Tapasztalt reklámfilmesként tisztában vagy a filmezés üzleti oldalával. Amikor eldőlt, hogy az első nagyjátékfilmed, a Minden Rendben nyomasztó, fekete-fehér történet lesz, amiben minden szereplő iszonyatosan rosszul érzi magát, mire jutottál azzal kapcsolatban, hogy ezzel mekkora közönséget érhetsz el?
Hatvan emberre számítottam, mindegyiküket névről ismerem, és ők el is mentek! De komolyan, nem hiszem, hogy született valaha jó film csak abból az elhatározásból, hogy „minél több ember nézze meg.” Ha Marvel-filmet csinálsz, az is akkor működik jól, ha van benne szeretet, ha van benne valamilyen ötlet. Nálam az is a kérdés, milyen filmet tudok csinálni. Nagyon sok idő, energia egy ilyen film, sok hullámhegy és hullámvölgy. Szükség van valamilyen központi gondolatra, ami ezeken átlendít, ami hosszú távon mozgat. Olyan motiváló erőre, ami hajt előre. Nekem ez a történet nyugtalanító, de érdekes alapkérdése volt, amire a film elkészítésével kerestem a saját válaszomat. Amikor aztán megvolt a Minden Rendben sztorija, próbáltam a legjobb tudásom szerint, a lehető legizgalmasabban feldolgozni. Én is moziba járó ember vagyok, a célom nem a nyomasztás volt. Szerintem ez a komoly történet is kreatívan és érdekesen van feldolgozva.
Ha plakát alapján az új Amerika Kapitány és a mi filmünk között kell választani, akkor az Amerika Kapitány lenyom minket. De látom, hogy sokan, akik az Amerika Kapitányt választanák ötből négyszer, a Minden Rendbent is élvezték.
Mohos Márton / 24.hu
Emiatt attól tartok, kevesebb ember fogja megnézni moziban, mint amennyinek egyébként tetszene.
Kaptál olyan visszajelzést a készítési folyamat során, hogy nem lehetne-e egy kicsit közönségbarátabb a film?
Nem hiszem, hogy ilyesmit ügyesen meg lehetne célozni. Esetleg akkor, ha az a cél, hogy ne legyen túl mély, mert akkor abból lehet sokat fogyasztani. De egy szerzői film csak akkor érvényes, ha szívből jön. Az elkészítése alatt egyetlen nézője van: én. Ha nekem a lehető legjobban tetszik, akkor fog másnak is a legjobban tetszeni. Ebben száz százalékig biztos vagyok.
A Papagenónak adott interjúdban úgy fogalmaztál, „szerencsére nem jártál filmes iskolába”. Ez miért szerencse?
Nem az, biztosan csak nagy volt az arcom, amikor ezt mondtam. Az viszont igaz, hogy nem tudom, mit lehet négy–öt éven át tanulni egy filmes iskolában.
A rendezés szakmai részéből sok mindent meg lehet tanulni három hét alatt. Onnan kezdve minden film elkészítése problémák megoldása. Abban nem segít semmilyen iskola.
Korainak is tartom a művészeti egyetemi képzéseket: mi mondanivalód van húszévesen, ami a barátaidon kívül mást is érdekel?
Mohos Márton / 24.hu
Hogyan vezetett az utad a reklámiparba?
Engem sem vettek fel annak idején a Színház- és Filmművészeti Egyetemre. Arra gondoltam, reklámokon keresztül kerülök filmközelbe. Szövegíró lettem, majd art director, és egy ponton sikerült kiharcolnom, hogy én rendezhessek egy UPC-reklámot. Annyira elbíztam magam, hogy fel is mondtam az akkori munkahelyemen, gondolván: én mostantól reklámfilmrendező vagyok. Kilenc hónapon át nem is kaptam semmilyen munkát. Lassan sikerült felépítenem magam.
A reklámban kasztokat kell lépni. Nem számíthatsz rá egy sikeres munka után, hogy legközelebb nagyobb feladatot bíznak rád, mert, ha jön a nagyobb munka, arra hívnak inkább egy drágább rendezőt.
Az én nagy ugrásom a Kinopravda volt, amit Kostil Daniláékkal közösen alapítottunk. Mindenkinek volt a showreeljében egy darab, Nyugat-Európában értelmezhető reklámfilm. Ha összeraktuk, volt három, így csapatként kezdtünk el Európában dolgozni. Mondhatjuk, hogy ez a cég ma is dübörög, nagy ügynökségeknek dolgozunk. Teljesen más, amikor négy éven át a tanáraidnak kell filmeket készítened, és az, amikor azt mondják, itt van kilencvenmillió forint, jövő hét utáni hétre várjuk a filmet. Akkor megtanulod gyorsan, mi a filmezés. Az iskolai keretekkel ellentétben ilyen helyzetben tényleg fáj, ha hibázol.
Van olyan reklámod, amire különösen büszke vagy?
Mindegyik reklámomat szeretem, mert mindig odarakom magam. Tavaly itthon csináltunk egy videót a Ronald McDonald Háznak, a McDonald’s beteg gyerekeket segítő alapítványának. A reklámra is büszke vagyok, és jó cél érdekében készült. Két éve készítettem két reklámot a Booking.com-nak, komplett kisfilmeket. Valamiért soha nem jelentek meg, pedig a cég elégetett nyolcszázezer dollárt.
Hogyan változtak meg a reklámfilmes feladatok és elvárások azóta, hogy elkezdtél reklámokon dolgozni?
Azt hiszem, alapvetően nem változtak meg. Ha jött valamilyen recesszió, például a Covid miatt, olcsóbban kellett dolgozni, és általában véve már kevesebb idő és pénz van a projektekre. Több kreativitás és kitartás kell a jó végeredményhez, főleg a gyártási résznél. Nincs sok filmgyártó cég, amelyiknél prioritás a minőség, és szerencsém van, hogy én mégis dolgozhatok ilyenekkel, mint a Cinesuper vagy a Kinopravdán keresztül a Kinomoto és a Caviar. Kevesebben is rendelnek reklámot, a kisebb és közepes cégek már nem tudnak médiát vásárolni, még ha forgatásra lenne is pénzük.
Persze, kellenek a közösségi médiában megosztható verziók is a videókból, de még mindig tartja magát a harminc másodperces szpot, és a magyarok átlagosan ma is három–négy órát tévéznek naponta. Azt persze nem tudom, nem fal-e fel mindannyiunkat pár éven belül a mesterséges intelligencia.
Minden reklámfilmrendező arra törekszik, hogy nagyjátékfilmet rendezhessen?
The post „Ha azt mondják, itt van kilencvenmillió forint, jövő hét utáni hétre várjuk a filmet, akkor gyorsan tanulsz” first appeared on 24.hu.