„Már nem fért bele a bohóckodás, a családomtól sem ezt hozom” – Pintér Tiborral beszélgettünk

Az utóbbi években alig adsz interjút, keveset szerepelsz a televízióban, szórakoztató műsorban pedig már egyáltalán nem. Korábban viszont szinte minden produkcióban szerepet kaptál és úgy tűnt, élvezed is. Tudatos döntés volt kivonni magad a szórakoztató tévézésből?

Tudatos döntés volt, nagyjából öt évvel ezelőtt hoztam meg. Saját értékrendemből fakadóan is, illetve a barátaim, a közvetlen környezetem unszolására és figyelmeztetésére, mert nagyon fontos lett számomra az általam kialakított, megálmodott és vezetett Nemzeti Lovas Színház társulata. Egy ponton ez már nem rólam, hanem a társulatról, a társulat jó hírnevéről szólt. 22 lovat és nagyjából 50 embert irányítok. Elkezdtem felfogni, hogy felelős vagyok a színházért és azokért az embereket, azokért a fiatal művészeket, akik a társulat tagjai. Ez volt az egyik ok. Másrészt

Édesapám és édesanyám is versmondók voltak, apám a Veszprém megyei Művelődési Központ igazgatója, rendező, a Váci Mihály Irodalmi Színpad vezetője. Anyám a Bakony Művek népművelője volt, tehát én kultúrközegből érkeztem és az volt az alapkoncepció, hogy ezt is vigyem tovább. Rájöttem, hogy ez csak úgy lehetséges, ha szinte nullára redukálom a bulvárt és azokat a műsorokat, amelyekre korábban habozás nélkül igent mondtam.

Mi volt a fő motivációd? A közvetlen környezeted figyelmeztetése vagy inkább a saját értékrended változása?

Én azt gondolom, hogy is-is. Kellettek hozzá a barátok, mentorok is, a párom, Jenny, az édesanyám, Janza Kata, a kislányom édesanyja… Ők, akik mindig ott voltak mellettem, akik jót akarnak nekem. Finoman jelezték, hogy nekem nem ez az utam, én pedig hallgattam rájuk. De ahogy említettem, legbelül mindig is tudtam, hogy nem a bulvárműsorokban van a helyem.

Sokszor kérdezik, hogy akkor miért vállaltam el ezeket? Miért kellett minden kereskedelmi televízió összes értékes, vagy értéktelennek tűnő műsorában szerepelnem? Egyszerű a válasz. Azért, mert úgy éreztem, ez az előszobája annak, hogy megismerjék a nevem, ezáltal a színházat, amit vezetek, amiről az alapítás előtt már évek óta álmodoztam. Lehet, hogy nem mindig döntöttem jól, utólag azt gondolom, voltak olyan műsorok, amiket nem kellett volna elvállalni, de akkor úgy éreztem, fontos, hogy megismerjenek engem és a munkásságomat, aminek a segítségével aztán tovább léphetek.

Számos olyan színházi színész van, aki nemet mond ezekre a felkérésekre, így nem ismerik meg széles körben a nevüket. A színházba járó réteg természetesen igen, de azok számára ismeretlenek, akik leginkább a tévéből tájékozódnak. Szerinted fontos a hírnév felé vezető úton, hogy néha-néha szerepelj a képernyőn?

Ez az örök dilemma, egy megválaszolhatatlan kérdés a mai napig. Mindenkinek más a motivációja, más-más célok miatt szeretnének híresek lenni az emberek. Valaki pusztán arra vágyik, hogy ismerjék és szeressék, valaki még a szeretetre sem. Vagy van olyan, mint például én, aki egy hosszabb távú cél érdekében akart hírnevet szerezni magának.

Ma már bárki lehet híres, elég hozzá egy polgárpukkasztó videó a TikTokon vagy bármilyen közösségi média platformon. Ha értéket szeretnél képviselni, az a legjobb, ha csak az értékteremtő műsorokat, sorozatokat vállalod el. Keveseknek adatik meg az, mint a Hunyadi sorozat főszereplőjének, Kádár R. Gellértnek, aki a semmiből lett az egyik legnagyobb költségvetésből készült sorozat fő karaktere és most már egyből az amerikai karrier felé kacsintgat.

Vágytál erre a szerepre?

Szerintem mindenki vágyik egy ilyen szerepre, főleg, aki nap mint nap lovakkal foglalkozik és ennyire szereti a történelmi filmeket, mint én. Tisztán látszik, hogy a Hunyadi elnyerte az emberek szívét, egy világszínvonalú alkotás, amit sokan szeretnek. Örülnék, ha ebből több lenne Magyarországon: kosztümös, történelmi mozik gyönyörű lovas jelenetekkel, szép emberekkel, nagy volumenű díszletekkel, ágaskodó lovakkal – én hiszek abban, hogy ennek ma is van egy saját közönsége. Nekem, mint a Nemzeti Lovas Színház vezetőjének kiemelten fontos, hiszen mi is számos ilyen darabot mutatunk be és játsszuk hétről hétre nagy sikerrel. Bakancslistás szerep számomra egy történelmi moziban lóháton vágtató fő karaktert játszani. Voltak hasonló, kisebb szerepeim külföldi filmekben, de egyelőre nem talált meg álmaim szerepe.

Mesélj kicsit a színházról. Az eredeti ötletet követően mennyi időbe telt, amire megszületett a Nemzeti Lovas Színház ebben a formájában?

Nagyon hosszú folyamat volt, hiszen úttörő vagyok ebben, én valósítottam meg először az országban a lovas színházat. Még mindig tart ez a folyamat, hatalmas potenciál van ebben a formátumban, de szépen, lépcsőfokonként haladunk előre.

, egy olyan produkció, amely népszerűsíti az országot. Négy, majd hat lóval kezdtem, aztán elkezdtem keresni a színészeket, akiket kiképeztem. Lovagolni tanítottam őket, nagyon kemény, napi edzésekkel. Ma ott tartunk, hogy van egy 10-12 tagú, fiatalokból álló társulat, akik kitűnően énekelnek és lovagolnak, valamint vannak lovas statisztáink, akik már a Nemzeti Lovas Színészképző csapat részesei, amit szintén a színház érdekében hoztam létre.

Tehát akkor először színészeid voltak, akik megtanultak időközben lovagolni.

Így van, ez a jellemzőbb. De igaz fordítva is. Volt olyan növendékem, aki nagyon jó lovas volt és viccből elkezdett énekelni a lovon. Kiderült, hogy eszméletlen hangja van, ő lett az egyik főszereplőm.

Azt mondják, a színészekkel nem könnyű, mindenkinek megvan a saját személyisége, amit általában érvényesíteni szeretne. Viszont neked nemcsak színészeid, hanem lovaid is vannak, akik szintén az előadás részei, tehát ők is kiemelt figyelmet igényelnek.

A lovas színház nem lenne érdekes csak lovakkal, de csak színészekkel sem, ez egyértelmű. A világon sok olyan show van, amelyben a lovak a fő látványosság, de szerintem az feleannyira sem érdekes, mintha a lovakon emberek is ülnek. Emberekkel és lovakkal sem könnyű együtt dolgozni, aki színházcsinálásra adja a fejét, az jól tudja, hogy ez extra türelmet és alkalmazkodást igényel. Ahogy az ember, úgy a ló is egy önálló, szuverén egyéniség. A lónak lelke van és a velük való kommunikáció épp olyan bonyolult és nehéz. A munkám része, hogy folyamatosan megfigyeljem a lovakat, hiszen rájuk vagyunk utalva. Ahogy az embereknél, úgy az állatoknál is van olyan, hogy nincs jó napjuk, idegesek valamiért, ilyenkor pedig nem biztos, hogy képesek arra, amire egy jobb napjukon igen.

Te is részt veszel a lovak körüli munkákban?

Persze, számomra semmi kényszer nincs abban, hogy meg kell pucolnom, fel kell nyergelnem a lovamat. Az állatok idomítása is az én tanácsaimra történik. Minden színészemnek van egy vagy két lova, akikkel napi szinten foglalkoznak, rajtuk ülnek az előadások alatt. Ezeket az állatokat egyéb területeken is képezzük, de a legtöbbször a színészek foglalkoznak velük.

A színészeid között ott van a párod is. Hogy megy a közös munka? Otthon szoktatok beszélni a munkáról, vagy hazaérve leteszitek a szakmát?

Jeni akkor tanult meg lovagolni, amikor összejöttünk, ennek pedig már nyolc éve. Amikor a párom lett, játszott a darabjaimban, de nem a lovas produkciókban. Felajánlottam neki, hogy játszhat a Nemzeti Lovas Színház előadásaiban, de nyilván ahhoz meg kellett tanulnia lovagolni. Úgy döntöttünk, hogy nem én leszek, aki megtanítja, mert az konfliktusokat szülhet. Egy suttogó barátom párja tanította meg, minden héten kétszer járt hozzá, kitűnően megtanította az alapokra. Jeni pedig annyira alázatos és szorgalmas, hogy hamar jó lovas lett belőle, most pedig már gyakorlatilag az összes női főszerepet ő játssza nálunk. Nem azért, mert a párom, hanem mert gyönyörű hangja van, jó színésznő és fantasztikusan néz ki.

Egyre népszerűbb a színház, egyre több embert vonz. Mi a végcél? Saját épület? Külföldi előadások?

Az utóbbi 15-20 évemet arra fordítottam, hogy megvalósítsam, amit annak idején elgondoltam. Jelenleg a Kincsem park területén van a sátrunk, ebből most kicsit tovább lépünk, de maradunk a parkban. A következő színházi évadtól egy komfortosabb, jobban fűthető helye lesz a színháznak, hogy ne kelljen aggódnunk a hideg hónapok miatt sem. Az lenne a végcél, hogy legyen egy saját épületünk, egy kőszínházunk lehetőleg Budapesten, ami világszínvonalú hang-és színpadtechnikával ellátott, ezáltal minden tekintetben kiszolgálja a közönségünket.

The post „Már nem fért bele a bohóckodás, a családomtól sem ezt hozom” – Pintér Tiborral beszélgettünk first appeared on nlc.