Nehéz eldönteni, melyik a legtalálóbb vagy legemlékezetesebb jelenet Walter Salles Én még itt vagyok! című filmjéből, hiszen van ilyenből jó pár. Egész biztosan versenyben van a címért az a pillanat, amikor a Paiva család maradéka (Eunice és a gyerekei) összeáll egy fényképre a róluk szóló újságcikk kedvéért, és az újságíró szerint túl vidámak, miközben a cikkhez jobban passzolna egy búslakodós kép. A gyerekek ezt hallva önkéntelenül is nevetgélni kezdenek, és erőszakkal sem sikerül elszomorítani őket.
Az Én még itt vagyok! egyáltalán nem vidám film, hiszen tragikus eseményeket mesél el egy kemény katonai diktatúra fojtogató közegében, ám mégsem hajlandó egy pillanatra sem elveszíteni az élni akarást és a reményt. Az ilyen történetekre mindig nagy szükség van, 2025-ben pedig talán jobban, mint valaha. A rendező sem titkolta, hogy szándékosak az áthallások a jelennel, hiszen hiába bukott meg a katonai diktatúra már harminc évvel ezelőtt, Jair Bolsonaro nem is olyan régen kész lett volna erőszakos úton magával ragadni a hatalmat, miután elveszítette a választásokat. Őt ugyan sikerült ebben megakadályozni, de a veszély nem múlt el, és a film bemutatása körüli cirkusz is jelezte az aktualitást:
Salles filmje pedig a Brazíliát korábban több mint két évtizeden át uraló diktatúra egyik legnagyobb nyilvánosságot kapó bűntette köré épül: a volt parlamenti képviselő, Rubens Paiva elhurcolását, meggyilkolása következményeit meséli el, és azt, ahogyan Eunice felveszi a kesztyűt és küzd a férje igazságáért. A forgatókönyv Paiva fia, Marcelo memoárján alapul, Salles pedig személyesen is érintett a sztoriban, hiszen gyerekként bejárása volt a Paiva családhoz, és ez is segíthetett abban, hogy amit látunk, az nem valamiféle panoptikum (ebbe a hibába sok történelmi film beleesik), hanem a film szereplői egytől egyig valódi embernek tűnő karakterek. A minden idők egyik legnagyobb brazil rendezőjének tartott, 68 éves Salles (akit jelöltek már Oscarra a Központi pályaudvarért korábban) hosszú idő után rendezett új önálló filmet, és könnyen lehet, ez lesz az a munkája, amivel a legtöbben összekapcsolják a nevét.
Szó volt már arról, hogy tragikus ez a történet, ám a film, amit látunk, egy dermesztő, központi résztől eltekintve egyáltalán nem depresszív, és pont ez az érzékeny egyensúly teszi kivételes élménnyé. Igaz, könnyebb dolog Riót napfényes földi paradicsomként ábrázolni, mint, mondjuk, egy tetszőleges kelet-európai iparvárost, de erről nem Salles tehet, cserébe az első képkockától kezdve beszippant a film: mi is ott röplabdázunk a tengerparton, mi is kapunk a szufléból a Paiva család barátok előtt állandóan nyitva álló lakásában, és mi is ott ülünk az autóban, amelyben a fiatalok Tom Zé zenei aláfestése közben szórakozni indulnak a városba. (A dal, mint ahogy a Tropicália nevű mozgalom egyéb alakjainak lemezei is be voltak tiltva a diktatúra idején, több is elhangzik közülük a filmben.)
Magyarhangya
The post A diktatúra úgy rombolja szét a családi idillt, hogy beül a nappalidba first appeared on 24.hu.