„Személyit kérnek, amikor kiderül a korom” – ilyen csodásan öregednek a magyar nők

A magyarok nagy része úgy érzi, az ötvenes éveire már fogyatkozóban a fizikai és szellemi ereje, nem akar és nem mer új ötleteket megvalósítani, hobbit, pályát, életmódot váltani, és egyre kevesebben terveznek hosszú távra. Ahogy mondani szokták: „ez már a B-oldal”. Miután pedig elérték a nyugdíjkorhatárt, végképp úgy érzik, hogy „kifelé mennek” az életből, kevesen tervezik, hogy még évtizedekig aktívak maradnak. Rengeteg embert érint ez:

Eközben a többségüknek nincs arra mintája, hogy hogyan maradjon aktív és életigenlő középkorúként és nyugdíjasként, ahogy arra sincs, hogy hogyan gondolkodjanak pozitívan az idő múlásáról.

Tavaly év végén a Medián végzett egy felmérést, amely komor képet festett arról, hogyan érzik magukat az 50 pluszos honfitársaink. A reprezentatív kutatás szerint a magyarok kétharmada úgy gondolja, hogy az egészségügyi problémák az idősödés óhatatlan velejárói, és 60%-uk vallja, hogy a folyamat rendszeres fájdalommal is jár. Az 50 feletti magyarok 27 százaléka találkozott már azzal, hogy környezete túl idősnek tartotta őket bizonyos tevékenységekhez, és 56 százalékuk (!) gondol így saját magára. Ezt úgy hívják, self ageism; 1,4 millió magyart érint, és még saját szavunk sincs arra, amikor az ember saját maga felett ítélkezik a kora miatt. (A részletes eredmények itt olvashatóak.)

Ideje tehát, hogy mutassunk néhány pozitív példát. Az alábbiakban öt nő történetét közöljük; ők  az ország különböző pontjairól érkeztek, eltérő háttérrel, származással, de mind őszintén, tabuk nélkül mesél arról, mit jelent számára a kora, ennek minden boldogságával és nehézségével, és szürők nélkül, büszkén mutatja meg magát a fényképezőnek is. Minden történet más, de a tanulság ugyanaz: az életnek messze nincs vége, sőt, ha akarod, még csak most kezdődik.

Bea

1985-ben léptem be először egy dojóba. Március 20-án lesz negyven éve. 17 évvel később lettem feketeöves. Közben szültem, és a vizsgák sem érdekeltek különösebben, inkább a mozgás. Tornásztam, első- és másodosztályban is. A karate akkoriban még gyerekcipőben járt Magyarországon, az akkori mesterem még „csak” barnaöves volt, külön engedéllyel tarthatott edzéseket.

Sok-sok gyakorlat – ennyi a titok. Mindig nagyon szerettem volna gyerekekkel foglalkozni, ehhez azonban a mesternek is folyamatosan tanulnia kell. Adta magát az út: le kellett vizsgáznom, hogy edzéseket tarthassak, így jutottam el a fekete övig. Nem volt akadály, hogy nő vagyok egy férfias közegben: a küzdőszellem mindig megvolt bennem, igaz, verekedni sosem szerettem, a karate kumite – az ellenféllel való küzdelem – része sosem volt a kedvencem. Mivel tornász voltam, a formagyakorlat nagyon jól ment: ez ránézésre olyan, mint a torna, valójában képzelt küzdelem képzelt ellenféllel, a mozdulatoknak tehát ereje kell, hogy legyen. Gyerekeket edzeni végül csak akkor kezdtem el, amikor találkoztam a párommal, aki szintén karatés. Nagyon jól működünk együtt.

A karatéról sokan azt gondolják, hogy egyéni sportág, pedig nagyon kemény csapatmunka. Ezért is szeretek gyerekeket edzeni: együtt vannak, közös elvárások vannak, muszáj beállniuk – jó értelemben véve – a sorba, azaz a csapat lüktetésébe. Megtanulják és megtanítják egymást, mik a csapat értékei, elvárásai, és aki ezzel azonosul, az marad, aki nem, nem – ezzel sincs baj.

Az edzéseket itt, ennek a tatabányai óvodának a tornatermében tartom, egyébként pedig matekot tanítok szemben, az általános iskolában. Sokan néznek, amikor meghallják, hogy „matek-tesi szak”, pedig nincs ebben semmi, összefügg, együtt mozog test, szellem és lélek. A gyerekek poénkodnak, persze, hogy

Néha nyúznak is, hogy mutassak valamit. Ilyenkor mindig azt mondom, hogy rendben, gyere le edzésre, és mutatok. Volt, aki lejött, volt, aki itt is ragadt. De az órán nincs karate. Matek van.

Szeretem belekeverni a nyelvet és a történelmet a matematikába. Csodálatos, ahogy a magyar szavaink láttatnak: „derékszög”, „kerület”… Előkerül a történelem is, a magyar népmesék számai, és bármi, ami ott szembejön, vagy a gyerekek eszébe jut. Márpedig nagyon sok dolog jut az eszükbe.

Érzésre? Huszonhat. Nem mintha foglalkoztatna: nem hiszem, hogy a földi években mért kor bármit is meghatározna. Ami a lelkedben van, az számít. A test közben változik, persze, érzem is itt-ott, de a lényeg, hogy a mozgást nem szabad abbahagyni. Aki pedig nem mozog, az kezdjen el, bármit, akár táncolni is, annál jobban nem tud karban tartani semmi, mint amikor megismerkedsz a ritmussal, a mosolygással… Tánc közben nem tudsz nem mosolyogni, meglátod. A karatét azért ajánlom a szülőknek is, mert annyira idegen mozgás ez a mi kultúránktól, hogy egyszerűen nincs idejük gondolkodni. Figyelniük kell a testükre, a végtagjaikra, éppen ezért eltűnik a külvilág, az, hogy a gyerek rossz jegyet hozott, az, hogy összevesztek otthon a férjükkel, feleségükkel.

A gyerekeket pedig pláne tisztelem, akik eljönnek karatézni a szabadidejükben, ráadásul a matektanárukhoz. Ez talán azt is jelzi, hogy matektanárként sem vagyok olyan szörnyű. Köztük nem tehetem meg, hogy hagyom beszűkülni a világomat: hiába leszek hatvan, muszáj képben lennem, hogy mik érdeklik őket. Sosem húzom a szám, hogy „már megint telefonoznak”. Nagyon sokuknak nincs is más alternatívája a szabadidejében. A mozgás márpedig segít, hogy ne szűküljek be: rugalmasan tartja a testet. Ha ez elvész, az elme és a lélek rugalmassága is megszűnik.

Most lesz a karatés életem negyvenedik évfordulója és a hatvanadik születésnapom. Dupla buli lesz, összesen megvan a száz év. Amikor kiderül a korom, általában személyi igazolványt kérnek, „az nem létezik”, mondják; korábban zavarban voltam ettől, most, az utóbbi években kezdtem csak élvezni. Miért ne élvezném? Megdolgoztam érte.

Nóra

Júniusban érem el a nyugdíjkorhatárt, augusztusig dolgozom az Igazgyöngy Alapítvány vezetőjeként, utána kilépek az operatív szerepből, és a stratégiai tervezésen, az ügyek képviseletén, az összegző elemzéseken dolgozom majd. Nem is akarok, és nem is tudnék teljesen kilépni, 25 éve én alapítottam, de természetes folyamat ez is, amiben most vagyunk, hat éve dolgozunk azon, hogy csapat nélkülem is vihesse az ügyeket úgy, hogy már nem én vezetem az alapítványt. Menni fog.

Nem érzem magam 65-nek. Ötven után valahogy megállt ez, mintha belül nem öregedtem volna tovább. Persze vannak fizikai tünetek, és bizonyos szempontból amortizál is ez a munka, mégsem érzem. Nem élem meg hatalmas lezárásként a nyugdíjt, ahogy azt sem érzem, hogy mennyi idő van mögöttünk. A család persze számít: unokáim vannak, az élet is terel afelé, hogy más feladataim is legyenek.

Az ember tudatosan védi a lelkét, ha ez a hivatása, mint nekem. Nagyon fontos a családi háttér, és nekem a rajzolás is segít, hogy a lelkem, amennyire lehet, rendben legyen. A csapatban pedig tudatosan építettük, hogy a legapróbb sikereknek is tudjuk örülni. Kapaszkodunk beléjük, nem hagyjuk, hogy lehúzzanak a problémák és azok a helyzetek, amelyekkel a társadalmi leszakadásban naponta találkozunk. Volt idő, amikor nem volt könnyű ez, amikor úgy tűnt, nehéz lesz a túlélés. Az viszont egy percre sem jutott eszembe, hogy fel kellene adnom. Mindig volt, ami túllendített a mélypontokon.

Szerteágazó munkát végzünk: oktatás, felnőtt és gyerekközösségek építése, munkahelyteremtés, szakemberképzések, ügyképviselet… Mindig van ebben olyan, ahol sikerül továbblépni. Ha pedig van, akkor lehet bele kapaszkodni, és ez megvéd a kiégéstől. Persze, segít a szupervízió, a coaching, és egyéb korszerű módszerek, amivel védjük a mentális egészségünket.

A célcsoport előtt – ők a társadalmi leszakadásban élő gyerekek, felnőttek, akikkel dolgozunk – nem mutathatok ki csüggedést, muszáj, hogy lássák: erős és pozitív vagyok, viszem az ügyüket. A közvélemény, a többségi társadalom felé is próbálom üzenni, mert így is érzem, hogy magabiztos vagyok, hogy tudom, hogy ez egy járható út. A csapaton belül azonban engedjük láttatni, ha elkeseredünk, ha szükségünk van a többiek támogatására. Őszinte, hiteles légkört szeretnék kívül-belül, amelyben lehet hibázni is, ahol tudjuk, nem sikerülhet minden, de ebből is tanulunk, hogy aztán jobbak lehessünk. Mindig nagyon fontos volt nekem, hogy minden „kerek” legyen nálunk, hieteles, kívül-belül azonos képpel, értékrenddel.

Nehéz beszélni a célcsoportunk és az öregedés kapcsolatáról. Az a tudatos életvezetés, amit mi, a többségi viszonyulással adottnak veszünk, nyomokban sincs meg azoknál, akik generációs szegénységben élnek. Egészségtudatos magatartás helyett inkább egészségügyi helyzetek vannak, de ezekben sincs türelem, következetesség.

Nagy felismerés volt, hogy közösség, közösségi értékek nélkül nem lesz igazi változás: az egyéni életviteleken csak kevéssé tudunk segíteni, ha nincs mögötte a csoport megerősítése. Közösségben folyamatosan tudunk velük arról beszélni, hogy hogyan válthatnak stratégiát, ha kell, ismételgetjük újra és újra, hogy mi a teendő, de még így sem könnyű: a probléma évtizedes léptékű, a szegénység hosszan, generációról generációra válik megtörhetetlen bilinccsé. Nagy munka megtörni a szocializációs mintákat. Sokan hiszik, hogy ennyi az egész: „mondjátok meg nekik, hogy így nem jó, és másképp kellene”.  De ha ennyi lenne, már rég megoldódott volna… Itt az adott élethelyzetekben, a megélt példákon kell újra és újra megerősíteni őket, hogy változzon az attitűd. Ez pedig valószínűleg csak egy generációval később mutatja a hatást; a gyerekeiken talán látjuk majd, hogy beépült.

Tudom, hogy nem fogom feladni. Egy polgármester mondta egyszer, rólam, hogy „azért ilyen, mert művész… azok ilyenek, nekimennek mindig, mindennek”. Azt hiszem, valóban megvan ez a művészi attitűdben: mindig keresünk valamit, egy problémát, egy kihívást, amivel meg kell küzdeni. A leszakadó csoportok problémáival is pont úgy érzek, ahogy a rajzaimmal: addig küzdök, amíg olyan nem lesz, mint szeretném. Nincs feladás: önreflexió, kitartás, önazonosság van, ebben a világban ezeken múlik a túlélés.

Ida

Decemberben múltam 72, még mindig fura érzés. Közhely, tudom, de tényleg nem érzem magam ennyinek. A lányom a legutóbbi kiállításom anyagát olvasta éppen, amikor azt mondta, „tudod, hogy negyvenévesen azt mondtad, hogy hatvanévesen nekiállsz festeni?”. Egyáltalán nem emlékeztem. Végül 2013-ban kezdtem el képzőművészettel foglalkozni. Most cérnával dolgozom, számomra természetes ez, a családban minden nő varrt, én is, tizenéves korom óta, még egy lábbal hajtós gépen tanultam. A nagyanyámék falujában, a házukkal szemben egy szabó-varró műhely működött, sokat voltam ott kislányként, a mai napig hallom az olló hangját, ahogy vágják az anyagot. Alapélmény volt ez, igazából nem is értem, miért tartott ennyi ideig, hogy művészeti céllal is varrni kezdjek.

Ha visszatekintek, látom, az életemben tízévente jött egy-egy váltás. 13 évesen már újságírónak készültem, fogalmazni jól tudtam, érdekeltek az emberek. Dolgoztam a Zalai Hírlapnál, a Zalaegerszegi Ruhagyár üzemi lapjánál, interjúztam Czeizel Endrével, Lux Elvirával, Bódy Magdival…. Minden diplomámat, papíromat munka mellett szereztem meg. A rendszerváltás környékén egy kicsit politizáltam, utána gyöngyöt fűztem népművészeti alapon, kézműves vállalkozóként éltem ebből, vásárokra jártam, meg kellett tanulni a bizsukészítést is a kereslet miatt. Akkoriban sok külföldi turista fordult meg a Balaton-parton. Aztán elegem lett, hogy befektetek, számolgatok, Budapestre mászkálok gyöngyöt és kapcsot venni, gondoltam, ha a gyöngyöt eladtam, el tudom adni az agyamat is. Így hát tanulásmódszertani tréninget tartottam diákoknak iskolán kívül – pedig az apám nagyon nem akarta, hogy tanár legyek –, utána felnőtteket is képeztem, a kétezres években nőszervezeteket alapítottam, pályázatokat írtam, nőknek tanítottunk vállalkozási ismereteket, pénzügyi önismeretet, anyagi függetlenség alapjait, de vezettem tengerparti kreatív elvonulásokat is. Nyugdíjasként jött a képzőművészet. Tanultam, szakemberekhez jártam, elvégeztem egy kétéves festőművészképzést, közben rájöttem, hogy a festészet nem lesz elég.

Mindig érdekeltek az új dolgok. Alig jelent meg az internet, amikor Zalaegerszegen már napi szinten használtam, senki nem értette, mi ez, én meg nem értettem, mit nem értenek. Az első női egyesületem is erről szólt, a Magyar Internetező Nők: MINők. Lassan kezdtek itthon a nők internetet használni, megvan ennek az oka, története: például ha baj van a számítógéppel, az internettel, a férfiak a gépet okolják, a nők magukat. Mindig tiltakoztam, ha kérdezték, feminista vagyok-e, aztán utána olvastam, és összeállt, igenis az vagyok, így születtem, női családból jövök, az első kortárs kiállításomat anyám emlékére készítettem.

A nőművészet és a textilművészet ma már együtt van jelen az életemben.

Mindenki sokáig élt a családban, esélyes, hogy nekem is megadatik a hosszú élet, részben ezért, részben tán azért, mert erős belső késztetés hajt: szenvedélyesen érdekel a művészet. Talán sikerül egy életművet is összehoznom… Idősebben jobban oda kell figyelni az egészségre: nem tehetem meg, hogy rendszeresen fél kettőkor fekszem le aludni, nem ehetek össze-vissza. Márpedig ez meg-megtörtént korábban, ha belefeledkeztem az alkotásba. Olyankor sokszor mozgat a kíváncsiság, hogy mi lesz a vége. Amikor elkezdek varrni, gyakran nem tudom, bár előre megtervezem, milyen folyamat bontja ki a végeredményt

Rájöttem, mi a titka azoknak, akik fiatalabbnak tűnnek a koruknál: szenvedélyesen érdekli őket, amit csinálnak. Nem tudok tanácsot adni az időseknek, hogy hogyan legyenek jól, de azt tudom: a kíváncsiság és a szenvedély fiatalon tartja az embert. És még úgy leszel jól, ha szert teszel önismeretre, ha képes vagy önreflexióra. Ezt nekem is meg kellett tanulnom. Kétéves kora óta egyedül neveltem a lányomat, nem tehettem meg, hogy összeomlok, ösztönösen mindig a megoldást kerestem. Sértettnek lenni, másokat okolni: ezzel borítékolt a boldogtalanság. Jó, ha ezt el tudjuk kerülni.

Klára

Nem gondoltam volna, hogy megérem. Mindjárt hetven leszek. Előlegezzük meg, hogy annyi még leszek. Nagyon kemény volt az elmúlt nyolc-tíz évem. Adja magát, hogy az ember jajongjon és sóhajtozzon, én is mondtam olyanokat, hogy „majd jövőre, ha egyáltalán megérem”, csak aztán eszembe jutott, mennyire utáltam fiatalként ezt hallgatni.

Érzem a lemondást a kortársaimon: „ilyen idősen már mit ugráljak?”. Nem ítélkezem, csak képtelen vagyok megérteni. Szerencsére sosem kerültem ilyen lelkiállapotba. Nem is mernék nekik tanácsot adni, nem járok a cipőjében annak, aki így gondolkodik, ugyanolyan csodálkozva nézek rá, mint egy húszéves.
Hogy mi változott?

Szerencsére még mindig otthon érzem magam a nyüzsgésben, emberek között, az iskolában, ahol tanítok. Többszörös sikerélmény ez, nekem ugyanis nagyon sokat kellett tanulnom ahhoz, hogy tanítsak. Nem azért, mert mindent elfelejtek, hanem mert – és ez egyszerre nehéz és jó is – világéletemben impulzív ember voltam. Mindig ki kell találnom valami újat, izgalmasat, hiszen az a jó óra, amelyiken a tanár is jól érzi magát. Nyilván van bennem némi szereplési vágy. Fel tud dobni az is, ha felkérnek egy-egy kiállítás megszervezésére, és mostanában írni is szeretek, már ha rá tudom venni magam. Még csak félve mondom ki, de szépirodalmi terveim is vannak.

Ki kell alakítani az új stílust, gondolkodásmódot, ahogy egy-egy új életszakaszba kerül az ember. Egészen más fiatalon, amikor úgy érzed – némileg joggal –, hogy körülötted forog a világ, sőt, te forgatod. Munkád van, megbízásaid, befolyásod, szabad vagy, egzisztenciát építesz, a döntéseid hatással vannak másokra, pláne, ha gyereked is van, akkor végképp te irányítasz, omnipotens vagy. Aztán ahogy halad az idő, ez megváltozik.

Nem mintha sokat terveznék. Amikor beteg voltam, és nem volt egyértelmű, hogy happy end lesz a történet vége, gondolkodtam, hogyan szervezzem meg az életem – és rájöttem, hogy nem kell megszervezni, egyszerűen csinálni kell. Van naptáram, persze, be is írogatom a programokat, de valójában legfeljebb a holnapra gondolok. Ha reggel felébredek – egyszerűen örülök, hogy felébredtem. Egy-egy napot viszont nagyon ki tudok nyújtani, sok minden belefér.

Abban nőttem fel, hogy ha az ember egyszer nyugdíjba megy, pár év és búcsúzhatunk is tőle, hiszen nincs már értelme annak, hogy éljen. Sosem tudtam elfogadni, hogy ez rendben van. Most azonban vannak idősebb barátaim, akiket ez nem fenyeget: aktívak, mozognak, terveik vannak. Nincs mese, kell a cél, a szerep, és készülni is kell erre: aki elmúlt negyven, és nem edz rendszeresen, annak üzenem, hogy kezdjen el. Nem természetes, hogy az ember nyolcvanévesen nem tud felállni a székből.

Babi

58 éves leszek, jól esik, amikor 48 évesnek néznek, mert én sem érzem magam annyinak. Egyébként sosem szoktam letagadni.

Egész életemben egy állami vállalatnál dolgoztam, több munkakörben, főként az informatikán. Aztán eljött a pillanat, amikor már nem tudtam jobban csinálni. Úgy éreztem, nincs kihívás, reggelente fáradtan, kedvtelenül mentem be dolgozni. Egyébként imádtam a munkámat, a főnököm is nagyszerű volt, mégis úgy éreztem, jöhet valami új. Felmondtam úgy, hogy nem volt másik munkahelyem. Öt-hat hónapig pihentem, ezalatt mindent megcsináltam, amire korábban azt mondtam: „majd ha lesz rá időm”. Elkezdtem olaszul tanulni, lecseréltettem a bejárati ajtót, lakást festettem, jókat főztem a családnak, ilyesmi.

2015-ben egy céges rendezvényen láttam először sárkányhajót. Akkor engem rögtön fel is ültettek a dobra, mondván kicsi vagyok, vékony vagyok, doboljak!  Ekkor 48 éves voltam és azonnal tudtam, hogy én evezős szeretnék lenni, ezt szeretném csinálni. Csatlakoztam a csapathoz, majd a Magyar Kajak Kenu Szövetség leigazolt versenyzője lettem és természetesen teljes erővel dolgoztam a heti három edzésen, versenyekre jártunk, edzőtáborokat szerveztünk, pörgött az élet. Jöttek is az eredmények, nagyon sok érmem van otthon, de mégis azért tartom életem egyik legjobb döntésének, mert egy szuper társaság tagja lettem. Formálta – sőt a mai napig formálja -az egyéniségemet, kitartást adnak, bátorítást és az elcsépelt „csapatszellem” nálunk valóság, működik.

Imádom az érzést, amikor húszan ülünk a hajóban, egyszerre húzzuk az evezőt, minden mozdulatunk tudatos, mint egy droid, mindenki teszi a dolgát, de együtt így válik tökéletessé a futam. Például Szegeden az Európa Bajnokságon amikor a „negyven pluszos” lányhajóval 2000 méteren ezüstérmesek lettünk, együtt haltunk meg a végén. Libabőrérzés most is, amikor visszagondolok, együtt sírtunk a csapat többi tagjával, akik nem is ültek a hajóban.

A hétköznapokban viszont az edzések adnak erőt. Nincs is annál szebb élmény, mint amikor edzés után fáradtan megyek haza a rakparton, nézem a kivilágított Parlamentet, gyönyörű az egész, örülök, hogy ott vagyok.  Feldobva megyek haza, nagyon jól alszom.

A mai fejemmel már másképpen kezdeném el ezt a sportot, sajnos én rögtön száz százalékos erőbedobással ugrottam neki 48 évesen, mindennemű sportos múlt nélkül. Azt gondoltam, ha a többiek képesek rá, én is az vagyok. Pedig fokozatosan kellene, figyelnék a testemre, több nyújtás is szükséges és leállnék, ha érzem, hogy már túl sok. Most jógára és masszőrhöz járok, ez segít szinten tartani a hátamat és a vállamat.

A férjem és a fiam mindenben támogatnak már 10 éve. A versenyek sokszor több napos távollétet hoznak, de ők mindig megoldanak mindent. Tudják, hogy kell a lelkemnek a mozgás és büszkék az eredményeimre. Szeretem őket.

Szerencsésnek mondhatom magam: egészséges vagyok. Még szép, hogy ezt kihasználom! Azt mondják, nekem már a B-oldal fut. Ezt nem tagadom, de a B-oldalon is vannak slágerek. Csak meg kell találni őket.

Kollégánk összesen tíz embert fotózott és interjúzott az öregedéssel foglalkozó kutatás kapcsán a Haleon egészségügyi cég és a Hekate Tutados Öregedés Alapítvány felkérésére. Az összes történet itt olvasható.

The post „Személyit kérnek, amikor kiderül a korom” – ilyen csodásan öregednek a magyar nők first appeared on nlc.