„Ki hitte volna, hogy a selmecbányai kegyes kántortanító fia ily drámai feszültségekbe emelkedik? (…) Mi támadt fel benne 1918-ban, hogy szakított magyar mivoltával? Visszahívta a szülőföld? Úgy érezte talán, hogy a megrokkant Magyarország nem nyújt néki elég karriert? Egyszerre 1918 válsága ébresztette fel benne a megnemalkuvó szlovákot? (…) „Alighanem jéghideg számításokkal teli, veszedelmes karikaturista csupán.”
A Magyar Nemzet 1946-ban a népbírósági perek idejében írta ezt a nem sokkal később felakasztott Tuka Béláról, Szlovákia magyar származású fasiszta miniszterelnökéről. Már ha magyarnak tekintjük a mára szinte elfeledett politikust, akit 1918-ig zárkózott magyar elméleti jogtudósként ismertek, 38 évesen azonban nevet, nemzetet és nyelvet váltott:
Vojtech Tuka néven harsány szlovák nacionalista politikussá vedlett, majd végül a fasiszta szlovák állam miniszterelnöke lett.
Hogy zajlik egy ilyen színeváltozás, és miért felejtjük ki ezt a történelmünkből?
Pályaelhagyó jogtudós új nemzetet keres
Tuka Béla 1880-ban született, gyermekkorát Selmecbányán töltötte. Apja tanítóként és kántorként kereste a kenyerét, ő maga korán kitűnt értelmi képességeivel; amolyan folyton olvasó szemüveges könyvmoly volt. A Tukákat elkötelezett magyar családként ismerték helyben, olyannak, ahol természetszerűleg a magyar szó dívik.
Tuka Béla a gimnázium után Budapesten hallgatott jogot, de tanult Oxfordban is. Az elméleti jogi pálya felé orientálódott: 1906-tól jogot oktatott a pécsi, majd a pozsonyi tudományegyetemen, a Magyar Tudományos Akadémia köreivel alakított ki szoros kapcsolatot – mentora és barátja Concha Győző volt -, írt egy súlyos traktátust a szabadság jogfilozófiájáról, és tanulmányúton kutatta az albániai vérbosszú intézményét.
Ha nincs Trianon, könnyen lehet, hogy Tuka Bélát hamarosan az MTA akadémikusává és egyetemi dékánná választják, és most jelentős magyar értelmiségiként emlékeznénk rá, akinek jogelméletét Bibó is méltatta.
A történelmi magyar állam széthullását azonban Tuka egy radikális karrierváltásra használta fel.
Mint a leveleiből kiderül, ekkor már amúgy sem érezte túl jól magát az akadémia berkeiben, valahonnan előkotorta hát a Selmecbányáról eredeztethető szlovák nyelvtudását, amiről addig senki, még közeli barátai, kollégái sem tudtak.
Nevet váltott, immár Vojtech Tuka lett az aláírása, és beállt a szlovák nacionalista politikusok közé. Az új út végén aztán 1939-ben, immár Adolf Hitler barátjaként, elfoglalhatta a Szlovák Állam miniszterelnöki posztját. Mellesleg ő lett az ország külügyminisztere és a pozsonyi egyetem rektora is.
„A fordulat utáni szlovákok”
Tuka színeváltozása nem teljesen egyedi: voltak még páran, akik 1918 után fedezték fel szlovák tudásukat, és álltak be a szlovák nemzeti mozgalomba úgy, hogy 1918 előtt jelét sem adták ilyen érdeklődésnek. Őket nevezték a szlovák közbeszédben „fordulat utáni szlovákoknak”, kései szlovák nemzetvédő kiállásukat Csehszlovákián belül sokan nézték hitetlenkedve.
Közülük emelkedik ki Tuka személye. Nemcsak váratlan szlovákpárti harciasságával, hanem széleskörű tudásával, diplomáciai érzékével is. A szlovák nacionalizmus egyik meghatározó lapját szerkesztette, félkatonai szervezetet alapított, és a csehekkel szemben nagyobb önállóságot követelő szlovák autonomista párt nemzetközi kapcsolatait próbálta építeni.
Bejutott képviselőként a prágai parlamentbe is, itt mondta egy 1926-os felszólásában:
„Megtiszteltetés számomra, hogy a Szlovák Néppárt nevében kijelenthetem, hogy a párt a magyar integritással ellentétben a lehető leghatározottabban kiáll a szlovák integritás álláspontja mellett.”
„Bár a csehek és szlovákok közös államának alkotmányos alapokmánya utóbbiakat nem ismeri el saját és önálló nemzetként, ez nem változtat azon a tényen, hogy a szlovák nemzet létezik, megvannak a maga sajátos érzései, céljai és igényei a közös államban való egyenlő bánásmódra.”
Közben azonban a gyanú mégis ott lebegett végig a személye körül. Nem lehet, hogy Tuka, a szlovák nacionalizmus szónoka valójában a magyar kormány ügynöke? Akit azért küldtek, hogy a szlovák autonomista mozgalmat erősítse, és így Csehszlovákiát bomlassza?
Évtizedekkel később a magyarországi levéltárak visszaigazolták ezt a gyanút: előkerültek Tuka Budapestre küldött jelentései az 1920-as évtized első éveiből. Az is bizonyítható, hogy a magyar kormánytól anyagi támogatást kapott, információért cserébe.
A Budapestre küldött jelentéseiben többek között a Magyarországhoz való felvidéki csatlakozás esélyeiről lamentált, és a szlovák autonómia mellett azzal érvelt, hogy az éket verhet a szlovákok és a prágai csehszlovák kormány közé.
„Ha a csehszlovák állam némileg konszolidálódnék, a Magyarországhoz való csatlakozás vágya kérdésessé válik, és csak több évtized múlva következnék be újból”
– írta Budapestre, és azt javasolta, hogy „a magyar sajtó a tót autonómia kérdésével ne foglalkozzék, mert kedvező méltatás a tótokat, kedvezőtlen pedig a magyarokat tenné bizalmatlanokká az autonómiai mozgalom iránt”.
1929-ben aztán hazaárulási pert indítottak ellene Csehszlovákiában.
Kodolányi János így tudósított a tárgyalóteremből: „Arcán nincsen semmiféle érzelem jele. Szinte aszkéta szigorúságú ez az arc, mintha vizsgáztatna valakit nemzetközi jogból az egyetemen. (…) Csodálatos ez a nyugalom, idegesíti az embert, már várja, szinte hangtalan könyörgéssel kéri, hogy mozduljon már meg (…), írjon fel egy szót, legyintsen, mosolyogjon, csak ne lássuk tovább ezt a kínosan szoborszerű és zárkózott kemény nyugalmat.”
A per végén a bíróság, mint magyar ügynököt, Tukát sokévi börtönre ítélte. Egyértelműnek tűnt, hogy a karrierjének ezzel örökre vége. Mégsem így történt: 1929-es bebörtönzése után tíz évvel, frissen szabadulva Tuka visszatért a politikába, és a pályája váratlanul újra felívelt.
Felfelé egészen az akasztófáig
Tuka tehát valóban Magyarország ügynöke volt, de csak pár évig. Utána saját szakállára folytatta eredetileg ügynökként kezdett karrierjét. Nem Tuka az egyetlen a történelemben, aki ügynökként nem csak kiszolgált egy rezsimet, hanem saját céljából használta annak erőforrásait, és függetlenítve magát, önmaga ügynökeként tevékenykedett tovább. Hogy mikortól, azt nem tudni pontosan, de 1923 után már nem ismertek Magyarországra küldött Tuka-jelentések, retorikája pedig egyre harciasabban magyarellenes lett.
Síkra szállt a trianoni határok sérthetetlensége mellett, a magyar kormánypolitikát pedig fertőző maláriának nevezte.
A Tuka-dilemmát, hogy vajon a szlovákok hőse vagy árulója volt, úgy tűnt, 1929-ben az ellene felhozott vádak és a bebörtönzése egyszer s mindenkorra eldöntötte. Bár Csehszlovákia 1938-39-es szétesésének köszönhetően amnesztiával szabadult, addigra egészségében megroggyant, látása súlyosan megromlott. A pozsonyi szlovák nacionalisták többsége ezt megnyugodva vette tudomásul: tartottak Tukától, a ravaszságától, eszétől és bosszújától, hiszen párttársai anno nem mentették meg a börtöntől.
Tuka azonban nem Pozsony felé vette az irányt, hanem Berlinbe. Többek között szepesi német politikusok kapcsolatain keresztül bejutott Adolf Hitlerhez, ahol felvillant újra Tuka sajátos meggyőző képessége: életútját Hitlerével vonta párhuzamba, önmagukról mint a két börtönviselt mártírról beszélt, saját antiszemita nézetei felől nem hagyott kétséget, és patetikusan a Führer kezébe helyezte a szlovák nemzet sorsát.
Tuka ekkor felkeltette Hitler szimpátiáját, újra és újra találkoztak. 1939-ben így Tuka már a Német Birodalom bennfenteseként, a szlovák nemzet mártírjaként, a németbarát szlovák nacionalisták vezéralakjaként vonult be Pozsonyba.
Hogy a németek sem igazodtak ki rajta teljesen, az látszik abból, ahogy Goebbels írt róla a naplójában 1941-ben: “…tudós, doktriner, nagyon idealista, kissé elszakadt a világtól és az élettől, enyhe keserűséggel, a reálpolitikai belátás szilárd alapja nélkül. Mesél nekem a megpróbáltatásairól. Közel kilenc évet töltött magánzárkában a Csehszlovák Köztársaságban, és eléggé nem értékelhető áldozatot hozott a szlovák szabadságért. Talán ez a hosszú szabadságvesztés is kicsit kimerítette és kifárasztotta.”
Nem volt kérdés, hogy az 1939. március 14-én függetlenné váló Szlovákiában politikai pozíciók járnak neki. Előbb miniszterelnök-helyettes lett, majd 1939 őszétől öt éven át az ország miniszterelnöke. Sőt, 1940-ben Hitler instrukciói alapján megkapta a külügyminiszteri posztot is (a pozsonyi egyetem rektorává is választották). Végül azonban egészségi állapota annyira megromlott, hogy többedik sztrókja után 1944-ben visszavonult. Büntetését így sem kerülhette el, 1946-ban népbírósági pere után felakasztották.
Tuka büntetése: a feledés homálya
Tuka fordulatos életútjához hasonlóan érdekes a feledés homálya, ami az emlékére borult. Nem tabusították: számos szlovák cikk, színvonalas monográfiák, filmrészletek emlékeznek meg róla. Mégiscsak egy szlovák miniszterelnökről van szó. Annyiban azonban mégis el lett feledve, hogy a nemzeti kategóriákban, hősökben és árulókban, tettesekben és áldozatokban gondolkodó közvélemény nehezen tudja e kategóriákba besorolni – ha pedig valaki nem besorolható, akkor nehéz rá emlékezni.
Hogy nem lehet egyszerűen Magyarország ügynökének tekinteni, az főleg az 1939 utáni politikája miatt van: magyarellenes szólamait ekkorra tettek követték, és a bécsi döntés revízióján dolgozott.
Az akkori magyar külügyet és diplomáciát is megdolgoztatta, folyamatosan nyomás alatt tartotta. Pedig Budapesten még 1939-ig is többen reménykedtek, hogy egyszercsak felfedi magyarságát, és valóra váltja a csehek rémálmát: visszatereli Szlovákiát Szent István koronája alá. Ennek azonban inkább az ellenkezője történt 1939 után: saját Szlovákiát, és saját kultuszt próbált építeni.
„Magyarországon is túl sokat következtettek róla. Azt hitték: mert a cseheket gyűlöli, magyarbarát; azt hitték: a magyar irredentizmus embere; azt hitték: egyszer majd megszolgálja a sok pénzt, amit a nemzetiségi ügyosztály belétömött. Nem így lett. Tukának nem kellettek a magyarok. A németek kellettek”
– írták róla a háború után.
Nyilván Szlovákia hősének sem lehet tekinteni: Németországon kívül az első zsidó deportálásások Szlovákiában kezdődtek, és ebben szerepet játszott Tuka agresszív antiszemitizmusa is. De még a mai szlovák szélsőnacionalista körök sem tűzték később a nevét zászlójukra, nem alakult ki személye körül kultusz, szubkulturális emlékrituálé: talán mert annyira más volt, már megjelenésében is, – fura stílusát számos korabeli leírás kiemeli – akadémikus beszédstílusában és visszahúzódó életvitelében is.
Ezt a szlovák világon belüli sajátos „belső idegen” pozíciót aztán maga is elfogadta, sőt erősítette a személye köré épített mártírkultusszal, amit kiadványok, versek, cikkek, röplapok hirdettek. Ma is nehéz eldönteni, ezek mennyire köthetők valós szlovák támogatókhoz, és mennyire voltak a német propaganda termékei. A kérdések megválaszolását nem könnyíti meg, hogy – néhány családi fotón kívül – nem került elő a kutatók elé Tuka Béla személyes hagyatéka. Nem ismertek személyes levelei, írásai sem.
Mivel nem sikerült besorolni, nemzeti kategóriák szerint megfejteni, így a róla szóló beszámolók jobb híján kérdőjelekkel végződnek. Egyre nehezebb megmondani, ki volt ő; talán csak úgy lehet jellemezni, mint egy nemzeti kategóriákon átvándorló fantaszta hatalomtechnikust.
Innen nézve Tuka egy diabolikusan macchiavellista személyiségnek tűnik, aki a relatíve gyenge szlovák politikai mezőnyben kiváló képességeit meglepő könnyedséggel kamatoztatta, nyelvérzékének köszönhetően pedig a nemzetek között átjárhatatlannak vélt határokat könnyen járta át – még ha az ellenfelei körében folyamatos anekdoták is keringtek arról, hogy hibásan beszélte a szlovákot.
Zavarba ejtő, hogy mindez milyen erőteljes életstílusváltással is együttjárt, és hogyan lett egy introvertált jogtudósból félkatonai alakulatok főszervezője. Nem teljesen egyedi ez, de máig elgondolkodtató erejű példa arra, hogy a „nemzet” és „etnikum” egy meghekkelhető tudásrezsim, amibe különös képességek folytán ki-be lehet jutni, azon belül más „idegen” csoportokkal szembeni szószólóvá is lehet válni; és azokból ki is lehet esni, belezuhanva a nemzeti-etnikai kultúrák közötti feledés homályába.
————————————————————————————————–
Kollai István történész, a Pozsonyi Comenius Egyetem kutatójának írása. A szerző angol nyelvű tanulmánya Tuka Béláról itt olvasható.