Az ember már a civilizáció hajnala óta imádja magát a tükörben nézegetni. A legkorábbi ember alkotta tükrök – amelyeket csiszolt obszidiánból készítettek – Kr. e. 6200-ból származnak, és a mai Törökország területén találták őket. Később az egyiptomiak csiszolt rézből, a kínaiak pedig fényvisszaverő jádéból készítettek tükröket. A tükrök néha a vallási szertartásokhoz is kapcsolódtak, és a spirituális világba vezető kapunak tekintették őket.
De a tükröket már akkoriban is elsősorban arra használták őseink, hogy saját magukban gyönyörködjenek. Bizonyos ókori egyiptomi festményeken és faragványokon is látható, amint a felsőbb osztályok tagjai tükrök előtt fésülködtek, és vastag vörös, zöld, sárga és fekete kozmetikumokat kentek magukra. Később a görögök és a rómaiak kis üvegtükröket is készítettek, amelyek segítségével még könnyebben ment a szépítkezés. Sőt: a római előkelőségek állítólag előszeretettel nézegették magukat a tükörben orgiák közben. A fentiek miatt miatt a tükröket már a kezdetektől a hiúsággal és az önimádattal társították, különösen a nők esetében: a középkori európai festészetben közkedvelt topasznak számított az erkölcstelenséget szimbolikus formában ábrázoló festményeken, hogy a nők kézitükörbe bámultak, miközben mögöttük csontvázak és démonok ólálkodtak.
Ókori egyiptomi obszidiántükör (fotó: clevelandart.org)
A középkorban a tükrök technológiája kezdetleges volt: fújt üvegből készültek, általában kicsik és gyakran domborúak voltak. A reneszánsz idején Itáliában laposabb üvegeket kifejleszteni, a 16. század elején pedig arra is rájöttek, hogy ha az üveg hátoldalát higannyal és ónnal borítják be, minden korábbinál tisztább tükröket gyárthatnak. Ez az új technológia lenyűgöző volt, de olyan drága, hogy a nemesek időnként áruba bocsátották ingatlanjaikat, csak hogy megengedhessenek maguknak egyet.
Ahogy az a bizonyos grófnő mondta, akit a 18-19. századi utópista szocializmus egyik jeles képviselője, Henri de Saint-Simon filozófus idézett egyik írásában: „Volt egy nyomorult földem, amely csak búzát hozott nekem, ezért eladtam, és megvettem ezt a szép tükröt.” A 16. és 17. században a tükörkészítés olyan költséges volt, hogy Franciaország GDP-jének felét kellett belefektetni. Mikor a reneszánsz virágkorát élte, a gazdag nemesek már akkora tükröket tudtak venni, amelyekben egy pillantással az egész alakjukat szemrevételezhették.
Ennek pedig földindulásszerű kultúraformáló hatása volt: a gazdag kereskedők és nemesek egyre több portrét kezdtek rendelni magukról, a divat – az öltözködéstől a frizurákig – pedig minden korábbinál meghatározóbbá vált. Ahogy Louis-Sébastien Mercier dráma- és regényíró az 1780-as években megjegyezte, a gazdag fiatalemberek „egyszerre négy tükörbe is belenéztek, hogy lássák, a nadrágjuk szorosan simul-e a bőrükhöz”. 1715-ben Richard Steele esszéíró meg egy olyan esetről számolt be, amikor tömegek özönlöttek egy londoni tükörboltba, ahol „minden bizonnyal nagyon elégedettek lesznek, mert végre alkalmuk lesz azt látni, amit a legjobban szeretnek…., mármint saját magukat”. A gazdag európaiak egyre inkább megszállottjai lettek annak, hogyan mutatkoznak majd egymás előtt, és a jómódú piperkőcök órákat töltöttek mosolyuk és testhelyzeteik gyakorlásával a tükör előtt.
Ókori római nő kézitükörrel (fotó: Naples National Archaeological Museum)
Ami sok kereszténynek szúrta a szemét – egyebek mellett az amerikai puritánokét is. Amerika korai éveiben épp azért extrém magas adót vetettek ki a tükrökre: így ha egy bútorkészítő egy embermagasságú tükröt akart készíteni anélkül, hogy csődbe ment volna, akkor azt több kisebb tükörből kellett összeállítania.
Az ipar fejlődése csak a 19. század utolsó évtizedeiben jutottunk el odáig, hogy viszonylag olcsón lehetett nagyméretű tükröket gyártani. A gyártás mértéke robbanásszerűen megnőtt, és a tükrök luxustermékből hétköznapi használati tárggyá vált, amit immáron a feltörekvő középosztály is megfizethetett. Ez pedig azzal járt, hogy hirtelen már a szerényebb anyagi lehetőségekkel rendelkező emberek is egy középkori nemesember megszállottságával vizsgálhatták a külsejüket. Akár utazás közben is: a 20. század elején az egyik legkeresettebb tömegtermék ugyanis a kézi tükör volt.
Tiziano: Vénusz tükörrel
A húszas években a kozmetikai ipar virágzásnak indult, köszönhetően annak, hogy a háború után a nyugati világban tömegesen jelentek meg az újdonságokra fogékony, fiatal, egyedülálló, dolgozó nők, akik fokozottan ügyeltek arra, hogyan néznek ki, és minden alkalmat megragadtak egy kis sminkigazításra: „Ha minden nyilvános helyen elhelyezett tükör előtt megállunk, és bepúderezzük az arcunkat vagy az orrunkat, abban nem lehet semmi illetlenség!” – írta pl. Dorothy Cocks 1927-ben megjelent, A Szépség etikettje című, fiatal nőknek szóló könyvében.
A mindennapi kozmetikumok fejlődésének irányát természetesen jelentősen befolyásolták az egyre népszerűbbé váló mozifilmek is: a professzionális világítás és a tízes évek elején még fantasztikus újdonságnak számító arcközeli felvételek miatt a filmsztárok látványos sminkeket kaptak, a modern tükrökkel felszerelt nők pedig arra törekedtek, hogy maguk is minél jobban lekoppintsák a filmsztárok kinézetét. Max Factor (született: Maksymilian Faktorowicz), a kozmetika egyik nagy úttörője az 1920-as években arra biztatta a nőket, hogy lehetőleg minél hosszasan bámulják magukat a tükörben, hogy jobban megértsék, milyen is valójában a természetes megjelenésük, és hogyan fokozhatják azt, hisz „a természet munkája gyakran nem kielégítő”.
Helen Costello filmszínésznő a ’20-as években (Photo by Hulton Archive/Getty Images)
A tükrök terjedésével párhuzamosan az emberek egyre tudatosabbá váltak a külsejükkel kapcsolatban. És nem csak a nők: mivel a férfiak is szakadatlanul a saját képmásukat bámulták, a szakáll – amely a 19. században még olyan meghatározónak számított – lényegében eltűnt a 20. század első évtizedeiben. Egy amerikai kutatás szerint a harmincas évek közepén a férfiak már annyi pénzt költöttek a borbélyüzletekben, mint a nők a szépségszalonokban, a férfi és női kozmetikumok pedig évi 2 milliárd dolláros iparággá nőttek.
Aztán úgy száz évvel később, a technológiai fejlődésnek köszönhetően a kompakt tükrök mellé – de lehet, hogy azok helyett – megérkezett a szelfikultúra, ami, legalábbis Alicia Eler, a Szelfi generáció című könyv szerzője szerint „ugyanazokat a szorongásokat ébreszt, mint amiket a tükrök váltottak ki. Ugyanakkor a szelfi készítése különbözik a tükörbe nézéstől: a tükör többnyire privát, de minden alkalommal, amikor szelfit készítünk, „tudatában vagyunk annak, hogy a szelfi nyilvános lehet”. De ez már egy másik történet.
The post Orgiákhoz és vallási szertartásokhoz is használták, vagyonokért cserélt gazdát – Ma olcsó tömegtermék first appeared on nlc.