az elégedetlen állampolgárokban, hogy ilyen tiltakozásokkal sosem fognak eredményt elérni. Ami hosszú távon passzivitáshoz, a közügyektől való elforduláshoz vezet.
Más példa: az oktatási tüntetések váltakozó intenzitással nagyjából 2016-tól két évvel ezelőttig zajlottak. Mindeközben a felvetett problémákra a kormány nem sok érdemi választ adott (legfeljebb néhány pedagógust, diákot vagy iskolaigazgatót kicsit megráncigáltak), illetve sokszor elmondták, hogy a tanárok fizetése igenis emelkedik – ez pedig elég volt ahhoz, hogy az oktatás helyzete mit se javuljon, ám a társadalmi szolidaritást felőrölte. Az oktatási tiltakozások végül unalomba fulladtak. Ma már alig emlékszünk rájuk.