Hiába adta meg Caracalla császár híres, 212-es ediktumával a polgárjogot a római provinciák lakóinak is, azért a római senatusban helyet foglaló, jó nevű, „rendes” római családokból származó urak úgy gondolhatták, a császári trón betöltéséről továbbra is az ő politikai és néha fegyveres csatározásaik fognak dönteni, ahogy a korábbi évszázadokban is történt. Nem kellett azonban sok időnek eltelnie, míg szembesülniük kellett azzal, mennyire megváltozott körülöttük a világ.
Lázadás a légióban
Amikor Alexander Severus császár 234-ben hírét vette, hogy északi provinciáit germán törzsek betörései fenyegetik, a birodalom válsága már előrehaladott állapotban volt. A gazdasági nehézségek, a pusztító járványok, a lázadások és a külső támadások miatt a kincstár kiürült, a polgárok elégedetlenkedtek, a hadsereg kivérzett, a légiók soraiban pedig aggasztó módon megbomlott a fegyelem, a katonák többször is nyíltan parancsnokaik ellen fordultak. A császár mégis jelentős haderő élén vonult a Rajnához, hogy rendezze a helyzetet, ám – részben a vele tartó anyja és egyben elsőszámú bizalmasa, Mamaea tanácsára – nem bocsátkozott a germánokkal nyílt csatába.
Alexander abban reménykedett, hogy az erődemonstráció, illetve némi arany elég lesz ahhoz, hogy megvásárolja a békét anélkül, hogy a győztesen, ám komoly véráldozatokkal végigvitt keleti hadjáratáról visszatérő légióit újra megtizedeltetné a Rajnán túli vad vidéken. Katonái azonban nem féltő gondoskodást, hanem megvetendő gyengeséget láttak döntésében, ráadásul joggal tartottak attól, hogy a germánoknak fizetendő összeget az ő, amúgy is akadozva fizetett zsoldjukra tartogatott pénzből fedezné a császár.
Azt pontosan nem tudjuk, mennyire volt előre megtervezve a lázadás, sem azt, hogyan is tört ki, a legtöbb forrás szerint a császárra egy elfajult szóváltás közben rántottak kardot katonái, majd miután megölték, végeztek anyjával és a hozzá hű parancsnokokkal is. Új császárrá pedig 235. március 20-án a praetorianus gárda támogatásával az egyik légió népszerű parancsnokát, Maximinus Thraxot választották.
Felkapaszkodott barbár
Maximinus születési helyéről és származásáról a római források és a mai történészek véleménye is megoszlik, de az a legvalószínűbb, hogy gót, trák vagy alán vér, esetleg ezek valamilyen keveréke csörgedezett ereiben. Észak-Balkánról származott, fiatal korában pásztorkodásból, majd valószínűleg útonállásból szerezte meg a napi betevőt. Septimius Severus uralkodása idején csapott fel katonának, ahol hamar kitűnt társai közül félelmetes testi adottságai (egy leírás szerint a hüvelykujja olyan vastag volt, hogy felesége karkötőjét gyűrűként hordta rajta) és jó vezetői képességei miatt. Alexander idején már az egyik légió parancsnoka volt, aki az egész seregben népszerűnek számított.
Getty images Maximinus Thrax római császár. Mellszobor, Berlin Altes Museum.
A római arisztokrácia szemében viszont ettől még nem volt több egy felkapaszkodott barbárnál, de az erőviszonyokat felmérve a senatus fogcsikorgatva bár, de elismerte császárrá választását. Hozzá kell tenni azt is, hogy Maximinus Thrax rövid uralkodása alatt nem sokat tett azért, hogy a patríciusok felismerjék a társadalmi mobilitás üdvös mivoltát, ehelyett a legszörnyűbb rémálmaikat testesítette meg. A seregében szolgáló senatori származású tiszteket, illetve Alexander tanácsadóit kivégeztette vagy eltávolította, a katonák zsoldját megduplázta, ehhez viszont hadiadót vetett ki, adószedőit pedig arra utasította, hogy bármilyen eszközökkel szedjék be a kirótt adókat.
A légiók parancsnokait is felhatalmazta arra, hogy ha szükségesnek látják, akár a városi raktárak kifosztásával is biztosítsák katonáik szükségleteit. A keresztényekkel szemben is kíméletlen ellenségességgel lépett fel, ezzel is a lakosság széles rétegeit fordítva maga ellen. Intézkedései olyan szempontból hatékonynak bizonyultak, hogy sikerült a hadsereget egyben tartania, és az északi, északkeleti határoknál több győzelmet is aratott, de a korábbi gazdasági-társadalmi válság csak súlyosabb lett.
Hamar ellene fordultak
Hamarosan, 238 elején ki is tört uralma ellen az első lázadás, méghozzá Afrikában, Gordianus Africanus és fia vezetésével. A senatus persze sietve a Gordianusok mellé állt, de amikor a lázadókat szétverte Numidia helytartója, a testület helyzete igencsak kényelmetlenné vált. Maximinus elindult seregeivel Róma felé, és a senatorok tudták, hogy nem számíthatnak kíméletre, ha bevonul a városba, ezért újabb ellencsászárokat és a fegyveres harcot választották. Maximinus viszont végül nem jutott el Rómába, mert Észak-Itáliában nem várt ellenállásba ütközött. A végső csapást az jelentette számára, hogy a kulcsfontosságú stratégiai jelentőségű Aquileia városa bezárta előtte kapuit, így hosszú ostromra kellett berendezkedni a falak előtt. Katonái ekkor már éheztek, és egyre inkább elfordultak tőle –
A problémákat azonban – ahogy senatusi ellenfelei emlegették – a „barbár paraszt” eltávolítása sem oldotta meg, ez már abból is látszik, hogy helyére rögtön két társcsászárt, illetve az afrikai lázadó, Gordianus unokáját is megválasztották. De ők sem maradtak sokáig a helyükön, a következő majdnem fél évszázadban, a katonacsászárok korában számos parancsnok igyekezett a Maximinus által kikövezett úton a trónra kerülni, sokuknak sikerült is, de az egész periódusban csupán két császár volt képes elérni, hogy fia örökölhesse a címet, ezzel szinte állandó bizonytalanságba és polgárháborúba taszítva a birodalmat.
The post Barbár rablóból lett római császár first appeared on 24.hu.