„Hogy lehet kikapni egy ekkora idiótától?”
– kérdezgette a fél világ 2016-ban, az amerikai elnökválasztás után. A dolog távolabbról nézve annyira abszurdnak tűnt, hogy az emberiség jó része azt tette, amit az ember általában szokott szokott, ha túl zavarba ejtő jelenséggel találkozik: úgy csinált, mintha meg sem történt volna.
Négy évvel később aztán sokan megnyugodtak, hogy tessék, helyreállt a világ rendje, hiszen még egy leépült is meg tudta verni az idiótát. Utólagos bölcsesség: többre mentek volna, ha nem egy leépülttel próbálkoznak. De 2024 novembere talán már azokat is kijózanította, akik a trumpizmust valami soha többé meg nem ismétlődő véletlen balesetnek tekintették.
A világ hirtelen annyira vad és kiszámíthatatlan hely lett, mint utoljára a hidegháború idején, előtte meg talán az ezerkilencszázharmincas években. A Föld legmodernebb birodalma száz évvel ezelőtti vámszabályokat vezet be, az elnöke pedig, aki saját bevallása szerint király szeretne lenni, kivont karddal támad rá az Egyesült Államok eddigi szövetségeseire, úgy akar óriási földterületeket elfoglalni, ahogy az utoljára Dzsingisz Kán idejében volt divatban, és milliók deportálásáról ábrándozik, mint valami második világháború utáni csehszlovák.
Hogyan szavazhattak meg az amerikaiak egy ilyen alakot? A válasz egyfelől egyszerű: úgy, hogy az ellenfelét, illetve annak pártját még nála is kevésbé tartották alkalmasnak a világ legerősebb birodalmának vezetésére. Másfelől persze nagyon is összetett, hiszen ez az ellenfél az a Demokrata Párt volt, amelyiknek oroszlánrésze volt abban, hogy a világ a XX–XXI. század fordulóján néhány évtizedre élhetőbb hely volt, mint valaha.
Mi vezetett a demokraták 2016-os és 2024-es vereségéhez? Hogyan jutott idáig az a párt, amelyiknek a New Dealt, a nácik második világháborús legyőzését, a modern Amerika megteremtését, a Holdra szállást és az emberiség történetének első jóindulatú világbirodalmát köszönhetjük? Miért szerettek ki ennyire az amerikaiak abból a pártból, amelyik egy évszázadon át volt a legnépszerűbb politikai erő, és amelyiket a legutóbbi időkig az ellenfelükre szavazó amerikaiak komoly része is elismert?
No one likes us, we don’t care
Elméletben nehéz elképzelni nagyobb ziccert egy ellenzékben lévő balliberális pártnak, mint egy nemrég hatalomra került, de agresszív, kiszámíthatatlan lépéseivel a tőzsdét máris megrogyasztó és az alkotmányos rendet felforgató, közalkalmazottak ezreit kirúgó szélsőjobboldali populista autoriter elnök. Az amerikai Demokrata Párt népszerűsége ehhez képest március közepére, két hónappal Donald Trump hivatalba lépése után történelmi mélypontra zuhant, a CNN friss felmérése szerint mindössze 29 százalékon áll az összes választó körében. Összehasonlításképpen: Trump első ciklusa végén, 2021 januárjában 49 százalékon álltak. És mindez nem a republikánusok eget rengető népszerűsége mit van, hiszen az elnököt és a törvényhozási többséget adó párt is csak szerény 36 százalékon billeg.
A demokratákat a saját szavazói sem kedvelik: pillanatnyilag mindössze a 63 százalékuknak van jó véleménnyel a pártjáról. Pedig öt évvel ezelőtt még 81 százalék kedvelte, és még idén januárban is 72 százalékos volt a belső népszerűségük.
Az igazi szétesés, vagyis a párt és szavazóinak eltávolodása egyelőre ráadásul megállíthatatlannak tűnik, hiszen a CNN által megrendelt felmérés szerint a demokraták szavazói ezúttal radikálisan mást várnak a saját pártjuktól Trump első, 2017-es hivatalba lépéséhez képest. Akkor a háromnegyedük szerette volna, hogy működjenek együtt a republikánus adminisztrációval, és egynegyedük, hogy ott tegyenek be nekik, ahol csak tudnak. Mostanra ez megfordult, a szavazók 57 százaléka vár trollkodást, és 47 százalék konstruktív együttműködést. Csakhogy a felmérés pár nappal azelőtt készült, hogy 10 demokrata szenátor, Chuck Schumer frakcióvezetővel az élen hajlandó volt megszavazni a republikánus költségvetést, végképp felhergelve a párt meghatározó politikusainál jóval radikálisabb szavazótábort, vagyis a párt belső népszerűsége azóta reálisan csak tovább zuhanhatott.