A Kr. e. 5. században Empedoklész, a filozófus kidolgozott egy elméletet, amely világmindenséget négy elemre osztotta: a Thalész által megnevezett vízre; az Anaximenész által megnevezett levegőre, a Hérakleitosz által megnevezett tűzre, és ezekhez negyedikként a földet adta. Minden elemet egy-egy isteni hatalomhoz kapcsolta: nem vallási vagy kultikus okokból, inkább csak azért, hogy így szemléltesse, hogyan uralják a világegyetemet.
Most halld a minden négyrét hajtott Gyökereit: Az élettel telítő Hérát, Hádészt, a fénylő Zeuszt, És Nesztiszt [Perszephonét], ki megtölti a halandó forrásokat könnyeivel.
Empedoklész négy jellemzőt használt a négy elem leírására: forró, száraz, nedves és hideg. Még híresebb kortársa, Hippokratész erre az alapra építette fel a négy testnedvről szóló teóriáját, amelyet humorálpatológia néven ismertek, és amely hosszú évszázadokon át meghatározta az emberiség betegségekhez való viszonyát.
A négy elem megszemélyesítése egy 17. századi festményen (forrás: museodelprado.es)
Hippokratész felmérhetetlen hatással volt az orvostudományra: ő volt az első, aki felismerte, hogy a betegségek természetes úton keletkeznek, nem pedig valamilyen isten beavatkozás eredményeként. Ezen kívül persze még számos felfedezést köszönhet neki az egyetemes orvostudomány: ő sorolta először a betegségeket akut, krónikus, endémiás, illetve pandémiás kategóriákba, valamint a légzőszervi betegségek tüneteinek tanulmányozásával a tüdőgyógyászat fejlődéséhez is jelentősen hozzájárult. Akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy ő hozta el az orvoslás modern, szekuláris fordulatát.
Amikor megpróbálta leírni, hogyan alakul ki természetes módon a betegség és a fájdalom az emberi testben, Empedoklész négy eleméből indult ki. Ez alapján különítette el a négy fő testnedvet:
a vért (haima), a nyálkát (phlegma), a sárga epét (kholé) és a fekete epét (melankholé).
Minden nedv valamely elemmel közös tulajdonsággal bírt: a váladék (víz) hideg és nedves, a vér (levegő) forró és nedves, a sárga epe (tűz) forró és száraz, a fekete epe (föld) pedig száraz és hideg.
Hippokratész elmélete szerint ennek a négy nedvnek tökéletesen össze kell keverednie a szervezetben ahhoz, hogy egészségesek legyünk. A testnedvek egyensúlyhiánya pedig betegséghez és fájdalomhoz vezet: így a hippokratészi orvosláson alapuló kezelések általában valamilyen érvágással, vércsapolással vagy más hasonlóval jártak.
A négy testnedv egy 16. századi illusztráción (forrás: arsgravis.com)
Bár elképzelhető, hogy nem egyszemélyben Hippokratész találta ki ezt az elméletet – a gyökereit talán az ókori Egyiptomban vagy Mezopotámiában kell keresni -, az biztos, hogy ő volt az első, aki szisztematikusan alkalmazta a gyógyításban. A hippokratészi típusú orvoslás szerint a testnedvek kiegyensúlyozatlansága volt a közvetlen oka minden egészségügyi problémának, ezt pedig számos különböző tényező okozhatta: étrend, életmód, vagy az illető környezetével való kapcsolata. Hippokratész például azt feltételezte, hogy a különböző éghajlaton élő emberek különböző problémákkal szembesülhetnek az alapján, hogy az alapvető testnedveik tulajdonságai (nedves, hideg, száraz, meleg) hogyan lépnek kölcsönhatásba az őket körülvevő világ tulajdonságaival.
Hippokratész úgy vélte, hogy az emésztési folyamat során, ahogy a táplálék utat tör magának a szerveken keresztül, úgy képződnek egyenként a testnedvek: először a vér, majd a nyálka, aztán a sárga epe, és utolsóként a fekete epe. Egyensúlyhiány pedig akkor léphet fel, ha a folyamaton belül valami nem stimmel, ami miatt az egy egyik folyadékból túl sok vagy túl kevés keletkezik. A hippokratészi modellben tehát a gyomor és a máj állt a középpontban, amely a táplálkozást és az emésztést tekintette a betegségek és kezelésük alapvető kiindulópontjának.
A négy személyiségtípus: kolerikus, szangvinikus, melankolikus, flegmatikus (forrás: Wikimedia Commons)
Theophrasztosz ókori görög filozófus volt, aki a Kr. e. 2. és 3. században tevékenykedett, és Arisztotelész utóda volt az athéni peripatetikus iskolában. Ő azt hirdette, hogy az ember személyisége alapvetően a négy testnedvvel függ össze. Akinél valamelyik testnedv túlsúlyba került, azt automatikusan az egyik személyiségtípus valamelyikébe sorolták: akinek túl sok a vére, az szangvinikus, akiben a nyálka halmozódott fel, az pedig flegmatikus. A sárga epe túltengése kolerikussá tett, a fekete epe pedig melankóliát jelentett. És hogy milyenek is ezek a személyiségek?
A szangvinikusok jókedvű, magabiztos és optimista emberek. Általában kreatívak és álmodozók, emiatt sokszor nem érnek munkájuk végére, hajlamosak a késésre és sokszor elfelejtenek dolgokat.
A kolerikusok hirtelen haragúak, lobbanékonyak, ugyanakkor fegyelmezettek, és ideális vezetők, tele ambíciókkal.
A melankolikusokat nagymértékű gondosság, komolyság jellemzi. Szeretnek magukban lenni, kedvelik a csendet. Nagyon érzelem-orientáltak, érzelmeik vagy az eksztázisig emelhetik, vagy a kétségbeesésbe taszíthatják őket.
A flegmatikus, avagy a nyugodt vérmérsékletű ember higgadt és érzelemnélkülinek tűnhet. Nagyon nehéz motiválni, vagy valamilyen cselekvésre indítani őket, lassúak és lusták tudnak lenni, és szeretnek olyan dolgokat csinálni, amik nem vesznek igénybe túl sok energiát. Emellett kedvesek, lehet rájuk számítani, kiszámíthatóak és hűséges barátok.
Az Kr. u. 2. és 3. században élt római orvos, Galénosz aztán még tovább alakította és fejlesztette ezeket az elméleteket. Ő vért tartotta a legfőbb testnedvnek, amely a másik hármat is magába foglalja. Ezért az orvosok a vért használták a diagnózis felállításához, illetve a kezeléshez. Meggyőződése volt, hogy a hangulat is okozhat egyensúlyhiányt, nem csak fordítva: például a túl sok szorongás fekete váladék felhalmozódását vonhatta magával. Ezzel végső soron egy olyan rendszert alkotott, amelyben az elme és a test egyetlen, univerzális orvosi filozófiarendszeren keresztül kapcsolódott össze.
Galénosznak tulajdonítható az is, hogy összepárosította a négy személyiségtípust a négy évszakkal:
„Ami a korokat és az évszakokat illeti, a gyermek a tavasznak, a fiatalember a nyárnak, az érett ember az ősznek, az öregember pedig a télnek felel meg”.
A négy évszak tehát megfelelt azoknak a változásoknak, amelyeket az ember élete során átél. Ez azt is jelentette, hogy egy személy életének különböző időszakaiban vagy az év bizonyos időszakaiban természetes hajlamot mutat bizonyos egyensúlyhiányokra, ami hatással van a diagnózisra és a kezelésre.
Míg ez a modell az ókorban és a középkorban széles körben népszerű volt Európában, a világ más népei más modelleket használtak: az indiai Ájurvéda példul öt elemen alapult, Empedoklész listájához – tűz, víz, föld és levegő – hozzáadva az étert. Nyugaton Galénosz hippokratészi elméleten alapuló emberi anatómiai modellje a következő 1300 évben minden orvosi elmélet és gyakorlat alapvető viszonyítási pontja marad, akárcsak a hippokratészi elvekre épülő orvoslás, amely igazából csak a 18-19. századtól – a kórokozók és a baktériumok felfedezése után – vált idejétmúlttá.
The post Mi a 4 alapvető személyiségtípus, és mi köze van az évszakokhoz meg a testnedvekhez? first appeared on nlc.