Március 15. a magyar sajtó, a szabad magyar sajtó legnagyobb ünnepe is.
Mivel a szabad magyar sajtó megszületésének pillanata 1848. március 15. Szerintem mindannyian tudjuk fejből, annyiszor hallottuk az iskolai szavalókórustól Petőfi naplórészleteit: „– Censorhoz nem megyünk, feleltem, nem ismerünk többé censort, el egyenesen a nyomdába!” Aztán Landerer és Heckenast, 12 pont, az első pont, sajtószabadság. Az Ifjak ezt tették a lista élére, amikor fölsorolták a követeléseiket, mint a független, szabad Magyarország létfeltételeit.
Aztán arra is emlékezhetünk, hogy az Ifjak a lelkes tömeggel együtt a Várba vonultak (Budára, Budára), ahol a „nagyméltóságú helytartótanács sápadt vala és reszketni méltóztatott”, majd a követeléseknek megfelelően tétlenségre utasította a katonaságot, eltörölte a cenzúrát, és „Stancsics börtönajtaja megnyílt. A rab írót diadallal hozta át a töméntelen sokaság Pestre.”
Az ünnepi szövegekből az általában már kimarad, hogy Táncsics Mihály egyrészt sajtóvétség miatt raboskodott a Várban, másrészt meg néhány hónap múlva már a forradalmi rendszer, a Batthyány-kormányt fölváltó Országos Honvédelmi Bizottmány alatt tiltották be (bár formailag nem betiltás volt, de a kiadást ellehetetlenítették) túl radikálisnak ítélt lapját, a Munkások Újságját.
A magyar sajtószabadság dicsőséges világra jötte után kemény évtizedek következtek. Sok kemény évtized. Majdnem másfél évszázad.
A sajtószabadság persze csak röplapokon, kiáltványokban, ünnepi és politikai szónoklatokban ilyen egyszerű és konkrét fogalom, a gyakorlatban már kellemetlenül absztrakt, sőt igen komplikált tud lenni, és ezzel vissza is élhetnek (értsd: visszaélnek) azok, akik akarnak.
Rögtön – már bocsánat, genderharcos, férfiapjú honfitársak! – nem bináris, „vagy van–vagy nincs” tulajdonságú dolog, hanem skála vagy spektrum, hogy tud lenni több vagy kevesebb, valamennyi, valahol, valamikor. Ebben a másfél évszázadban is voltak szabadabb és egészen szélsőségesen szabadsághiányos időszakok.
Tehát másfél évszázad után, 1990-ban úgy tűnt, hogy a nemzetközi helyzet szerencsés alakulása folytán Magyarország végre olyan politikai rendszert építhet, úgynevezett nyugati típusú vagy ha úgy tetszik „liberális” (liberális, mint Petőfi Sándor) demokráciát, amelynek egyik legfontosabb alapintézménye a sajtószabadság.
Akkor el sem tudtuk volna képzelni, hogy alig harminc év múltán újra aggódva kell tekingetnünk a sajtószabadságméterre, pláne, hogy azok kezdik majd szorongatni éppen, azok próbálják megfojtani, akik 1990-ben még a leglelkesebben harcoltak érte. (Ma már értjük: akkor a hasznukra volt a sajtószabadság, ma már nincsen. Nagyon nincsen.)
Itt következhetne számos bekezdés a rendszerváltás utáni magyar fejlődés számtalan vadhajtásáról, vakvágányáról és hátulütőjéről (a zsákutcákról nem beszélve), és még ugyanannyi a nyugati típusú demokráciák 2001 után kibontakozó válságáról, illetve arról a technológiai fejlődésről, amely éppen a nyilvánosság, a sajtó, a média felől forgatta föl a világ legsikeresebb, leggazdagabb társadalmait.
2010-től mindenesetre nagyon furcsa dolgok kezdtek történni a magyar sajtóban. Rejtélyes külföldi és belföldi befektetők tűntek föl, és vásároltak újságokat, tévéket, rádiókat. Egyes médiatulajdonosok viselkedése is megváltozott hirtelen.
A kormány, a hatalom csak egy darabig és akkor sem túl meggyőzően próbálta leplezni, hogy az ő strómanjai zsákolták be a magyar média jelentős részét.
A 444 mai olvasói között már biztosan vannak olyanok, talán nem is kevesen, akik számára mindez már valami távoli, történelmi idő. Talán azt sem tudják, hogy a 444 maga is amolyan mentőkabin, menekülőprojekt: az akkor legnépszerűbb közéleti híroldalt és a mögötte álló sokmilliárdos vállalatot kitaláló, létrehozó, sikerre vivő szerkesztők, újságírók alapították, miután egyik pillanatról a másikra menekülniük kellett az Indextől.
Közelről láttuk tehát magunk is, hogy a rendszer milyen módszerekkel (törvénytelenekkel!), milyen trükkökkel gyűri maga alá a magyar nyilvánosságot. Éveken át határozottan tagadták, hogy az Index körüli manipulációkhoz bármi közük lett volna, vagy három strómantársaságon is átfolyatták a cégeket, nagyon vigyázva arra, hogy ne legyen bizonyíték, és legalább annyira le legyen papírozva, hogy a politikai beavatkozás letagadható legyen. Amire, hat-hét-nyolc évvel a történtek után előkerültek a kemény bizonyítékok, már senkit sem érdekeltek. A helyzet addigra alapvetően változott meg, és menthetetlen volt.
Nemcsak a médiapiac tulajdonviszonyai változtak drámai mértékben és gyorsasággal – létrejött a több mint négyszáz (!!!) orgánumot magába foglaló KESMA, amelyet a kormány (papíron: az állam) már nyíltan a nevére vett –, de még súlyosabb volt az a változás, ami a megszállt médiumok működésében, tartalmában következett be. Ezeket a felületeket talán már nem is nevezhetjük sajtónak a szó hagyományos (nyugati, liberális, 1848-as) értelmében, sokkal pontosabban jellemzi őket Rényi Dániel cikkének metaforája: politikai vagy még inkább hatalomtechnikai nehézfegyverzet. Célja nem a megismerés, a tájékoztatás, a közönség kiszolgálása, hanem csupán a hatalom üzeneteinek célba juttatása. A központilag kiadott, néha bántóan primitív (de hatásos), néha nyilvánvalóan hazug tételmondatok ismételgetése, kompromatok, összeesküvéselméletek terjesztése, lejáratókampányok. Minden belefér. Szankciótól sem kell tartania a mindenható hatalomnak.
Illetve egyetlen szankciótól kellett tartania: a külföld, a velünk elvileg szövetséges országok rosszallásától. Elsősorban – annak ellenére, hogy az EU-nak sokkal több lehetősége volna mindenféle szankcióra – az Egyesült Államok jelentett fékező erőt. Ez a fék Donald Trump hatalomra kerülésével megszűnt.
2025. március 15-ére érezhetően feszült helyzetben érkezünk. A tizenöt éve regnáló hatalom népszerűsége tizenöt éves mélypont környékén lehet. (Óvatos lennék a közvéleménykutatásokkal, de ennyi talán megkockáztatható.) Tizenöt év után egyre tapinthatóbb az elégedetlenség, és ami még fontosabb: a kilátástalanság. Egyre többek számára válik világossá, hogy ez az „új típusú” hatalom, ez a populista vagy illiberális vagy akármilyen áldemokrácia igazából egyetlen trükköt tud: hazudni. De azt hihetetlen energiával, teljesen gátlástalanul, lehengerlően. Ebből származik minden hatalma.
De mára már elég nagy a szakadék a másfél évtizeden át mesterien kitalált és adagolt hazugságok és a mindennapi tapasztalatok között. Az erősödőnek hazudott ország vészesen gyenge, az Ausztria-előző gazdasági csodából évre évre kínosabb lecsúszás lett, a lenézett keleti és déli szomszédok szorongatnak vagy lehagynak az az életszínvonal-rangsorokban. Az elképzelhető legrettenetesebbként emlegetett Gyurcsány-korszakot is alulmúlják a makroszámok. A fél- vagy már inkább negyedévente, egyre patetikusabb szlogenekkel (repülőrajt!) beígért növekedésből sosem lett semmi.
Persze vannak nagyon is látványos gazdasági eredmények, de ezek valahogy szinte kizárólag a miniszterelnök családja vagy baráti köre környékén figyelhetők meg. Az ezermilliárdos ingatlanbirodalmak, céghálók, magángépek, jachtok miegyebek kontrasztban a hatmilliós forintos megtakarítást listázó vagyonbevallásokkal, illetve a fent említett tapasztalatokkal – ezred ennyire kínos botrányokba is bele szoktak bukni kormányok.
De hol? Egy valódi demokráciában. Ilyen gazdasági környezetben, ilyen közhangulatban minden kormány azonnal bukna. Botrány és korrupció nélkül is. De ezért nem vagyunk mi demokrácia, ugye, hogy az ilyen kellemetlenségeket elkerülhessük.
Miközben a kormány népszerűsége megrendült, hatalmi gépezete, irdatlan anyagi bázisa, emlegetett nehézfegyverzete, és az egészet működtető szervezet hatalmasabb, profibb, kifinomultabb, mint valaha. A 2022-es választást a szokásos, néhány hazug szlogenre épített propagandakampánnyal és némi osztogatással simán megoldotta.
És most ráfordult a 26-os kampányra. Úgy tűnik, a módszer nem változott (miért változott volna?): osztogatás és ellenségkeresés, ellenségképgyártás. Az eredetileg Márki-Zay diszkreditálására kiagyalt „szuverenitásvédelmi” kampányát a megmaradt független sajtóra irányította. A szóhasználat, a nyelvezet a klasszikus, kemény diktatúrák, a putyini Oroszország, a megroggyanó kommunista pártállamok szintje: a kormány kritikusai külföldi ügynökök, idegen érdekek kiszolgálói, bűnözők.
A tizenöt éve rendíthetetlen, az ország életének szinte minden területét leuraló hatalom elmeroggyant diktátorokat idéző rémképeket recsitáltat leghűségesebb mamelukjaival: külföldi pénzből puccskísérletet készítenek elő, destabilizálnak, még a merénylet lehetőségét is belengették.
Minden alap nélküli gyanúsítgatások, rágalmazások, lejáratás – ahogy szokták.
Viszont sajnos az is érzékelhető, hogy keményebb lépésre szánta el magát a hatalom. Hónapok óta erről beszél Orbán Viktor, és jól szervezetten folyik a kampány az előkészítésre. Tegnap az eleve röhejes indokkal Amerikába küldött (teljesen nyilvánosan lezajlott pályázatok után „kutató”) kormánybiztos fenyegetőzött azzal, hogy „büntetőjogi következmény is lehet”. Nem véletlenül fogalmazott így. Mert nem lehet. Amennyiben büntetőjogi következménye nem lehet teljesen jogszerű tetteknek. Definíció szerint. Ameddig jogállamban élünk. És itt most bemondhat valaki – egy valaki – egy laza „Hold my beert”.
Ahogy elvileg jogállamban éltünk akkor is, amikor elüldözték a CEU-t. Ott is előbb jött a kampány, hogy törvénytelenül működik. Természetesen hazudtak: törvényesen működött. Aztán hoztak (utólag!) egy olyan törvényt, aminek nem felelt meg, mert speciel annak nem is lehetett megfelelni. Azért hozták. És máris törvénytelen lett. Elég primitív, nem?
És, működött?
A szabad sajtó maradéka, mondom, talán tucatnyi orgánum, cég, nagyon nehéz feltételek között működik. A hatalom könnyen hozhat néhány olyan szabályt, amely átlöki egyik vagy másik céget a működőképességi korláton, a rossz oldalra. Nem kell betiltani, bezáratni, elég leterhelni különféle vizsgálatokkal, eljárásokkal, zaklatni, nehezíteni az életét.
Hogy mit veszít a magyar társadalom, ha ez a nagyon szűk kör, a szabad magyar sajtó köre tovább szűkül? Szerintem a 444 olvasói számára elég nyilvánvaló. A tájékozódási képességét veszíti el. Akkor nem lesz kegyelmi ügy, nem lesz nyakoncsípve az állami forrásokból ingatlanbirodalmazó Tiborcz, a jachtozók, a magángépezők, a lenyúlt milliárdokból maxidubajozók.
Akkor a demokrácia reménye is elveszik.